Szerző: Határátkelő
2018.11.07.
Mindannyiunknak megvannak a magunk kis szokásai, ezek nagy részét gyermekkorunkból hozzuk magunkkal. A szűkebb (család) és a tágabb (ország) környezet is sokban hozzájárul ahhoz, miként viselkedünk a mindennapokban. Aztán amikor külföldre költözve új környezetbe kerülünk, akkor bizonyos szokásokat megtartunk, másokat elhagyunk. Vajon mik tartoznak az utóbbiak közé?
Ash Merscher az Egyesült Államok északnyugati részén, a kanadai határ mellett született és nőtt fel egy kisvárosban. Európába először egyetemistaként került, az írországi Galway-ben járt egyetemre.
Budapestre angolt tanítani érkezett, jelenleg is a magyar fővárosban él párjával, Dannel, amikor nem dolgozik, akkor rengeteget utazik Magyarországon és a régióban is.
Egy amerikai kisváros és Budapest között azért jókora kulturális szakadék tátong, kérdés, szerinte mi az a hat szokás, amit amerikaiként elhagyott Magyarországon! Lássuk!
#1 Csevegés köszönés helyett
Amikor angolszászokkal találkozik az ember, jön a szabvány „How are you?”, ami ugyan szó szerint lefordítva annyit tesz, hogy „Hogy vagy?”, de funkciójában voltaképpen nem több egy köszönésnél.
Ennek megfelelően senki nem vár el hosszas választ a hogylétünkről, mehet rá az „I’m well, and you?” és kész. Általános hiba ilyen esetben a kérdést valódi érdeklődésnek gondolni és hosszadalmasan ecsetelni, hogyan érezzük magunkat, éppen mi a hasfájásunk vagy örömünk aznap.
„Ha Magyarországon megkérdezed valakitől, hogy van, az legtöbbször valódi kérdésnek számít és ennek megfelelően komoly választ kapsz rá. Az ártalmatlan kérdésed könnyen valaki életének teljes kivesézésébe torkollhat. Néha még mindig kicsúszik a számon, de gyorsan megtanultam, hogy egy udvarias Jó reggelt! bőven elég” – írta Ash.
#2 A csend kényelmetlensége
„Ülni a sárga villamoson bámulva a környezetem a reggeli rutinom részévé vált. A járművön körülnézve mindenki ugyanezt csinálja. Vannak, akik olvasnak, mások zenét hallgatnak, alkalomadtán akadnak, akik beszélgetnek, de a legtöbben csak csöndben ülnek.
Amerikában mindig féltem kicsit a csendtől. Ha egy barátommal nem beszélgettünk, az mindig olyan furcsának tűnt, az agyam hipersebességgel kezdett pörögni a következő témán, és gyorsan be is dobtam bármit, ami valamennyire is relevánsnak tűnt. Most már ha egy beszélgetés leül, nem izgat, megvárom, amíg megint beindul magától” – mesélte a nő...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.