Szerző: TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
2017.11.20.
(Ötven évvel ezelőtt jelent meg az európai baloldali radikális hagyomány egyik főműve, A spektákulum társadalma. Evvel a kétéves írásommal ünnepelem az évfordulót.)
Nem szeretném az olvasó idejét arra fecsérelni, hogy itt osszam meg vele azokat az adatokat Guy Debord-ról és a Szituacionista Internacionáléról, amelyeket könnyűszerrel beszerezhet lexikonból vagy az internetről. Csak arra hívnám föl a figyelmét, hogy a szokványos-iskolás meghatározások, összefoglalók, életrajzok stb. nemzedékről nemzedékre örökítenek át bizonyos hamisításokat, félre- és belemagyarázásokat és nem kevés rágalmat.
Guy Debord-t, akitől mi sem állt távolabb, mint hogy konvencionális professzor, művész, publicista vagy apparatcsik legyen, majdnem ötven éve így írják le nyílt vagy titkos ellenségei: „bohém”, „avantgardista”, „ultrabaloldali”, „szélsőséges”, „provokátor”, „bohóc”.
Guy Debord maga is kitűnő példája (vagy áldozata) a kései kapitalizmus általa leírt tendenciájának, amely mindennek a banalizálásában és ellaposításában áll.
Guy Debord – ellenállva a körülményeknek – szabad ember volt, ráadásul a francia klasszikusokkal vetekedő nyelvi erejű író, aki önironikus-önparodisztikus módon „Szituacionista Internacionálé”-nak nevezte maroknyi barátját és a lapját (a művelődéstörténet egyik legnagyszerűbb folyóiratát), s aki zseniálisan, a legfennköltebb stílusban szórta átkait és elegáns gorombaságait a tőkés társadalomra, kora francia műveltségére és – különös élvezettel – saját híveire és rajongóira. A teljes szabadság, függetlenség, önállóság – a modern kapitalizmusban voltaképpen lehetetlen – különös ténye Guy Debord-t korának egyik leggyűlöltebb emberévé tette. Az, hogy mára belőle is ún. klasszikus lett – én is tartottam róla egyetemi kurzust, amely meghallgatható a YouTube-on… – , magyarázza azt a sátáni kacajt, amely sírjából harsan föl holdtalan éjszakákon.
Halhatatlan könyve (La Société du Spectacle, 1967, magyarul Erhardt Miklós fordításában, 2006) a maga látszatra megtévesztő címével szintén közhely lett, méghozzá tartalmában teljesen téves. Még mindig olvashatók olyan cikkek, amelyek a kommersz kultúra újbaloldali kritikájával állítják párhuzamba: szerzőik nyilván csak a könyv címét ismerik (félre). Amerikai sillabuszok a „Cultural Studies” (!) könyvészetében említik. 1968 másik nagy figurája, Debord ellentéte, ellenpólusa, Louis Althusser is említi, hogyan lettek 1968-ból „májusi események”, a sok milliós proletársztrájkból „diáklázadás”, a marxista ultrabaloldaliakból „hippik” és „anarchisták” (?): ez a manipulációsorozat máig meghatározó az osztálytudatos polgári sajtóban, különösen olyan sötéten reakciós régióban, mint a mai Kelet-Közép-Európa. 1968-ról – és legnagyobb teoretikusáról, Guy Debord-ról – még több rágalom van forgalomban, mint az Októberi Forradalomról: ez is mutatja jelentőségét.
De azért valódi hatás is érvényesül, különösen Anselm Jappe kitűnő monográfiája (1993, angolul 1999: ennek az előszavában írja a kiváló T. J. Clark, hogy Debord műve az egyetlen szóra érdemes politikai irodalom korunkban) óta.
