MATEKLECKE 6086. - NEM ZÉRÓÖSSZEGŰ JÁTÉKOK 41.: A SZÁNDÉK CSELEKVÉSSÉ ALAKÍTÁSA

FACEBOOK
Szerző: BIRKÁS GYÖRGY
2025.08.30.

A 39. részben láttuk, hogy miként törhet meg egy rendszer látszólagos stabilitása, amikor sokak várakozásai egyidejűleg megváltoznak, a 40. részben pedig megnéztük, hogy ebből miért nem következik automatikusan politikai cselekvés még akkor sem, ha az attitűdök már a változás irányába mutatnak. A társadalmi preferenciák ugyan átbillentek, de ez önmagában nem dönti meg a nert, a játékelmélet nem a véleményekre, hanem a viselkedésre épít. A mai részben arról lesz szó, milyen stratégiákkal lehet áthidalni a szándék és a cselekvés közötti szakadékot. Mikor és hogyan lesz a "tudom, mit kéne tenni" érzésből valódi tett?

A kollektív cselekvés klasszikus dilemmája, hogy amíg nem látszik, mások mit csinálnak, az egyéni részvétel kockázatosnak tűnik. A játékelméleti válasz az, hogy tegyük láthatóvá a részvételi szándékot.

Ne csak azt mondjuk, hogy mit gondolunk, hanem azt is, hogy mit teszünk. Minden apró eredményt mutassunk be, ne azt várjuk, hogy az egész rendszer boruljon, elég, ha látszik a mozgás, dőlnek majd a dominók szépen egymás után.

A közbeszédet toljuk át a "Ki fog nyerni?" kérdésről a "Te mit fogsz tenni érte?" fókuszra. Az olyan közösségi kampányok, ahol emberek arccal, névvel vállalják a részvételt, az nem véleményformálás, hanem viselkedésminták terjesztése.

A helyi társas hálózatok (barátok, család, munkahely, iskola) kulcsszerepet játszanak abban, hogy valaki eljut-e a tényleges cselekvésig. A játékelmélet itt a lokális koordinációs játékok logikáját alkalmazza. A koordinált viselkedéshez nem országos kampány, hanem mikrokoordinátorok kellenek. Egy falu, utca vagy munkahely szintjén működő bizalom elindíthatja a lavinát.

Ha valaki nyíltan cselekszik a környezetében, a többiek is nagyobb eséllyel követik. A norma változik, már nem az lesz a szokásos, hogy nem csinálunk semmit.

Ne kényszerként, hanem példaként jelenjen meg a részvétel. Ha "mindenki csinálja", egyre kevesebben akarnak kimaradni.

Sokakban megvan a vágy, de túl nagynak tűnik a lépés. A játékelmélet és a viselkedéspszichológia egyaránt azt javasolja, ne egyszerre akard megnyerni a meccset, apró lépésekben vezesd be az embereket. Az első kis tett után nő az esélye, hogy a következőt is megteszi valaki. Így alakul ki a részvételi identitás.

A választásokig tartó időszak nem közvélemény-kutatási meccs, hanem egy viselkedési koordinációs verseny. Az győz, aki nemcsak arról tud meggyőzni, hogy igaza van, hanem arról is, hogy érdemes mellette mozdulni. Ez nem zéró összegű tétmérkőzés, hanem egy koordinációs játék, ahol az nyer, aki több szereplőt képes ugyanarra az egyensúlyi pontra terelni.

Persze ezt a ner is pontosan tudja. Ezért próbálja megakadályozni a konverziót a szándékból tettbe, információs zajjal, retorzióval, hitelvesztéssel, technikai akadályokkal, stb.

A játszma most nem arról szól, hogy ki nyer, hanem arról, hogy ki tudja elhitetni, hogy nyerni tud. És ez csak akkor sikerülhet, ha a cselekvés tömegesen láthatóvá válik.

ITT OLVASHATÓ