Szerző: VÁCZI ISTVÁN
2023.01.19.
Holnap tartják a németországi Rammstein katonai bázison az Ukrajnát fegyverrel támogató nyugati országok illetékes vezetőinek következő találkozóját, amelyen újabb bejelentések várhatóak. Több ország nem is várta meg ezt az alkalmat, és már előre közölte, hogy milyen hadfelszerelést tervez Ukrajnának szállítani. Ha csak az elmúlt néhány nap híreiből szemezgetünk, az Egyesült Királyság egyebek mellett Challenger 2-es harckocsik és AS-90-es önjáró lövegek, Kanada pedig kerekes páncélozott csapatszállítók átadását jelentette be. A svéd kormány egyelőre meg nem nevezett páncélosokat, Lettország pedig egyebek mellett helikoptereket küldhet. A NATO főtitkára szintén további nehézfegyver-szállításokat jelzett előre.
Ukrajna támogatása nyugati fegyverzettel már a tavaly február 24-i orosz támadás előtt elkezdődött, de ez akkor még csak kézi páncéltörő rakétákat jelentett. A nagyobb volumenű segítség akkor kezdett az országba áramlani, amikor egyértelművé vált, hogy képes talpon maradni az orosz agresszióval szemben – ahogyan az is, hogy ezt tartósan csak nyugati segítséggel tudja megtenni, egyebek mellett a lőszerkészletek kimerülése miatt.
Ahogy teltek a hónapok, egyre több nyugati fegyverzet áramlott Ukrajnába, egyre többféle fegyverzeti kategóriával kapcsolatban hitték el a nyugati döntéshozók, hogy nem jelent komoly eszkalációs veszélyt. Avagy leegyszerűsítve: attól nem tör ki a harmadik világháború, hogy amerikai precíziós rakéta-sorozatvetők (HIMARS), francia önjáró tarackok vagy éppen német gyalogsági harcjárművek kerülnek Ukrajnába. Az orosz reakciók kiszámíthatóvá váltak: amire eleinte még burkolt vagy nyílt nukleáris fenyegetés volt a válasz, arra utóbb azt mondták, hogy a leszállított fegyverek semmit sem számítanak, az orosz hadsereg úgyis könnyűszerrel megsemmisíti majd őket.
Az amerikai kormányzat eleinte még a Stinger vállról indítható légelhárító rakéták átadásától is ódzkodott, majd sokáig a gyalogsági harcjárművek leszállítása számított „vörös vonalnak”. Pár hete azonban ezt is átlépték, amikor az Egyesült Államok 50 Bradley, Németország pedig 40 Marder Ukrajnába küldését jelentette be közösen.
Ezt követően lényegében három olyan fegyverzeti csoport maradt, amelynek átadása még mindig tabunak számított (pedig az ukránok szeretnének belőle kapni):
- légi járművek: harci repülőgépek és helikopterek, nagy hatótávolságú katonai drónok;
- nagy hatótávolságú, sorozatvetőből indítható rakéták (ATACMS a HIMARS-okhoz);
- nyugati gyártású harckocsik.
Mostanra a Challenger 2-eseknek köszönhetően már az utolsó pontot is lehúzhatjuk a listáról, és az előzmények alapján kifejezetten meglepő, hogy az előző lépést követően ez a vörös vonal ilyen gyorsan megszűnt létezni. Igaz, a tankoknál volt a legfurcsább a tabusítás, több okból is. Egyrészt a legtöbb ember nehezen tudná megmondani, hogy pontosan mi az a tank – vagy más néven harckocsi -, részben azért, mert ebben a szakirodalom sem ért száz százalékig egyet. Másrészt a jelenlegi ukrajnai harcok közepette egyértelműen nagyobb harcértéke van egy HIMARS-nak – még a standard rakétáival is – vagy egy német Panzerhaubitze 2000-es önjáró lövegnek, mint egy amerikai vagy német harckocsinak.
Leginkább szimbolikus okai lehettek annak, hogy a páncélosok közül a tank volt az utolsó, amelynél rászánták magukat Ukrajna nyugati támogatói, hogy saját tervezésű-gyártású eszközöket adjanak át. Mégiscsak ez volt az előző évszázad emblematikus támadó fegyvere, amihez a németeknél hozzáadódhat, hogy nem akarnak Panzereket küldeni a „keleti frontra” a második világháborús traumák után.
A valóságban azonban a védekező és a támadó fegyverek megkülönböztetése gyakran eléggé izzadságszagú – német politikusok sokat tudnának erről mesélni -, a tankok pedig éppolyan jó szolgálatot tehetnek védekezésben, mint támadásban. Ráadásul Ukrajna nyugati támogatói kifejezték egyetértésüket az ország nemzetközileg elismert területeinek felszabadításával kapcsolatban – ebben a tekintetben pedig sokkal kisebb kockázat egy tank, mint mondjuk a HIMARS vagy akár a PzH 2000. Az 1991-es orosz határokat aligha akarja átlépni az ukrán hadsereg, a határtól pedig egy tankkal legfeljebb pár kilométerre lehet ellőni...
Mostanra a Challenger 2-eseknek köszönhetően már az utolsó pontot is lehúzhatjuk a listáról, és az előzmények alapján kifejezetten meglepő, hogy az előző lépést követően ez a vörös vonal ilyen gyorsan megszűnt létezni. Igaz, a tankoknál volt a legfurcsább a tabusítás, több okból is. Egyrészt a legtöbb ember nehezen tudná megmondani, hogy pontosan mi az a tank – vagy más néven harckocsi -, részben azért, mert ebben a szakirodalom sem ért száz százalékig egyet. Másrészt a jelenlegi ukrajnai harcok közepette egyértelműen nagyobb harcértéke van egy HIMARS-nak – még a standard rakétáival is – vagy egy német Panzerhaubitze 2000-es önjáró lövegnek, mint egy amerikai vagy német harckocsinak.
Leginkább szimbolikus okai lehettek annak, hogy a páncélosok közül a tank volt az utolsó, amelynél rászánták magukat Ukrajna nyugati támogatói, hogy saját tervezésű-gyártású eszközöket adjanak át. Mégiscsak ez volt az előző évszázad emblematikus támadó fegyvere, amihez a németeknél hozzáadódhat, hogy nem akarnak Panzereket küldeni a „keleti frontra” a második világháborús traumák után.
A valóságban azonban a védekező és a támadó fegyverek megkülönböztetése gyakran eléggé izzadságszagú – német politikusok sokat tudnának erről mesélni -, a tankok pedig éppolyan jó szolgálatot tehetnek védekezésben, mint támadásban. Ráadásul Ukrajna nyugati támogatói kifejezték egyetértésüket az ország nemzetközileg elismert területeinek felszabadításával kapcsolatban – ebben a tekintetben pedig sokkal kisebb kockázat egy tank, mint mondjuk a HIMARS vagy akár a PzH 2000. Az 1991-es orosz határokat aligha akarja átlépni az ukrán hadsereg, a határtól pedig egy tankkal legfeljebb pár kilométerre lehet ellőni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.