FACEBOOKSzerző: GÁBOR GYÖRGY2026.03.02.
Nagyjából az alábbiakat mondtam el a Klubrádió ma reggeli adásában, Szénási Sándor kérdésére válaszolva.
Amikor egy államtitkár – Varga-Bajusz Veronika, az állatorvosi egyetem ünnepélyes diplomaosztóján – „hitvány, silány emberekről” beszél, akik elvették az egyetemista fiataloktól a lehetőségeket, elnyomták a kiváló oktatókat és professzorokat, az ember óhatatlanul felteszi a kérdést: vajon a tükör melyik oldalán áll?
Ha ma Magyarországon bárki elvett lehetőségeket egyetemistáktól, és ellehetetlenített kiváló oktatókat, a döntések nevekkel, dátumokkal, közlönyökkel pontosan azonosíthatók. Az egyetemi modellváltás dokumentált. A kuratóriumi kinevezések dokumentáltak. Az uniós felfüggesztések dokumentáltak.
Rejtély nincs, politikailag meghozott döntések sora viszont annál inkább.
Az egyetem a XI–XII. század óta autonóm közösség. A Bolognai Egyetem és a Párizsi Egyetem saját belső normái szerint működött. A libertas scholastica a jogi és szellemi önkormányzatiság intézményesített formája volt: az egyetemi testületek, az oktatók és a hallgatók szabadságjogainak kodifikált rendszere.
A középkori egyetemek a nyugati világ, a zsidó–keresztény tradíció szellemi fejlődésének motorjai lettek. Az autonómia elve szerkezeti feltétel volt, amely nélkül az intézmény működésképtelenné vált volna. A fenntartó – legyen az pápai hatalom vagy helyi püspökség – pontosan tudta, hogy az egyetem csak akkor képez jól használható orvosokat, jogászokat, teológusokat, filozófusokat, matematikusokat, ha a tudás belső normái érvényesülnek. A pápaság számos alkalommal még a helyi egyházi és világi hatalommal szemben is védelmet biztosított az egyetemeknek. Az autonómia jogi privilégiumokkal bírt, és a testületi ellenállás lehetősége sem maradt puszta elmélet: amikor a külső beavatkozás veszélyeztette a működés feltételeit, éltek is vele.
A fenntartó felismerte, hogy a megfelelő és képzett szakember-utánpótlást kizárólag autonóm elvek mentén lehet biztosítani. Ahol a szakmai önállóságot felszámolják, ott „echoes serviles”, szolgalelkületű visszhangok kerülnek ki az intézményekből.
A 19. században a modern egyetem eszméjét a Humboldt Egyetem formálta rendszerbe, ami a Lehrfreiheit és a Lernfreiheit a tanítás és a tanulás szabadságát jelentette. A tudomány belső logikája, módszertani fegyelme és kritikai rendje vált mércévé.
Az egyetem lényege a tudás nemzetköziségének felismerése. A középkori diákok peregrináltak. A kutatás nemzetközi hálózatokban működött már akkor is, és a modernitás keretei között működik ma is. Az Erasmus+ olyan csereprogram, amely generációknak adott mozgásteret, a Horizon Europe pedig a kutatási-innovációs együttműködés egyik legfontosabb kerete Európában.
Amikor ezekből a magyar egyetemek kiszorulnak – a fenntartói struktúrák átláthatósági és összeférhetetlenségi problémái miatt, amelyeket az Európai Bizottság számtalanszor jelzett –, akkor a döntések a magyar politika légterében születnek, a következmények pedig a hallgatók és az egyetemi oktatók, kutatók életében jelennek meg. A pályaív beszűkül, a nemzetközi tapasztalat elmarad, a kutatási kapcsolatok elsorvadnak.
Az egyetemi autonómia elvét a Fidesz-KDNP rendszerszinten írta át. Az intézményeket politikailag delegált kuratóriumok alá szervezték, több ezermilliárdos közvagyont adtak „Fidesz-közeli” alapítványi fenntartásba, a transzparenciára pedig sűrű köd ereszkedett alá. A politikai hatalom számára kellemetlen intézmények sorsa intő jel lett. A miszlikre aprított Színház- és Filmművészeti Egyetem példája még élénken él az emlékezetben, a putyini mintára száműzött Közép-európai Egyetem története szintén közismert.
