KEDVES RASSZISTÁINK

MAGYAR NARANCS / MIKROFILM
Szerző: SZABÓ ÁDÁM
2019.04.13.

Beszélhet-e egy fehér férfi a feketéket érő hátrányos megkülönböztetésről – azaz joga van-e neki elmesélni, mi is az a rasszizmus? Ez talán a Zöld könyvet övező botrányok központi kérdése.

Beszélhet-e egy fehér férfi a feketéket érő hátrányos megkülönböztetésről – azaz joga van-e neki elmesélni, mi is az a rasszizmus? Ez talán a Zöld könyvet övező botrányok központi kérdése.

A fekete zongorista, Don Shirley és az italoamerikai kidobólegény, Tony Vallelonga barátságának történetéből utóbbi fia, Nick Vallelonga kanyarított forgatókönyvet. Azt a típust, amit jobb szó híján feelgoodnak szokás nevezni, hiszen figurái, mondandója, világnézete is mind egyetlen gondolat felé mutatnak: az ember alapvetően jó, a világ pedig egy csodálatos hely.

Érthető, hogy mindezzel a fekete közösség – azok, akiket hosszú ideig valóban nem engedtek beülni egy étterembe vagy megszállni egy hotelben – nem feltétlenül ért egyet. Don Shirley utódai például felháborodtak a filmen, mondván, miért egy fehér férfi akarja elmesélni, milyen volt feketének lenni a 60-as évek Amerikájában. Miért van az, hogy több mint 50 évvel a történtek után még mindig a fehérek narratívája erősebb?

Ne legyenek kétségeink, mindezek a viták feleakkorát sem szóltak volna, ha a Zöld könyv nem tarolja végig a díjszezont. A kritikák nagy része ugyanis inkább annak szól, hogy miért egy ilyen filmet ünnepel a szakma három évvel a Holdfény után. A Zöld könyv ugyanis egyként célozza be azokat, akik csak egy jót szeretnének szórakozni és azokat is, akik szeretnek pár percet gondolkodni a vége főcím alatt. Ugyanakkor tudatosan, s most már tudhatjuk, sikeresen ráment az Oscar- és egyéb díjakat odaítélők kiszolgálására is, hisz a mű láttán akár azt is érezhették, hogy ha a Zöld könyvre voksolnak, egy fontos témára hívják fel a figyelmet. De bízvást kielégül a fehér amerikai átlagnéző is, hiszen a film szerint majdnem mindenkiben van egy kis előítélet, de mindez nem baj, hiszen könnyen túlléphet rajta az ember. A fekete amerikai néző pedig az utóbbi évek legünnepeltebb afroamerikai színészének, Mahershala Alinak örülhet, aki a legközhelyesebb pillanatokban is hátán cipeli a filmet. Akik viszont kicsit komplexebb megközelítésre, vitaindító, magvas mondandóra, a múlt sebeinek felszakítására várnak – na, ők sehol a világon nem lesznek elégedettek. Ritkán indít el ugyanis társadalmi párbeszédet, gyógyulási folyamatot egy film, aminek deklarált célja mindössze annyi, hogy a végén mindenki jól érezze magát...

ITT OLVASHATÓ