Szerző: GÁBOR GYÖRGY
2025.07.24.
A 80-as évek NDK-jában hangoztatták: „Mi nem vagyunk a Szovjetunió bábjai.” Eközben gazdaságilag, katonailag és politikailag teljes mértékben a szovjet blokktól függtek. A tagadás az autonómia illúzióját volt hivatott fenntartani, miközben mindenki tudta, hogy az NDK sorsa Moszkvában dől el.
A Putyin-rezsim 2014-től megállás nélkül ismételgeti: „Mi nem vagyunk agresszorok, mi a békét védjük.” Miközben a Krím elfoglalása, majd a kelet-ukrajnai háború pontosan ennek az ellenkezőjét mutatta. A retorikai tagadás célja nem a párbeszéd, hanem a diskurzus elfojtása, kívül és belül egyaránt.
A politikai önmeghatározás legőszintébb formája gyakran nem az, amit állítanak magukról a hatalmon lévők, hanem amit tagadni igyekeznek. Ahol a kijelentés nem valamiről szól, hanem valami ellen, ott gyanakodni kell: nem az identitás, hanem a szorongás beszél. És amikor Németh Zsolt Tusványoson sorra vette, hogy mi mind nem vagyunk – „nem vagyunk ukránellenesek, nem vagyunk oroszpártiak, nem vagyunk szélsőségesek sem” –, tulajdonképpen pontosan azt fogalmazta meg: ők maguk is tudják, hogy dehogynem.
A pszichológiának erre külön szava van: negatív identifikáció. Az az identitás, amely nem épít, nem nevez értékeket, célokat, jövőképet, csupán reflexszerűen elhatárolódik attól, aminek már úgyis látják őt magát. Aminek „látva van”. Ez nem karakter, nem világkép, nem irány, ez mentőöv. Vagy inkább védekező reflex. Amikor valaki nem azt mondja, hogy ki, hanem csak azt, hogy nem, ott valójában el is ismeri, amit tagad. Szépen, töredelmesen, mintha gyónna, csak pap nélkül.
Mert hát nézzünk a szöveg mögé. Aki szerint a magyar kormány nem ukránellenes, annak elég felütnie egy napilapot, bármelyiket, bármelyik nap, bármelyik évből 2014 óta. Aki szerint nem oroszpárti, annak javasoljuk a barátsági nyilatkozatok, energetikai paktumok, békekongresszusok, kitüntetések, külügyminiszteri odarohangálások és Putyin-mosolygyakorlatok teljes korpuszát. Aki szerint nem szélsőséges, annak ajánljuk a lehallgatási botrányokat, a „szuverenitásvédelem” néven futó belső elhárítást, a közszolgálatiság bekebelezését és a propagandagépezet centralizálását, a főügyészi hivatal életfogytig tartó magánrezervátummá alakítását, a bírói karra gyakorolt rendszerszintű nyomást, az egyetemek alapítványosításba fojtott kisajátítását, az akadémiai intézetek vagy épp egyházak bosszú- és sértettségalapú szétverését, a tudomány autonómiájának ledarálását és a művészet udvari díszletté alázását.
A tagadás nem cáfol, hanem leplezni próbálna. De nem sikerül, mert a pszichológiai mechanizmus itt átlátszóbb, mint valaha. Ez nem más, mint Freud „verneinungja”: a kettős tagadás, amely épp az elfojtani próbált tartalmat hozza felszínre. Valaki kimondja, hogy valami nem igaz, és a puszta kimondás máris behozza azt a térbe. „Nem vagyok haragos” – és már tudjuk: dehogynem. „Nem vagyunk oroszpártiak” – és ezzel el is árulták: pontosan tudják, hogy azzá lettek. És már félnek is tőle. Tavaly még megingathatatlanok voltak és nagyképűek, ma már remegnek.
Magyarul: nyakig összecsinálták magukat. És tegyük hozzá: van is mitől.
Rettegnek, mert az identitás, amit felépítettek, megrepedt. Mert a külvilág már máshogy látja őket, mint ahogy ők szeretnék látni önmagukat. És a legrosszabb: belül is megjelent a repedés. A valóság és az önkép között rés támadt. A kollektív énkép sérülékennyé vált. Már nem elég a propaganda. Már nem elég a szlogen. Már nem hisz nekik a világ, és már nem hisznek saját maguknak sem.
Rettegnek, mert az identitás, amit felépítettek, megrepedt. Mert a külvilág már máshogy látja őket, mint ahogy ők szeretnék látni önmagukat. És a legrosszabb: belül is megjelent a repedés. A valóság és az önkép között rés támadt. A kollektív énkép sérülékennyé vált. Már nem elég a propaganda. Már nem elég a szlogen. Már nem hisz nekik a világ, és már nem hisznek saját maguknak sem.
Ez a kognitív disszonancia klasszikus forgatókönyve. Amikor valaki olyasmivel szembesül, amit nem tud elviselni, nem újragondolja, hanem letagadja. Nem szembenéz vele, hanem elhallgatja. És nemcsak a világnak hazudik, hanem magának is. A tagadás nem védelem, hanem önhipnózis. „Nem vagyunk azok” – ismétlik, újra és újra, mint egy mantrát. Mintha attól, hogy kimondják, valóság lenne. De nem lesz.
És ez a legárulkodóbb: hogy már nem a valóságnak szól, hanem a félelemnek. Annak a félelemnek, hogy a világ kezdi felismerni, mi is ez a rendszer. És ők is kezdik sejteni, hogy a világ jól látja. Már nem sikerül átkeretezni a valóságot. Már nem működik a nyelvi mágia. Már nem maradt más, csak tagadni. És aki már csak tagadni tud, az bukásban van.
Mert aki már csak azt tudja mondani, hogy „mi nem vagyunk…”, az pontosan tudja, hogy a világ azt gondolja róla: dehogynem. És valahol mélyen már ő maga is tudja.
Ebben a „nem vagyunk”-ban fogant az idei Tusványos. Ez a vezérmotívum: nem vagyunk ukránellenesek, nem vagyunk oroszpártiak, nem vagyunk szélsőségesek. És nem vagyunk hitelesek, nem vagyunk önazonosak, nem vagyunk meggyőzőek, de ezt már nem mondják ki. Majd Orbán beszéde alatt is ez zúg: a tagadás, a varázsige, az utolsó pszichés védőburok.
Csakhogy most először működni fog: tényleg nem lesznek. Ha minden jól megy, kilenc hónap múlva már csak múlt időben lehet beszélni róluk.
Ebben a „nem vagyunk”-ban fogant az idei Tusványos. Ez a vezérmotívum: nem vagyunk ukránellenesek, nem vagyunk oroszpártiak, nem vagyunk szélsőségesek. És nem vagyunk hitelesek, nem vagyunk önazonosak, nem vagyunk meggyőzőek, de ezt már nem mondják ki. Majd Orbán beszéde alatt is ez zúg: a tagadás, a varázsige, az utolsó pszichés védőburok.
Csakhogy most először működni fog: tényleg nem lesznek. Ha minden jól megy, kilenc hónap múlva már csak múlt időben lehet beszélni róluk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.