AZ ÉHEZŐMŰVÉSZ

REZEDA VILÁGA BLOG
Szerző: Rezeda
2019.06.08.

A városban, a lankás dombok alatt, patakoktól ölelten valaha rengeteg szegény élt háborítatlanul. Mindenféle szegények, tisztesek és nem tisztesek, sőt, tisztességtelenek is, valamint lelki szegények. De ők sem voltak igazán boldogok, hiába hitegette ezzel őket a próféta, mondván, hogy övék a mennybolt. Mindegyik szegény valami különös okból itt, a poros földön akart boldog lenni, ebben a városban és lehetőleg abban az időben, amikor ő is él. Nem majd, s akkor, ha fölnő és nagy lesz, ha elmúlik a válság vagy leomlanak a díszletek. Ilyen hedonista szegények voltak ezek, az itt és most megszállottjai, mintha elrugaszkodva a valóságtól az lett volna a homlokukra tetoválva “Carpe diem!” – pedig nem is tudtak latinul. Csak egy-kettő, de ők is elvadultak már, bicskával nyírták a szakállukat, a fülük pedig lekonyult.

Amikor a Tábornok kihirdette, hogy birodalmában nem tűri a szegénységet, meg is indult a harc nem a szegénység, hanem a szegények ellen. Nem az okot akarta megszüntetni a Tábornok és csörtető csapatai, nem segíteni akart a rosszabb sorsú alattvalóknak, hanem eltüntetni őket. A díszletek mögé vagy a szőnyeg alá söpörni, mindegy, csak ne látsszanak és ne rontsák neki a levegőt. Ilyen panoptikumnak képzelte országát a Tábornok, ahol viaszból ötgyerekes családok, kisdedek, húsvéti körmenetek és labdarúgó férfiak élnek gondtalan boldogságban ajkukon az ő nevével, miközben egymás talpait tapodják, egy a zászlót lengetnek és mindegyiknek kokárda díszíti a lukát. Azért akadt a birodalomban pár elvetemült alak, aki emlékezett régi, letűnt időkre, amikor lehetett és szabad volt gondolkodni, és az értelem utolsó morzsáit összekaparva azt mondták, a szegénység nem bűn, szegénynek lenni szabad, ha nem is kellemes.

Mindenesetre a szegényeket eltüntették a városból. Itt már nem kéregetett senki, nem hált padokon, eltűntek a lukas cipők és a szakadt nadrágok, jól fésült és illatos polgárok sétálgattak a Fő tér kockakövén, nekik surrogott a szökőkút, nekik mérődött a fagyi, az ő gyerekeik dübörögtek műanyag dömperekkel és motorokkal, és áldozott mind az összes a matinémisén, ahol a tábornokot dicsérték, és az Urat is néha, de ő már kezdett kimenni a divatból. Ezt az egész talmi kavargást kíváncsi szemek lesték függönyök mögül ellebbentve olykor azt, és nem lehetett tudni, mitől égnek ezek a tekintetek, az éhségtől, a szégyentől vagy a vágyakozástól. Hogy sétálgattak volna ők is a térköveken, arcukat tartották volna a napnak, ámde nem lehetett. Nézték a szemek a nem szegényeket, a poroszkáló, talmi Bouville-t, és nem tudták, honnan az undor, a hányinger, hogy lila nadrágtartó okozza azt, száz éves fa kérge vagy nedves-szaros újságpapír, s mért van az, hogy a Fő tér sarkaiban soha nem száradnak fel a tócsák...

ITT OLVASHATÓ