A magyar kiadás (javított?) internetes változata az egyik tézishez jegyzetben jelzi a forrást, Marx művét. Azt a szerkesztő nem vette észre, hogy a mű első fele cento:azaz Marx-szövegek (kisebb részben Hegel-passzusok) furfangos parafrázisa és átírása, elterelése (détournement). Debord írása Marxnak olyan mély átértését tételezi föl, akkora Marx-kultúrát, hogy az ma hihetetlen: világos, hogy több száz lapnyi Marx-szöveget tudhatott – nagyjából – betéve. A munkásmozgalomban ez nem volt egyedülálló, de azért kivételes. A magyar szerkesztő a hetven-nyolcvan direkt Marx-utalásból egyet vagy kettőt azonosított (pedig a párhuzamok a Debord-szakirodalomban megtalálhatók). Nem is kell többet mondanunk arról, hogy mi változott meg 1967 és 2015 között...
Guy Debord – ellenállva a körülményeknek – szabad ember volt, ráadásul a francia klasszikusokkal vetekedő nyelvi erejű író, aki önironikus-önparodisztikus módon „Szituacionista Internacionálé”-nak nevezte maroknyi barátját és a lapját (a művelődéstörténet egyik legnagyszerűbb folyóiratát), s aki zseniálisan, a legfennköltebb stílusban szórta átkait és elegáns gorombaságait a tőkés társadalomra, kora francia műveltségére és – különös élvezettel – saját híveire és rajongóira. A teljes szabadság, függetlenség, önállóság – a modern kapitalizmusban voltaképpen lehetetlen – különös ténye Guy Debord-t korának egyik leggyűlöltebb emberévé tette. Az, hogy mára belőle is ún. klasszikus lett – én is tartottam róla egyetemi kurzust, amely meghallgatható a YouTube-on… – , magyarázza azt a sátáni kacajt, amely sírjából harsan föl holdtalan éjszakákon.
Halhatatlan könyve (La Société du Spectacle, 1967, magyarul Erhardt Miklós fordításában, 2006) a maga látszatra megtévesztő címével szintén közhely lett, méghozzá tartalmában teljesen téves. Még mindig olvashatók olyan cikkek, amelyek a kommersz kultúra újbaloldali kritikájával állítják párhuzamba: szerzőik nyilván csak a könyv címét ismerik (félre). Amerikai sillabuszok a „Cultural Studies” (!) könyvészetében említik. 1968 másik nagy figurája, Debord ellentéte, ellenpólusa, Louis Althusser is említi, hogyan lettek 1968-ból „májusi események”, a sok milliós proletársztrájkból „diáklázadás”, a marxista ultrabaloldaliakból „hippik” és „anarchisták” (?): ez a manipulációsorozat máig meghatározó az osztálytudatos polgári sajtóban, különösen olyan sötéten reakciós régióban, mint a mai Kelet-Közép-Európa. 1968-ról – és legnagyobb teoretikusáról, Guy Debord-ról – még több rágalom van forgalomban, mint az Októberi Forradalomról: ez is mutatja jelentőségét.
De azért valódi hatás is érvényesül, különösen Anselm Jappe kitűnő monográfiája (1993, angolul 1999: ennek az előszavában írja a kiváló T. J. Clark, hogy Debord műve az egyetlen szóra érdemes politikai irodalom korunkban) óta.
A magyar kiadás (javított?) internetes változata az egyik tézishez jegyzetben jelzi a forrást, Marx művét. Azt a szerkesztő nem vette észre, hogy a mű első fele cento:azaz Marx-szövegek (kisebb részben Hegel-passzusok) furfangos parafrázisa és átírása, elterelése (détournement). Debord írása Marxnak olyan mély átértését tételezi föl, akkora Marx-kultúrát, hogy az ma hihetetlen: világos, hogy több száz lapnyi Marx-szöveget tudhatott – nagyjából – betéve. A munkásmozgalomban ez nem volt egyedülálló, de azért kivételes. A magyar szerkesztő a hetven-nyolcvan direkt Marx-utalásból egyet vagy kettőt azonosított (pedig a párhuzamok a Debord-szakirodalomban megtalálhatók). Nem is kell többet mondanunk arról, hogy mi változott meg 1967 és 2015 között...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.