Szerző: FILIPPOV GÁBOR
2021.07.22.
„Azt hiszem, a bizonytalanság árnyalatai azok, ami miatt érdemes magyarul írni” (Mészöly Miklós)
Mészöly-szöveget kérdőjellel kezdeni? Aztán így folytatni, kijelentő okoskodás helyett kérdésekkel, kétségekkel körbeszimatolni a témát? Ahogy az tőle sem lenne idegen? Aki egyfolytában a valóban lényegi válaszokat kereste, de mindig csak a faggatásig, a kétségekig, a kérdőjelig jutott? Még olyankor is (főleg olyankor), amikor pont került a mondat végére?
Középiskolás koromban találkoztam először a szövegeivel. Még élt, de már nagybeteg volt, nemigen lehetett látni a nyilvánosságban. Nem is kortárs szerzőként, hanem általam nagyra tartott kortárs szerzők tanítómestereként figyeltem fel rá. Nem Mészöly Miklós érdekelt, hanem egy sokszor hivatkozott „hatás” forrása, az akkoriban a felfedezés örömével habzsolt Esterházy, Nádas, Krasznahorkai, Parti Nagy által „mesterként”, „apafiguraként”, „úttörőként”, „mentorként” emlegetett szerző. Akiben az úgynevezett prózafordulat állítólag gyökerezik, akiből a jelek szerint a kortárs irodalom jelentős része elindult, akitől tanulni, akit tisztelni, aki ellen lázadni, akivel számolni lehet, érdemes, kell.
Becsülettel és nagy figyelemmel olvastam hát el Az atléta halálát, majd rögtön utána a Saulust (úgy hírlett, ez a két fő regény, amelyeket „nem lehet kihagyni”). És: kis túlzással semmit sem értettem belőlük. Később, egyetemista koromban már némi bölcsészalappal és valamivel több kitartással felvértezve mentem újabb rohamra: a Film című regénnyel és a hatvanas-hetvenes évek elbeszéléseivel bővítettem az (újra)olvasást – de csak a kudarc vált előkészítettebbé, az értetlenség némileg reflektáltabbá. Minden nekifutásra éreztem, hogy valami elkerül, hogy valami itt nélkülem történik. Érzékeltem a mondatok feszességét, a technika csiszoltságát, a szöveg jelentésgazdagságát – az egész azonban valahogy mégiscsak kicsúszott a kezem közül. Szöveg és befogadó jóvátehetetlenül elhaladt egymás mellett.
Olvasós ember vagyok, akit az átlagnál valamivel jobban érdekel nem csak a szépirodalom, de annak működése, eszköztára, hatásmechanizmusai is. Kifejezetten szeretem, ha egy szöveg nem könnyen adja magát, ha pedig nem tudom feltörni, általában elsőként magamban keresem a hibát. Nem gondolom, hogy ne létezne irodalmi blöff (sőt!), azt azonban igen, hogy jóval többször és könnyebben hárítjuk el magunktól a felületes olvasás felelősségét blöfföt kiáltva, mint kellene. Mészöly esetében mindenesetre mindjárt nyilvánvaló volt, hogy ilyesmiről szó sem lehet. Vaknak és süketnek kellett lenni, hogy az ember ne sejtse meg a nehezen felfejthető szövegben rejtőző gazdagságot, ne érezze a süketek veszteségét.
Mészöly és életműve feladat maradt, feltöretlen dió.
Most kerek hat hónapja vele kelek és fekszem. Születése századik és halála huszadik évfordulóját jó ürügynek találtam arra, hogy ismét megostromoljam az életművet, ezúttal valamivel módszeresebben. Úgy döntöttem, a „kötelezők” kiragadása helyett mindent elolvasok, ami tőle és róla valaha megjelent nyomtatásban. (Vállalkozásomban nélkülözhetetlen segítséget jelentett Szolláth Dávid idén megjelent, vaskos és lebilincselő Mészöly-monográfiája is a maga kimerítő bibliográfiai apparátusával.) Két szabályt követtem: az első a kronológiai rend szigorú betartása, a második, hogy minden újraközölt vagy átírt szöveget és szövegrészletet új műként kezelek és olvasok.
Büszkén ismerném el azt is, ha ez a fél év elvesztegetett időnek bizonyult volna. Nem bizonyult annak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.