Szerző: VÁRHEGYI ÉVA
2019.11.22.
Amikor Orbán Viktor idén tavasszal újabb hat évvel meghosszabbította Matolcsy György mandátumát, egyúttal a jegybankelnök és a pénzügyminiszter konfliktusának továbbéléséhez is teret nyitott. A kormányfőnek láthatóan jól jön, hogy a gazdaságpolitika alakítói egy sor fontos kérdésben eltérő véleményen vannak, hiszen így neki sem kell elköteleződnie: hol az egyikük, hol a másikuk álláspontját húzhatja elő a nemzetközi és hazai színtereken. Az egyértelműség hiánya amellett, hogy megzavarja a gazdaság szereplőit, az ország megítélését is rontja.
Matolcsy György és Varga Mihály, illetve intézményeik, a Magyar Nemzeti Bank és a Pénzügyminisztérium között régóta tapasztalható konfliktus látványosan kiéleződött az utóbbi időben. Az egyes gazdaságpolitikai kérdésekre adott ellentétes válaszok gyaníthatóan nem csupán a két vezető eltérő gondolkodását tükrözik, hanem egyúttal a kormányfő „skizofréniájának”, illetve kettős beszédének is a kifejeződései. Két hang szól három szájból.
Pedig a 2013 tavaszán Matolcsy irányítása alá került MNB a költségvetésért felelős Pénzügyminisztériumnak tett gesztussal indított. Újonnan kreált „Alapokmányában” célul tűzte maga elé, hogy az állami büdzsé tehermentesítése érdekében nyereséget termeljen, jóllehet e célkijelölés egyaránt szembemegy az MNB‑törvénnyel és azzal az uniós elvvel, hogy a pénzteremtésre képes jegybankok monetáris politikájukat ne rendeljék alá a kormány pénzigényének.
A pénzügyi kormányzatnak papíron tett szívesség hamar álságosnak bizonyult, amikor a forint árfolyamgyengüléséből származó nyereségből a jegybank közel 300 milliárd forintot elnöke érdekeit szolgáló alapítványok létrehozására fordított ahelyett, hogy – a törvény szellemét követve – a költségvetésbe utalta volna. Az MNB egyedüli tulajdonosát képviselő pénzügyminiszter a (rosszul értelmezett) jegybanki függetlenségre tekintettel lenyelte ezt a békát. Az államot megillető pénz elsajátításának „csínyét” Matolcsy azzal igyekezett jóvátenni, hogy az alapítványok állampapírokat vásároltak a szabad pénzeikből – ám csak addig, amíg uniós nyomásra kénytelenek voltak felhagyni a költségvetés monetáris finanszírozásának tilalmába ütköző gyakorlattal.
Határsértések
Az állami büdzsét megillető jegybanki nyereség megtartása és önös érdekeket szolgáló felhasználása csak nyitánya volt a két intézmény és vezetői között kialakuló ellentétnek. Az országra nézve súlyosabb következménye lehet a gazdaságpolitika formálását érintő, hatásköri túllépésekben is megnyilvánuló, mind jobban elmérgesedő háborúnak.
Matolcsy jegybankelnökként is igyekszik megmaradni annak, ami habitusához a legközelebb áll: az éppen regnáló politikai hatalom éceszgéberének. A Fideszhez kötődő pályafutását megelőzően, már a 80‑as évek Pénzügyminisztériumában, majd Antall József gazdaságpolitikai titkársága vezetőjeként is gyakorolhatta ötletgyárosi szerepét. Az ő nevéhez is kötődik a gazdasági autonómiát növelő kisvállalkozói szervezeti formák kialakítása, az állami vállalatokat társasági formába átalakító „spontán privatizáció”, továbbá a rendszerváltáskori gazdaságpolitika néhány (például a vállalatközi tartozások felszámolására tett) javaslata.
A kibontakozás nagy lehetősége azonban az első Orbán‑kormány idején, ipari minisztersége alatt nyílt meg számára, 2010‑től pedig gazdasági miniszterként már egyedüliként alakíthatta a Fidesz‑kormány gazdaságpolitikáját. Csak a kormánytól független MNB okozott némi zavart, bár a jegybanktörvény átszabásával, a Monetáris Tanács neki tetsző személyekkel történő feltöltésével ezt az akadályt is leküzdötte. 2013‑ban, jegybankelnökké avanzsálásakor szembesült azzal, hogy immár nem egyedüli formálója az ország gazdaságpolitikájának, sőt, a papírforma szerint csak másodhegedűs a pénzügyminiszter mellett.
Matolcsy láthatóan nem elégszik meg azzal a feladatkörrel, amit a – jócskán kibővített hatáskörű – MNB nyújt számára. Előadásaiban és publicisztikáiban rendre olyan kérdésekről értekezik, amelyek túlmutatnak a jegybank kompetenciáján, és a bank stábját is ilyen témák tanulmányozásával bízza meg. Önmagában nem is volna baj, hogy a jegybank jól felkészült és jól fizetett apparátusa, egyfajta think tankként működve, a kormányzati tevékenységhez is támpontokkal szolgál. A baj az, hogy e tudásra hivatkozva az MNB vezetői a kormány kompetenciájába tartozó ügyeket is kisajátítanak maguknak, és hogy ezekről a kérdésekről nyilvános fórumokon értekezve „beszólnak” a gazdaságpolitika fő felelősének, a pénzügyminiszternek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.