FACEBOOKSzerző: GÁBOR GYÖRGY2025.12.28.
Az emlékezetnek nem naptára van, hanem szobái és rejtekhelyei. Nem időrendben nyílnak, hanem hangulat szerint. Van köztük olyan, amelybe ritkán lépünk be, mert nincs hozzá jó ürügy: se ünnep, se évforduló, se használható történet. Csak képek vannak benne. Nem események, nem mondatok, hanem pillantások, falra tűzött arcok, mozdulatok, amelyekhez nem tapad beszéd. Ma, a hír után, ez a szoba magától feltárult.
Ez a szoba az egykor volt kiskamaszé. Annak az életkornak a tere, amikor az ember még nem tapasztalatból, hanem látványokból él. Amikor a világot nem megérteni próbáljuk, hanem belakni a képzelettel. Amikor a test nem biológia, hanem sejtés. Amikor a vágy nem gondolatmenet, hanem megtörténés. Ebben a térben nincs cinizmus, nincs önvédelem, nincs előre gyártott nyelv. Csak egy ágy van, fölötte egy fal, rajta képek.
Itt jelent meg Brigitte Bardot.
Számomra nem nőként, nem színésznőként, nem ikonná dermesztett figuraként, hanem ablakként. Ablakként egy olyan tartományra, amelynek semmi köze nem volt ahhoz, ahol ténylegesen éltem. Egy helyre, ahol a szabadság nem eszme vagy jelszó, hanem váll, boka, haj. Ahol a test nem problémafelvetés, hanem adottság. Ahol a vágy nem kéri számon önmagát.
Nem a világsztár. Az túl sok lett volna. Túlterhelt közvetítéssel, kész narratívákkal, előre megírt mondatokkal. Bennem nem ez szűnt meg. Az tűnt el, akit annak idején magam formáltam meg Brigitte Bardot-ból. Nem ikonikus celeb – milyen kényelmes, mindent elfedő szó –, nem legendává merevített színésznő, hanem egy szinte tapinthatatlan bizonyosság: hogy létezik egy másféle rend, ahol a levegő könnyebb, a mozdulat merészebb, és a szabadság nem politikai fogalom, hanem testtartás.
Kiskamasz voltam. És ez itt nem puszta életrajzi adat, hanem kulcs. Bardot-t soha nem láttam élőben. Nem is akartam. Számomra nem személy volt, hanem képek láncolata – később filmkockáké. Fotók, amelyeket gyűjtöttem. Ez ma már komikusan archaikus elfoglaltságnak hat: képeket gyűjteni, mintha tárgyak lennének, nem pedig azonnal hozzáférhető látványok. Akkor azonban valóban tárgyak voltak. Papír. Szag. Titok. Megszerzés.
Magyarországon akkoriban nem létezett az a színes, képes bőség, amely ma természetes. Egy-egy nyugati magazin, egy átcsempészett lap, egy fiók mélyéről előkerült fotó: mindegyiknek múltja volt. A képnek útja volt – kézről kézre járt, elrejtették, továbbadták, várni kellett rá. Nem egyszerűen feltűnt, hanem megérkezett.
És igen – hadd legyek pontos, mert az emlékezet pontossága az egyetlen tisztesség, amit komolyan lehet és amit komolyan kell venni – sikerült néhány ruhátlan fotót is beszereznem. Ott lógtak az ágyam fölött, a falon. Nem elrejtve, nem titkolva, hanem magától értetődően. Ma, amikor ezt leírom, érzem, miként gyűlik a mondat köré a jelenkor finom ellenőrző tekintete: a gyors erkölcsi mérés reflexe, a gyanú, a visszamenőleges fegyelmezés igénye. Akkor azonban nem volt mit fegyelmezni. Nem volt „diskurzus”. Csak egy kamaszfiú csöndes, kissé ünnepélyes bátorsága: teret engedni a vágyának, anélkül, hogy még tudta volna, mit kezd majd vele.
Az emlékezet mindig utólagos dramaturg. Most, hogy Bardot meghalt, minden emlékkép úgy rendeződik el, mintha eleve erre a pillanatra készült volna: hogy egyszer majd visszataláljak ahhoz a falhoz, és újra lássam, milyen volt az, amikor a kép még nem algoritmus, hanem ereklye volt. Az a „másik világ”, amelyet Bardot jelentett, nem az ötvenes–hatvanas évek Franciaországa volt – azt nem ismertem, legfeljebb elképzeltem. Sokkal inkább az enyém volt: a papíralapú titkoké, a lassú megszerzésé, a szégyen és a büszkeség keverékéé, egy vágyé, amely még nem tanulta meg a cinizmust.
Tudom, hogy Bardot élete később más történetekkel telt meg: állatvédelem, harc, politikai keménykedések, botrányok, kíméletlen mondatok – mintha a fiatalkori szabadság idővel a világgal szembeni védekezéssé sűrűsödött volna. De az emlékezet nem bíróság. Inkább egy régi vetítőgép: ugyanazt a néhány kockát ismétli, miközben mi változunk meg annyira, hogy a képek mást mondjanak.
Brigitte Bardot számomra nem nő volt a szó hétköznapi értelmében, hanem ígéret. Annak ígérete, hogy a világ nem merül ki abban, amiben élünk. Hogy létezhet egy másik berendezkedés, ahol a test nem botrány, nem feladat, nem magyarázatra szoruló ügy, hanem adottság. Egy olyan lehetőség, amelyet nem lehetett elérni, csak elképzelni – és ez akkor elegendő volt.
Most, amikor azt mondom: meghalt, valójában azt értem, hogy megszűnt az a világ, amelyben egy nő pusztán szabad lehetett anélkül, hogy számot kellett volna adnia önmagáról. Elillant az a vizuális ártatlanság, amelyben egy kép még nem kommentháború, ideológia, perirat, erkölcsi vagy politikai vádirat tárgya volt. És eltűnt az az idő, amikor egy kamasz fiú vágyát nem elemezték, hanem egyszerűen hagyták megtörténni.
Most halt meg az egykori legnagyobb szerelmem. Valójában persze nem ő, hanem az a kapcsolat, amely soha nem volt kölcsönös: ő nem tudott rólam, én annál inkább. Egy ember eltávozott, és vele együtt elnémult egy egész belső díszlet, amelyet én építettem köré. Talán ez a legfájdalmasabb: nem az, hogy nincs többé, hanem hogy ami bennem volt belőle, soha nem is volt a külvilág része. Csak egy egykori tekintet tartotta életben.
Brigitte Bardot meghalt.
És vele együtt eltűnt számomra az a tér, ahol a kép még nem vádirat, nem program, nem algoritmus volt, hanem átjárás. Ahol a vágy nem magyarázkodott, csak létezett. Ahol az ágy fölött, a falon, még maradt hely egy másik élet lehetőségének.
Ez ment el most.
Nem ő. Az a világ.
