Szerző: PETŐ PÉTER
2017.10.28.
"Három héten belül meghal, három héten belül meghal. Három héten belül meghal. Meg fog halni. Három héten belül."
Ezt mantrázta maga elé Trepák főorvos.
Trepák túl volt a hatvanon, egész életében rákos betegeket gyógyított, felfoghatatlanul sokszor közölte a nincstovábbot. Próbálta együttérzőn, próbálta úgy, hogy szenvtelennek, hidegnek tűnjön, kerülve a másik tekintetét, persze közben az ajkát véresre harapva, próbálta ülve, állva, sétálva, sőt egyszer a halálraítélt mellé guggolva is, de végül mindig elcsuklott a hangja, könny szökött a szemébe.
A feleségének, pontosabban saját magának éjszakákon át magyarázta, hogy meg kell tanulnia távolságtartónak, hűvösnek lenni, mindhiába. Mesélte az asszonynak, hogy lopva figyeli, fiatal kollégái hogyan csinálják. Leste például Kollár doktort, aki mosolyogva pillantott a gyilkos leletekre, dalolni kezdte, hogy It’s my life, mielőtt kilépett volna az orvosi szobából, hogy a kilincset érintve pillanat alatt váltson komorra, majd két perc múlva a fülén túl érő szájjal érkezzen vissza, miközben mögötte valaki a semmibe meredt, zokogott vagy azt számolgatta, hányszor ölelheti még meg az édesanyját, jut-e neki velővel töltött borda, mielőtt mindennek vége.
Trepákné ismerte a férjét, megmondta, sose lesz képes lazán dobni az ítéletet, ugyanis van szíve.
Trepákot ez nem vigasztalta, jobban örült volna, ha olykor szívtelenné változik. Például most is, hogy közeledett a folyosón toporgó alig negyvenes férfi felé, de átmeneti szívtelenség helyett egyre azt pörgette az agya, hogy meg fog halni, három hét, és meghal, három hét...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.