Szerző: SARKADI ZSOLT
2018.07.29.
Van viszont egy kicsi, társadalomtudósokból, újságírókból, filozófusokból, nyelvészekből és más értelmiségiekből álló csoport, akik azt terjesztik, sosem volt még ennyire jó ezen a bolygón élni, és okkal tekinthetünk optimistán a jövő felé, hiszen minden bizonnyal még ennél is sokkal jobb lesz, ami eztán jön.
A csoport egyik bibliája a Harvard Egyetem professzora, Steven Pinker 2010-es The Better Angels of Our Nature: Why Violence Has Declined című könyve, ami egyébként éppen most jelent meg magyarul. Pinker ebben amellett érvel, hogy az utóbbi néhány évszázadban szinte minden lehetséges statisztikai mérce alapján jobb lett az életünk. Arányaiban egyre kevesebben éheznek, élnek a létminimum alatt vagy halnak meg háborúban, csökken a drogfüggő fiatalok aránya is, kevesebb a gyilkosság, csökken a rasszista bűncselekmények száma, és egyre több demokratikusan működő állam van a világon. Ezeket az adatokat Pinker be is mutatja, és miután az olvasó orra alá tolta őket, csak annyit kér, örüljünk kicsit jobban annak, hogy minden ennyire király.
2010 óta azonban rengeteg dolog történt, de a legfontosabb, hogy Pinker 2010-es felszólítása ellenére úgy tűnik,
az emberek nem kezdtek el örülni.
Közben megéltük a Brexit-népszavazást, Donald Trump elnökké választását, az alt-right felemelkedését, az ukrajnai háború kitörését, a Krím orosz elfoglalását, a brüsszeli, a párizsi, a nizzai, a berlini, az isztambuli, a londoni, a szentpétervári, a barcelonai és a manchesteri iszlamista terrortámadásokat, az európai menekültválságot és a vérontásba fúló arab tavaszt is.
Idén Pinker új könyvvel jelentkezett, az Enlightenment Now: The Case for Reason, Science, Humanism, and Progress cíművel, amiben majd 600 oldalon keresztül próbálja megmagyarázni, miért nem optimisták az emberek a 2010-es könyvében bemutatott kedvező statisztikák ellenére sem.
Talán a legfőbb bűnbak – a 2010-es könyvében kifejtettekhez hasonlóan – a média. Persze csak közvetve, hiszen a gond inkább az egyik legalapvetőbb ösztönként az emberben meghúzódó már-már paranoiába hajló óvatosság. Érthető, miért alakult ez ki bennünk: amikor még ágyékkötőben rohangáltunk, biztosabb volt minden szikla mögött tigrist sejteni, mint egyik mögött sem, ugyanis az elővigyázatlan optimistát, aki az utóbbi stratégiát választotta, a száz szikla közül csak egy mögött tényleg megbújó tigris könnyebben ette meg.
Pinker és az Új Optimistáknak nevezett iskola többi képviselője szerint ez az az ösztön, amire rájátszik a sajtó, mikor gyakrabban számol be a rossz hírekről, a katasztrófákról, a terrortámadásokról és a lehetséges veszélyekről, mint arról, hogy mi megy épp nagyon jól. A média nem véletlenül viselkedik így, az emberekben lévő ösztönös pesszimizmus miatt ezek azok a hírek, amik jobban érdeklik az olvasókat, az újságok pedig az olvasók érdeklődéséből élnek. Az okostelefonok és a közösségi média megjelenésével pedig ezek a rossz hírek tényleg teljesen rátelepedtek az életünkre, a terrortámadásokról szóló hírekhez már a szoba másik végében élló tévét sem kell bekapcsolni, bárhol vagyunk, a zsebünkben csipognak az értesítések.
Pinkerék szerint ezzel nemcsak a kedvünk lesz rosszabb, de elfelejtjük értékelni az emberiség eredményeit és a jó dolgokat is. Klasszikus példa: mikor kifelé mászunk egy válságból, és a gazdasági mutatók konjunktúrába fordulnak, csak a legelején örülünk, utána rögtön elkezdjük keresni, hol és hogyan csaphat le a következő válság, milyen szektorban fújtuk túl a lufit és mikor pukkan majd ki...
Közben megéltük a Brexit-népszavazást, Donald Trump elnökké választását, az alt-right felemelkedését, az ukrajnai háború kitörését, a Krím orosz elfoglalását, a brüsszeli, a párizsi, a nizzai, a berlini, az isztambuli, a londoni, a szentpétervári, a barcelonai és a manchesteri iszlamista terrortámadásokat, az európai menekültválságot és a vérontásba fúló arab tavaszt is.
Idén Pinker új könyvvel jelentkezett, az Enlightenment Now: The Case for Reason, Science, Humanism, and Progress cíművel, amiben majd 600 oldalon keresztül próbálja megmagyarázni, miért nem optimisták az emberek a 2010-es könyvében bemutatott kedvező statisztikák ellenére sem.
Talán a legfőbb bűnbak – a 2010-es könyvében kifejtettekhez hasonlóan – a média. Persze csak közvetve, hiszen a gond inkább az egyik legalapvetőbb ösztönként az emberben meghúzódó már-már paranoiába hajló óvatosság. Érthető, miért alakult ez ki bennünk: amikor még ágyékkötőben rohangáltunk, biztosabb volt minden szikla mögött tigrist sejteni, mint egyik mögött sem, ugyanis az elővigyázatlan optimistát, aki az utóbbi stratégiát választotta, a száz szikla közül csak egy mögött tényleg megbújó tigris könnyebben ette meg.
Pinker és az Új Optimistáknak nevezett iskola többi képviselője szerint ez az az ösztön, amire rájátszik a sajtó, mikor gyakrabban számol be a rossz hírekről, a katasztrófákról, a terrortámadásokról és a lehetséges veszélyekről, mint arról, hogy mi megy épp nagyon jól. A média nem véletlenül viselkedik így, az emberekben lévő ösztönös pesszimizmus miatt ezek azok a hírek, amik jobban érdeklik az olvasókat, az újságok pedig az olvasók érdeklődéséből élnek. Az okostelefonok és a közösségi média megjelenésével pedig ezek a rossz hírek tényleg teljesen rátelepedtek az életünkre, a terrortámadásokról szóló hírekhez már a szoba másik végében élló tévét sem kell bekapcsolni, bárhol vagyunk, a zsebünkben csipognak az értesítések.
Pinkerék szerint ezzel nemcsak a kedvünk lesz rosszabb, de elfelejtjük értékelni az emberiség eredményeit és a jó dolgokat is. Klasszikus példa: mikor kifelé mászunk egy válságból, és a gazdasági mutatók konjunktúrába fordulnak, csak a legelején örülünk, utána rögtön elkezdjük keresni, hol és hogyan csaphat le a következő válság, milyen szektorban fújtuk túl a lufit és mikor pukkan majd ki...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.