Szerző: SZUROVECZ ILLÉS
2019.04.23.
Közel hatmilliárd forint európai uniós forrást költ a kormány a nagy gyermekotthonok bezárására, aminek csak örülni lehet. Ha viszont közelebbről megnézzük, kiderül, hogy valójában nagyobb intézetből kisebbe küldik a gyerekeket, ami a szakértők szerint nem oldja meg a problémát. Ráadásul az épületek egy részét inkább korszerűsítik, nem beszélve az újak építéséről. A megoldás valószínűleg az lenne, ha kevesebb gyereket vennének el a szüleitől, ehhez viszont büntetés helyett segítség, sok jó szakember és pénz kellene.
Mondd meg nekem, fóti Gyermekváros, mi vagy te tulajdonképpen?
Láthatod, város vagyok egy faluban. Lakóim gyermekek, kilencszázhuszan, kétszáz nevelővel. Kanyargós útjaim vannak, 65 holdas parkom – még tó is van benne – iskolák, mozi, van egy kastélyom is.
Ne ezt mondd, Gyermekváros, mindezt tudom. Tizenötmillió forintot kapsz tőlünk évente. Mit adsz érte lakóidnak?
Adok nekik meleg otthont, ruhát, ennivalót, gyógyítom sérült testüket, lelküket. Kapnak játékot, jó szakmát tanulnak iskoláimban. (…)
1970-ben ezzel a kicsit propagandaszagú, kitalált párbeszéddel foglalták össze a Délmagyarország olvasóinak, mire jó a fóti kastélyparkban tizenhárom évvel korábban létrehozott gyermekváros. Akkoriban mindenki egyértelműnek gondolta, hogy a családjukból kiemelt gyerekeket nagy intézményekben érdemes elhelyezni, ahol szüleik helyett hozzáértő felnőttek készíthetik fel őket az életre.
A gyermekvárosok tényleg városok voltak a városban: ez a cikk például azt írja, a fóti kastélyparkban élő gyerekek saját mosodát, szabadtéri színpadot és közértet használtak, amelyek részben a rendszerváltás után is megmaradtak. Hasonló intézményeket hoztak létre Egerben, Komáromban, Mátészalkán, Miskolcon, Soponyán, Szolnokon, Tiszadobon és Veresegyházon is. Az állami gondozott gyerekek jó része persze nem ilyen óriáskomplexumokba, hanem hagyományos nevelőotthonokba került, ahol nem volt se bolt, se posta, viszont ugyanúgy tized-, századmagukkal éltek együtt, sokágyas szobákban aludtak és a menzán ebédeltek.
Magyarországon a rendszerváltás után elterjedtek a kisebb, legfeljebb 12 főt befogadó lakásotthonok. Itt a gyerekeket három-négyágyas szobákban helyezik el, nagyobb a személyes terük, viszont ugyanúgy egymást váltó gyerekfelügyelőkre és nevelőkre vannak bízva, amit csak jóindulattal lehet családszerű közegnek nevezni. “A lakásotthonok többsége félreeső területeken helyezkedik el, ahol nincs megfelelő közlekedési lehetőség, a gyerekek pedig nem férnek hozzá alapvető szolgáltatásokhoz, a hagyományos oktatáshoz vagy a szakképzéshez” – írja egy nemzetközi, gyermekvédelemmel foglalkozó civil szervezetek által kiadott 2018-as jelentés. Ráadásul az itt dolgozók sokszor alulképzettek, gyakran olyanok foglalkoznak problémás kamaszokkal, akik korábban kisgyermekgondozói OKJ-t végeztek, miközben maga a képzés is súlyos problémákkal küzd. (Erről bővebben itt olvashat)...
1970-ben ezzel a kicsit propagandaszagú, kitalált párbeszéddel foglalták össze a Délmagyarország olvasóinak, mire jó a fóti kastélyparkban tizenhárom évvel korábban létrehozott gyermekváros. Akkoriban mindenki egyértelműnek gondolta, hogy a családjukból kiemelt gyerekeket nagy intézményekben érdemes elhelyezni, ahol szüleik helyett hozzáértő felnőttek készíthetik fel őket az életre.
A gyermekvárosok tényleg városok voltak a városban: ez a cikk például azt írja, a fóti kastélyparkban élő gyerekek saját mosodát, szabadtéri színpadot és közértet használtak, amelyek részben a rendszerváltás után is megmaradtak. Hasonló intézményeket hoztak létre Egerben, Komáromban, Mátészalkán, Miskolcon, Soponyán, Szolnokon, Tiszadobon és Veresegyházon is. Az állami gondozott gyerekek jó része persze nem ilyen óriáskomplexumokba, hanem hagyományos nevelőotthonokba került, ahol nem volt se bolt, se posta, viszont ugyanúgy tized-, századmagukkal éltek együtt, sokágyas szobákban aludtak és a menzán ebédeltek.
Magyarországon a rendszerváltás után elterjedtek a kisebb, legfeljebb 12 főt befogadó lakásotthonok. Itt a gyerekeket három-négyágyas szobákban helyezik el, nagyobb a személyes terük, viszont ugyanúgy egymást váltó gyerekfelügyelőkre és nevelőkre vannak bízva, amit csak jóindulattal lehet családszerű közegnek nevezni. “A lakásotthonok többsége félreeső területeken helyezkedik el, ahol nincs megfelelő közlekedési lehetőség, a gyerekek pedig nem férnek hozzá alapvető szolgáltatásokhoz, a hagyományos oktatáshoz vagy a szakképzéshez” – írja egy nemzetközi, gyermekvédelemmel foglalkozó civil szervezetek által kiadott 2018-as jelentés. Ráadásul az itt dolgozók sokszor alulképzettek, gyakran olyanok foglalkoznak problémás kamaszokkal, akik korábban kisgyermekgondozói OKJ-t végeztek, miközben maga a képzés is súlyos problémákkal küzd. (Erről bővebben itt olvashat)...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.