2018. december 25., kedd

SZÉP DOLOG ÉLNI - BESZÉLGETÉS GRECSÓ KRISZTIÁNNAL

ÉLET ÉS IRODALOM / INTERJÚ
Szerző: KÁROLYI CSABA
2018.12.19.


A barátom, és lassan tíz éve a szerkesztőtársam itt, ahol dolgozunk. Mindezek miatt lapunk szokásai szerint nem volna szabad vele interjút készítenem. De az élet fölülírta a szabályt.

Új regényed, a Vera február végén fog megjelenni. Mivel már nyár elején olvastam, mondhatom, másként lesz jó, mint az eddigiek. Egyszer már csináltam veled interjút 2006 februárjában, miután az Isten hozott című, kiemelkedően jó első regényed megjelent. Az volt az interjú címe, hogy „Nem fogom egész életemben a falumítoszt építgetni” (ÉS, 2006/8., febr. 24.) Azóta mi minden történt. De mintha most végleg leszámoltál volna a falumítosszal. A Pletykaanyu volt maga a falumítosz. Az Isten hozottban a rokonok a faluból maximum egy temetésre jutnak föl Pestre. A Tánciskolában elkerül hősöd a vidéki kisvárosba, Tótvárosba. A Mellettem elférsz főhőse Pestig jut, de őrzi falusi hagyományait, sőt, azok határozzák meg a sorsát. A Megyek utánad, a Jelmezbál és a Harminc év napsütés sem tud elszakadni a gyökerektől.De a Verával ez a jellegzetesség megszűnik. Nincsenek már paraszti szereplők, csak urbánus figurák vannak. És ők szegediek. Miért Szeged?

– Van a regényben egy rész, amikor Vera végiggondolja szerelme, Józef, a lengyel fiú honvágya kapcsán, hogy ha neki valamiért el kellene mennie Szegedről, akkor mi hiányozna onnan. És arra jut, hogy nem hiányozna semmi, mert ha akiket szeret, vele vannak, akkor neki mindegy, hol van. 11 éves. Vagy bölcs, vagy naiv. De a helyek kérdése mintha valóban föloldódott volna nálam. Eddig mindig aránytalanul fontos volt, hol vagyunk. Hogy mit hagytunk el, hova vágyunk vissza, hol élünk idegenként. Ha asszimilánsként élek, be tudok-e valamelyest illeszkedni. Ez visszatérő kérdés volt, mintha leragadtam volna Tamási Áronnál, vagyunk-e valahol otthon a világban. Semmi tudatosság nincsen abban, hogy párhuzamosan ezzel az alanyiság sem fontos már. Nyilván marketingszempontból előnyösebb lenne, ha jól hangzó indokokkal állnék elő, miért Szeged. Rendkívül egyszerű. Olyan vidéki nagyvárost akartam, ahol megfelelő értelmiségi réteg van, és én azt ismerem. Szegeden voltam öt évig egyetemista. Van jó színháza, szimfonikus zenekara, ez kellett. A gyökereimet illető szorítás pedig eltűnt, lehet, hogy azért, mert nekem se ez az elsődleges problémám mostanában. Megnyugodtam, és már én se gondolom magam árulónak azügyben, hogy elhagytam egy világot.

Nem elhagytad, eljöttél.

– Igen, de nyilván nem véletlenül használtam az árulás szót, sokáig lelkifurdalásom volt miatta. Most már nincs. Nem keresek görcsösen utakat valamilyen megérkezéshez, mert úgy látom, hogy ahova meg lehetett érkezni, oda megérkeztem.

Az önéletrajziságot is elengedted a Verában. Ilyen könyvet még nem olvastam tőled, amelyben nem vagy benne, a családod, a szülőhelyed, az élettörténeted innen már teljesen hiányzik. Hogyhogy?

– Megmondom neked, a Vígszínház az oka. Soha nem volt rám munka olyan hatással, mint A Pál utcai fiúk színpadra írása. Nincsen színházi rutinom...

Nana. A Cigányok a Katonában. Meg filmforgatókönyveket is írtál.

– Jó, akkor kevés színházi rutinom van. Emiatt rengeteget kellett dolgoznom a Molnár-szöveggel. Azt hiszem, annyira belekerültem a regény terébe, amennyire egy műfordító szokott. Negyvenszer biztos olvastam.

Hatalmas siker az előadás, még én is szerettem. Marton, Dés és Geszti meg a színészek mellett nem kis részben a te érdemed ez. Jut eszembe, Megyesi Gusztáv minden évben elolvasta A Pál utcai fiúkat, mennyire örült volna, ha ezt még láthatja. De milyen érzés a mondataidat hallani a színpadon?

– Gyönyörű hálátlanság a szövegkönyv, mert ha jó, akkor azt mondják, „de hiszen ez a regény”! Radnóti Zsuzsa, a darab dramaturgja sokat küzdött a mondataimért, a poénokért, melyek nincsenek a regényben, hogy maradhassanak. Mindenesetre a közös munka közben egyszer csak azt láttam, hogy működik itt egy esztétika, ahogyan nézi a világot, amit nemcsak megértettem, hanem belém is költözött. Ja, hát ezt a világot én is tudom így látni. És szeretnék róla így mesélni. Szerintem nincsen még csak motivikus utalás sem a Verában A Pál utcai fiúkra.

Tényleg nincs, csak a mottó.

– Csak az. Itt egy 1980-ban, fél év alatt játszódó történetről van szó. A lányok nagyszüleiig, a legapróbb részletekig legyen kitalálva a történet, gondoltam, olyan lélektani egységgé legyen gyúrva, amilyet csak akkor tudok megcsinálni, ha teljesen nekifeszülök.

Ez ugye egy kiskamasz szerelem története. Veszélyes történet. Nyilván nem véletlenül választottad a másik mottót Szabó Magda Abigéljából. Ami jelzi, hogy számoltál azzal, hogy határon van a mű, vigyáznod kellett, nehogy giccses legyen.

– Két dologra hajlamos vagyok sajnos, a szépelgésre meg a túlmagyarázásra. Az előbbit olvasóként is szeretem egyébként, giccses lelkű ember vagyok.

Titokban mindannyian kicsit ilyenek vagyunk.

– Nyilvánosan nem illik érzelmesnek lenni. A Verában az volt a módszertanom, hogy először is hagytam, menjenek a dolgok, ahogyan akarnak. Azután metszettem vissza, hiszen ez nem kamaszregény. Szigorú, kemény szöveg, sok trauma éri a főhőst. És bár realista regény, nem félek attól, hogy túl érzelmes lenne, csak azért, mert mer az lenni. Mindig nehéz a különféle elvárásoktól megszabadulni, nem kullogni a divatokkal. Nem irigykedni arra, aki jól talált csapást magának. Hanem, mondjuk, örülni egy másik szövegnek. Ezt a regényt bő fél éve már befejeztem egyszer. De volt időm, nincs olyan szorongásom, hogy minden évben kellene egy könyv. Összeraktam 2017-ben egy tárcanovellás kötetet, ami rengeteg plusz időt hozott nekem. Hiszen azt nem kellett megírnom újra. Azért az, hogy az Abigélból választani mottót, na, az majdnem kínos, komoly kortárs író ilyet nem csinál. De ez a mottó jelent valamit, azt, hogy milyen esztétikai gondolkodás van mögöttem. Ahhoz, hogy ezt fel merjem vállalni, függetlenség és szabadság kellett nekem...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.