Szerző: SCHILLING ÁRPÁD
2025.11.17.
Soha nem éltem át ehhez fogható tragédiát. Egyetlen háború, gazdasági vagy természeti katasztrófa, a családon belüli, avagy utcán elkövetett erőszak, a pedofília, az éhezés, a szegénység, a hajléktalanság, a betegségek, a rasszizmus, az antiszemitizmus, a homofóbia, és egyéb kirekesztések, elnyomások, ellehetetlenítések, uszítások és megbélyegzések áldozatai soha nem tudtak olyan érzelmet kiváltani belőlem, mint ez a tegnapi katasztrófa.
Soha nem sírtam még, sem a vörös iszap katasztrófa, sem a romák elleni terrortámadás áldozatai, a tartósan beteg gyermekeket nevelők, a különféle korlátozottsággal élő emberek, a gyermekek jövőjéért aggódó tanárok, a betegekért aggódó nővérek, a háborúból menekülő különféle származású menekültek látvány soha nem váltott ki belőlem semmiféle érzelmet, soha nem éreztem fájdalmat, ezért soha nem is fejeztem ki nyilvánosan a megrendülésemet, csak most, amikor ez a semmihez sem hasonlítható, történelmi léptékű, világunkat megrázó, nemzetünket végletesen és végérvényesen lesújtó katasztrófa megtörtént velünk, velem.
Emberek, bocsássátok meg nekem, de nem bírok a könnyeimmel, feltör belőlem a zokogás, a földre hullok, és ott a porban térdepelve emelem kezeimet az ég felé a mindenhatóhoz rimánkodván: kérlek, bocsáss meg nekem! Húsz évet voltam ennek a népnek vezérlő csillaga, mindent leuraló, behálózó, átnedvesítő leglényege. Én voltam az, aki mindent, de mindent megtettem azért az egyért, ami ténylegesen, tagadhatatlanul és mániákusan az életem értelme és legfőbb célja volt, hogy kijuttassam a válogatottamat a világbajnokságra.
A legutóbbi siker óta negyven év telt el, azóta tízszer rugaszkodtak neki a fiúk, s ebből a tízből bizony ötször én vezettem, fizettem, dédelgettem és reklámoztam őket. És mégsem sikerült. Egyetlen egyszer sem sikerült. Minden más országnak a környéken sikerült, annak ellenére, hogy ők nem is akarták annyira, mint én. Pedig én nagyon akartam, esküszöm, soha semmit nem akartam annyira, mint ezt. Soha semmi nem volt számomra annyira fontos, mint ez. Mindennél fontosabb. Hát éppen ezért beszéltem erről sokkal többet, mint bármi másról: a közlekedésről, a kórházról, az iskoláról, a bérekről, a szegénységről, a természetről, a gyerekek és nők jogairól, a szeretetről és megbocsátásról, a toleranciáról és közös értékekről.
Mert én ebben láttam a közösség teremtő erőt, a közös szurkolásban, a közös szotyizásban, az ellenfél közös utálatában, és a hazaiak kritikátlan megbecsülésében. Én úgy képzeltem el a nemzetet, mint egy hatalmas tömeget, amelyik egyszerre skandálja, hogy: Hajrá, Magyarok! Nem kell egymást elfogadni, megbecsülni, támogatni, közösen és konstruktívan együtt dolgozni, alkotni, ünnepelni. Szurkolni kell a csapatomnak, a pártomnak, a kormányomnak. Ez volt az én álmom, ez volt az én tervem, amit legutóbb éppen az ATV stúdiójában vetettem papírra: azt számolgattam, hogy kik lesznek majd ellenfeleink 2026-ban, kiket fogunk legyőzni, és hogy fogok büszkén ülni Donald Trump oldalán, amikor a fiúk átveszik a legfontosabb díjat, amit ember kiérdemelhet: az aranyserleget.
Én mindig is a fociról, sőt fociul beszéltem, a focinak éltem, a fociban hittem, én magam voltam a foci. Minden, de tényleg minden pénzt elköltöttem erre. Mindenki minden pénzét, nagyon sokat, rengeteget, mindent. És egyetlen egyszer sem sikerült. Semmi sem sikerült. A skandáló tömeg mindig megvolt, de az eredmény soha. Megbuktam volna? Ebben is? Uram, mit tegyek, segíts?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.