FACEBOOKSzerző: GÁBOR GYÖRGY2025.12.25.
Egy 2025. december 23-i kormányülésen Orbán Viktor így összegezte az alkalom lényegét: „A mai ülés legfontosabb értelme, hogy egyikőtöknek se kelljen otthon a porszívózásban segítenie.” A kijelentést hálás nevetés követte, majd egy helyeslő megjegyzés: „gazdag élettapasztalat”.
Ritka pillanat, amikor egy hatalmi rendszer ennyire őszintén szólal meg. Nem programbeszédben, nem nemzetstratégiában, nem a „történelem nagy ívére” hivatkozva, hanem egy félmondatban, amelyet nevetés kísér: „a kormányülés legfontosabb értelme, hogy egyikőtöknek se kelljen otthon a porszívózásban segíteni.” A mondat után pedig jön a kötelező, szervilis hahota, a haptákba vágott lelkesedés: lám, micsoda gazdag élettapasztalat, milyen népi bölcsesség, milyen férfias humor!
Ez a mondat valójában nem vicc, sokkal inkább világnézet. Komplett antropológia, történelemszemlélet és hatalomfelfogás sűrűsödik benne, mint a dohban, amelyet a büdös macsó maga köré ereget. A világ rendje adott, minden szerep örök: a férfi uralkodik, a nő takarít – legfeljebb segítséggel. Segíteni. Micsoda nagylelkűség! A szó maga egy kis patriarchális gyémánt: benne van minden. A munka nem a férfié, csak besegít, ha úgy van kedve; a kötelesség nem az övé, csak a kegy.
Ez az a pont, ahol az elmúlt évszázadok-évezredek történelme magára ismer. Mert a „segítés” nyelve nem új. Ismerjük a római pater familias világából, ahol a ház rendje és a benne élők sorsa egyetlen férfi döntésén múlt. Ismerjük a 19. századi polgári nappalikból, ahol az apa „besegített”, miközben az anya munkája tartotta össze a családot. És ismerjük abból a mentális univerzumból, amelyben a nő erkölcsi díszlet, a férfi pedig történelemcsináló.
A nevetés itt nem spontán, hanem rituális. Mint az udvari bolond hiányában az udvaroncok vihogása. A férfiak ülnek a teremben – csupa férfi –, és a nő mint absztrakt lény van jelen: porszívózó funkcióként. Ha pedig mégis lenne ott egy nő, mondjuk egykori miniszterként, akkor jönne a gyors korrekció: „Juditka, magára ez nem vonatkozik.” A kivétel, amely megerősíti a szabályt. A nő, aki nem nő. A nő, aki státusz révén ideiglenesen férfivá válik, majd visszasorolódik, amint kikerül a hatalom fényköréből.
Vagy – és ez legalább ennyire elképzelhető ebben a világban – a nagyvonalú vezető még ennél is lovagiasabb volna: „Juditka, maga mehet, nem kell itt végigülnie, karácsony közeleg, otthon is van munka” – azaz: idő előtt hazaengedve, kegyesen, porszívózni. A patriarchátus karácsonyi kiadása: ajándékba csomagolt lekezelés.
Ez a macsóság azonban nem a kocsmai tahóság szintjén érdekes – az csak a felszín. Ez a macsóság államelméleti. Itt a férfiuralom nem ösztön, hanem rendszer. A kormány nemcsak nem segít porszívózni, hanem maga a porszívó: felszippantja a múltat, a kritikát, a valóságot, és steril porzsákba zárja. A történelem a Karmelitában nem az „élet tanítómestere”, hanem „igazolóbizottsága”. A „régen is így volt” logikája uralkodik, amely mindig a legkényelmesebb igazság: ha valami sokáig igazságtalan volt, akkor bizonyára rendben van.
És mindezt karácsony idején, a kereszténység ünnepén. Akiknek a felfogása szerint nem az úr „segít”, hanem az Isten lesz szolgává. Ahol nem a nő dolga a porszívózás, hanem egy nő mondja ki a Magnificatban, hogy a hatalmasok letaszíttatnak trónjukról, és az alázatosak felemeltetnek (Lk 1,52). Ehhez képest a fenti mondat nemcsak ízléstelen, hanem mélyen antikeresztény. Nem azért, mert viccelődik, hanem mert a világot pontosan fordítva érti: felül röhög, alul dolgoztat, és ezt nevezi rendnek.
Mert ha már Magnificat, érdemes körülnézni, kik állnak Mária körül a bibliai és keresztény emlékezetben. Nem a háztartási gépek zajában, hanem a történelem menetében. Ott van Mária Magdolna, Jézus követője, tanítványa, aki nem porszívózott, hanem a feltámadás első tanúja lett – az apostolok apostola (apostola apostolorum). Ott van Priszcilla (Priszka), Pál apostol munkatársa, kiváló tanító, aki életét kockáztatta Pálért. Ott van Főbe, a kenkreai gyülekezet diakónusa, patrónus, azaz védelmező, támaszt adó, s aki nem „segít”, hanem működtet. Vagy a későbbiekben ott van Hildegard von Bingen (1098-1179), bölcselő, természettudós, az első női zeneszerző, aki császárokkal és pápákkal levelez és aki nyíltan bírálja az egyházi korrupciót. Ez utóbbi miatt Orbán egészen biztosan hazaküldte volna őt porszívózni. És ott van Sziénai Katalin (1347-1380), akire végképp nem lehet ráadni a „porszívózik vagy a konyhában tevékenykedik” kötényt. Ő ugyanis porszívózás helyett az avignoni pápaság idején felszólította a pápát, hogy térjen vissza Rómába, mert amit csinál, az gyáva és romboló. Nem tanácsot adott, hanem követelt: radikális erkölcsi nyelven beszélt a hatalomhoz. Az erkölcsi tekintély és az igazsághoz való ragaszkodás volt az egyetlen hatalma, amitől minden macsó rendszer mindig ideges lesz. Ő is mehetett volna a Karmelitából haza, a porszívója mellé.
Ezek a nők egyetlen hosszú, kellemetlen, zavarba ejtő keresztény gondolatot alkotnak. Azt a gondolatot, amely szerint a hit nem a szerepek betonba öntése, hanem azok szétfeszítése. Nem a férfiuralom megszentelése, hanem a hatalom relativizálása. Nem a nevetés felfelé, hanem az igazság kimondása lefelé.
Ezért olyan pontos ez a porszívós mondat. Nem elszólás, hanem vallomás. Nem humor, hanem hitvallás. A hatalom férfi, a nő háttér, a munka kötelesség, a segítség kegy. És aki ezen nevet, az nem azért nevet, mert vicces, hanem mert érti a rendet, és boldog, hogy felül van.
A történelem pedig, mint mindig, csendben jegyzetel. Karácsonykor is. Az ilyen mondatokból lesznek majd a lábjegyzetek. Vagy – ha van igazság – a vádiratok.
Keresztény barátaimnak boldog karácsonyt kívánok!
Olyat, amelyben nem nevet senki felfelé, nem „segít” senki kegyként, és nem kell hozzá kormányülés, hogy otthon kosz helyett ki legyen porszívózva.
ITT OLVASHATÓ
