Szerző: PÁLOS MÁTÉ
2025.01.25.
A BIDF kínálatából ajánljuk az Ukrán Filmakadémiáról kizárt, de ezzel együtt fesztiválkedvenc Szergej Loznica új alkotását. A háború sújtotta Ukrajna hétköznapjairól szóló Invázió eszköztelenségében is megrázó, érzékeny dokumentumfilm.
Fiatal katonák koporsója fölött éneklő ortodox papok, az orosz irodalom nagyjainak platóra hajigálása, terepmintás nadrágra vett Mikulás-jelmez, óvóhelyen berendezett iskolapadokban a nemzeti hősök gyarapodó sírjairól tanuló kisiskolások, puskakezelést gyakorló fiatal nők, újszülött fia szemébe óvatosan orvosságot csepegtető katona.
A 2024-es Invázió című dokumentumfilm ilyen töredékeken keresztül mutatja meg a megtámadott Ukrajna hétköznapjait – azt, ahogyan a légvédelmi szirénák, a távoli robbanások, a halál, a veszteség, a szomorúság, a harag, a reménytelenség és a közöny a mindennapok részévé válik, mint egy csésze kávé. Azt akarja megragadni, ahogy a háború néhány hosszú másodpercre beleíródik egy távolba emelt tekintetbe egy gyászmeneten, ételosztáson, lőgyakorlaton, vagy csak simán az utcán, és arcvonássá mélyül.
Dosztojevszkijből papírhulladék
A hátország hétköznapjainak fragmentumait hosszan, a természetesnél mindig egy kicsivel távolabbról látjuk, az alkotók a szemlélődésnek, kontemplációnak rendelik alá filmes eszközeiket. Az emberi sorsok, a hétköznapi tragédiák és össztársadalmi traumák épületromok fagyosan üressé dermedt látképeiből és hétköznapi emberek meglesett gesztusaiból bomlanak ki a néző számára, ha hajlandó elfogadni a film távolságtartó, mégis empatikus megfigyelésre hívó ajánlatát.
Az Invázióban senki nem beszél a kamerának, nincs újságíró vagy dokumentumfilmes, aki bárminek a végére akarna járni, nincs semmilyen akció vagy fordulat, nem derül ki semmi, és bár az orosz invázióról szól, egyetlen pillanatot sem látunk magából a háborúból. Pontosabban a fegyveres konfliktusból nem látunk semmit, hiszen épp az Szergej Loznica rendező alapvetése, hogy a háború ugyanúgy megnyilvánul az arcvonásokban, mint a frontvonalon. Sőt.
A háború ábrázolhatatlan abszurditását, alapvető emberellenességét éppen az rajzolja körbe, ahogy az ukránok igyekeznek fenntartani a normális élet látszatát. Ahogy a hétköznapi életet továbbra is olyan jeles események keretezik, mint az esküvő, születés, temetés, Mikulás-ünnep és rajzóra.
Az igazi tragédia, a botrány – és az emberi nagyság – pedig éppen abban rejlik, hogy az életet valóban tovább lehet élni.
Légiriadó és bombázások közepette is lehet házasságot kötni. Lehet együtt élni a gyásszal, ki lehet biciklizni a lebombázott hídra, és kurjongatni, ha a durranásból ítélve a fronton célba ért egy ukrán rakéta. Lehet kedvesen hülye poénokat elsütni egy konditerem-szerű rehabilitációs központban, ahol izmos-körszakállas férfiak gyakorolják a lebotladozást egy 10 fokos lejtőn – műlábon. Lehet szerelmesen várni egy fogolycserét, és közben készülni rá, hogy a hazaérkezéssel a megpróbáltatások nem befejeződnek, hanem bizonyos értelemben elkezdődnek...
A hátország hétköznapjainak fragmentumait hosszan, a természetesnél mindig egy kicsivel távolabbról látjuk, az alkotók a szemlélődésnek, kontemplációnak rendelik alá filmes eszközeiket. Az emberi sorsok, a hétköznapi tragédiák és össztársadalmi traumák épületromok fagyosan üressé dermedt látképeiből és hétköznapi emberek meglesett gesztusaiból bomlanak ki a néző számára, ha hajlandó elfogadni a film távolságtartó, mégis empatikus megfigyelésre hívó ajánlatát.
Az Invázióban senki nem beszél a kamerának, nincs újságíró vagy dokumentumfilmes, aki bárminek a végére akarna járni, nincs semmilyen akció vagy fordulat, nem derül ki semmi, és bár az orosz invázióról szól, egyetlen pillanatot sem látunk magából a háborúból. Pontosabban a fegyveres konfliktusból nem látunk semmit, hiszen épp az Szergej Loznica rendező alapvetése, hogy a háború ugyanúgy megnyilvánul az arcvonásokban, mint a frontvonalon. Sőt.
A háború ábrázolhatatlan abszurditását, alapvető emberellenességét éppen az rajzolja körbe, ahogy az ukránok igyekeznek fenntartani a normális élet látszatát. Ahogy a hétköznapi életet továbbra is olyan jeles események keretezik, mint az esküvő, születés, temetés, Mikulás-ünnep és rajzóra.
Az igazi tragédia, a botrány – és az emberi nagyság – pedig éppen abban rejlik, hogy az életet valóban tovább lehet élni.
Légiriadó és bombázások közepette is lehet házasságot kötni. Lehet együtt élni a gyásszal, ki lehet biciklizni a lebombázott hídra, és kurjongatni, ha a durranásból ítélve a fronton célba ért egy ukrán rakéta. Lehet kedvesen hülye poénokat elsütni egy konditerem-szerű rehabilitációs központban, ahol izmos-körszakállas férfiak gyakorolják a lebotladozást egy 10 fokos lejtőn – műlábon. Lehet szerelmesen várni egy fogolycserét, és közben készülni rá, hogy a hazaérkezéssel a megpróbáltatások nem befejeződnek, hanem bizonyos értelemben elkezdődnek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.