Az egyetemi kinevezések során a tudományos teljesítmény helyett egyre gyakrabban a politikai megbízhatóság vált döntő szemponttá. A politika az egyetemek tudós testületei helyére lépett, és magának vindikálta a jogot annak eldöntésére, mit oktassanak és mit ne. A miniszterelnök egy alkalommal arról beszélt, hogy az egyetemek élére „nemzeti elkötelezettségű” vezetők kellenek, globalisták helyett. A kijelentés filozófiai súlya körülbelül annyi, mint amikor valaki a gravitáció világnézeti beállítottságáról értekezik.
A tudomány igaz és hamis állításokkal dolgozik. Egy biokémiai reakció hazafias hevülete nem mérhető. A gravitáció nincs nemzeti színűre felpántlikázva. A beteg állat és gazdája számára a szakértelem számít, a gyógyulás esélye, a diagnózis pontossága.
Ha tehát valaki a fiataloktól elvett lehetőségekről beszél, érdemes végignéznie azokon a döntéseken, amelyek következtében nemzetközi programok zárultak be előttük, kutatási források váltak elérhetetlenné, és az egyetemi közösségek mozgástere beszűkült.
A diplomaosztó az autonóm egyetemi közösség ünnepe. A hallgatók jelzése, hogy saját ünnepükön milyen hangot kívánnak hallani, az önrendelkezés kulturált gyakorlása. Joguk volt ahhoz, hogy jelezzék: saját ünnepségükön hivatalban lévő politikusi megszólalást nem kívánnak. Az államtitkár asszony ezt a jelzést sem hallotta meg, feltehetően nem is érti. Az autonómia fogalma idegen számára, az indoktrináció napi parancsba foglalt politikai gyakorlata annál ismerősebb.
Ha mindezt figyelembe vesszük, az államtitkár asszony minősíthetetlen és modortalan szavai értelmezhetők következetes és kíméletlen önkritikaként.
Ebben az esetben valóban rendben vagyunk!
Zárásként pedig annyit: április 12-én erre is érdemes gondolni.
Egy gazdaságilag szétvert, többszörösen kifosztott ország romjai között viszonylag gyorsan megindulhat az újjáépítés. Tőkét lehet bevonni, infrastruktúrát lehet helyreállítani, költségvetési pályákat lehet korrigálni. A számok világa – minden tragédia ellenére – reagál a racionalitásra.
A szellemi pusztítás más természetű.
Az oktatás, a felsőoktatás, a hazai tudományosság és kultúra területén okozott károk nem költségvetési sorokban mérhetők. Az autonómia felszámolása, a politikai lojalitás beemelése az akadémiai döntésekbe, a nemzetközi kapcsolatrendszer leépülése, a kutatási források elapadása, a tehetségek elvándorlása olyan repedéseket hoz létre, amelyek lassan gyógyulnak. Egy egyetem szellemi tekintélye évtizedek alatt épül fel, és néhány év alatt megrendíthető. Egy tudományos iskola generációk munkájával jön létre, és egyetlen politikai ciklus alatt felszámolható.
A szellemi élet sérülései nem egyik napról a másikra hegednek be. Bizalom, nemzetközi beágyazottság, szakmai reputáció, kutatói hálózatok, intézményi kultúra – mindez időigényes, kényes, törékeny konstrukció. Ha ez megbicsaklik, a helyreállításhoz nem egyszerűen pénz kell, hanem nemzedéknyi idő.
Az ország tudományos, oktatási és kulturális lemaradása felmérhetetlen károkat okoz. A nemzetközi piacokon való ellehetetlenülés, a versenyképesség romlása, az innovációs térből való kiszorulás hosszú távú következményekkel jár. Egy generáció elveszítheti esélyét arra, hogy bekapcsolódjon a globális tudástermelésbe. A következő generáció pedig már egy beszűkült horizontból indul.
Gazdasági válságokat lehet korrigálni, azonban szellemi leépülést sokkal nehezebb.
Ezért április 12-én érdemes arra is gondolni, hogy a valódi kár nem pusztán a jelenlegi hallgatók elmaradt ösztöndíjaiban vagy csereprogramjaiban mérhető. A valódi kár az a mentális és intézményi pusztulás, amelynek következményeit gyermekeink és unokáink fogják viselni.
A romokat újra lehet falazni, de a szellemi rombolás helyreállítása generációk sorsa.
