Szerző: Határátkelő / Steve
2020.06.19.
„Először ilyesmivel első gimnazista koromban találkoztam. A kollégiumba (Pannonhalma) érkezvén, 1957 őszén, voltak bőven vidékről jött diákok. A mi osztályunkban a legfeltűnőbb a (történetesen) legalacsonyabb új diák kiejtése volt. Ő palóc volt és valami messzi kis faluból jött.
Ma is emlékszem a hahotázást, (meg a tanárok alig elrejtett mosolyát is), ami elkerülhetetlenül bekövetkezett, akár mikor ez a kisdiák kinyitotta a száját. Nem élvezte! Akkoriban persze fel sem merült bennem, hogy nem kellett volna őt cukkolni. Az empátia sajnos nem a tinédzserek tulajdonsága.
Az angliai kaland
De menjünk tovább! Egy barátommal eljutottam Angliába (autóstoppal 1964-ben) és angoltudásunkat használni kezdtük. Egész Skóciáig felmentünk.
Az angolok udvariasak voltak és a mi akcentusunkat (gondolom elején csapnivaló volt) egyszer sem említették. Mi viszont vért pisiltünk, hogy az övékét megértsük.
Számtalanul előfordult, hogy útba igazításért valakit meg kellett állítanunk. Igyekeztünk mindig egy tanultnak kinéző polgárt megkérdezni, azoknak kevésbe tért el a kiejtése attól, amihez mi hozzá voltunk szokva, az „Oxford English”- hez. De ez sokszor vagy lehetetlen volt, vagy nem vált be.
Szóval, ha kérdező voltál, igyekeztél udvariasan ott állni és végighallgatni a segítőkész és sokszor hosszú tanácsot, annak ellenére, hogy gyakran már a kezdetétől fogva elvesztetted a fonalat, nem értetted a nehéz cockney vagy skót kiejtés miatt.
Nehéz volt komoly arccal ott állni, míg társad messzebbről figyelte szenvedésedet (nevethetnékét magába fojtani igyekezvén). De persze valakit megint meg kellett állítani és akkor ő lett a soros. Néha 2-3 próbálkozás kellett míg „irányba álltunk”. Telefonon beszélgetni meg még nehezebb volt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.