Szerző: GÁBOR GYÖRGY
2026.12.08.
A modern Európában a 20. század tudománypolitikája a függetlenségre, a kritika szabadságára és az autonóm intézményekre épült. Magyarországon 2025-ben ugyanez így hangzik: „Kérem a kilenc és fél milliós fizetést, és mondják meg, mit kell szétverni.”
Sartre szerint „az ember választásai által válik azzá, ami”. A hazai tudományos vezetők immár egyértelműen választottak: ők a rendszerrel tartanak, nem pedig azzal a tudománnyal, amelyet elvileg képviselniük kellene. Magyarországon sikerült olyasmit is megvalósítani, amihez már valóban kreatív politikai képzelőerő kellett: a tudományt nem egyszerűen a politika alá rendelték, hanem piacra vitték, és ott eladták — a saját vezetőik révén.
A modell pofonegyszerű, akár egy makroökonómián bukdácsoló politikai menedzser is felírhatná: 1. Szétverünk egy kutatási hálózatot. 2. A dolgozók 90%-a tiltakozik, eredmény nélkül. 3. Aki végigviszi a rombolást, annak megduplázzuk a fizetését. 4. A vezető így többet keres, mint a köztársasági elnök — akinek ma már szimbolikus funkciója is inkább jelzés értékű, mint valós.
Ez önmagában kultúrtörténeti bravúr: Magyarország az első ország, ahol a tudomány autonómiájának felszámolása prémiumkategóriás bérkiegészítést eredményez. Ahogy Robert
K. Merton írta: „A tudományos közösség alapja az önkorlátozás.” Magyarországon ez az önkorlátozás mára bőkezű központosítássá és önkéntes behódolássá alakult. Az új tudományetika így hangzik: Aki szétver intézeteket, az kap. Aki tiltakozik, az mehet.
Így lett a havi 9,4 millió forintos vezetői fizetés a magyar tudomány „versenyképességének” új mércéje. Hiszen mi mással mérhetnénk a tudomány értékét, ha nem azzal, ki mennyire hajlandó megrendelésre, határidőre és pártigényre lebontani évtizedek kutatási műhelyeit?
Így lett a havi 9,4 millió forintos vezetői fizetés a magyar tudomány „versenyképességének” új mércéje. Hiszen mi mással mérhetnénk a tudomány értékét, ha nem azzal, ki mennyire hajlandó megrendelésre, határidőre és pártigényre lebontani évtizedek kutatási műhelyeit?
Max Weber a modern bürokráciát „vas ketrecnek” nevezte, amelybe a szellem szabadsága könnyen beszorul. Ő még nem tudhatta, hogy Kelet-Közép-Európában a „vas ketrecet” egyszerűen ki lehet bélelni kilencmilliós fizetési párnákkal, hogy az elnyomás kényelmesebb legyen.
Thomas Kuhn szerint a tudomány története paradigmaváltások sora. Magyarországon valóban bekövetkezett egy új paradigma: régen a tudomány célja az igazság keresése volt; ma a politikai lojalitás jutalmazása és a fenntartói bankszámla gyarapítása. Ilyen radikális paradigmaváltást még Kuhn sem sejtett.
A tudomány ma Magyarországon árucikk. Eladó: tudományterület (bölcsészet, társadalomtudomány, kutatóintézet). Vevő: az állam. Közvetítő: politikailag hűséges vezetők. Ár: intézményi autonómia, szakmai jövő, kutatói egzisztencia. Prémium: havi 9,4 millió + bizalmi tőke.
Ezt a tranzakciót korábban egyszerűen így hívták: lojalitási díj. Ma így nevezik: bérfejlesztés.
A 20. századi Európa — még a legkeményebb politikai környezetben is — ragaszkodott a tudomány függetlenségéhez, a nyilvánossághoz és a kritika szabadságához. Innen nézve a magyar modell ma inkább emlékeztet a néhai pártirányításra vagy a késői diktatúrák professzori kinevezéseire. A különbség csak annyi, hogy ma nem félelem tartja egyben a rendszert, hanem kiváltság és pénz.
A fizetési listákból egyszerű új történeti tanulság adódik: Magyarországon először sikerült úgy felszámolni a tudomány autonómiáját, hogy nem kényszerrel, hanem milliós prémiumokkal vették rá a vezetőket. Ez valóban kulturális innováció, de nem abban az értelemben, amelyben a minisztérium használja a szót.
És mi történt az egyetemekkel? Ugyanez, csak elegánsabb csomagolásban: 1. Alapítványosítás politikai kuratóriumokkal. 2. Vagyonkimentés, amelyért bármely demokráciában megjelenne a hatóság. 3. Lojalitási csatornák, professzori kinevezések politikai kompatibilitás alapján. 4. A tiltakozás átkeretezése: a hallgatói ellenállás „szakmai félreértéssé” minősítése, mintha nem is tiltakozás lenne, csak tévedés.
A Humboldt–Newman–Popper-féle hagyomány lényege: „Az igazság keresése az államtól független szellemi térben történik.” Magyarországon ugyanez ma így hangzik: „Az igazság keresése engedélyköteles, a vezetői jutalmazás nem.”
A magyar modell a nemzetközi térben nem versenyképes, hanem kifejezetten anakronisztikus.
Mintha a 21. századi akadémiai rendszerbe visszacsempészték volna az 1949-es pártközpont logikáját. A tudomány pedig lassan nem több itt, mint szimbolikus „intézmény”: a kutatók dolgoznak, de nem számítanak; a vezetők számítanak, de nem dolgoznak. Ahogy a régi berlini egyetemen mondták: „A tudomány szabadsága a kultúra lélegzete.”
Mintha a 21. századi akadémiai rendszerbe visszacsempészték volna az 1949-es pártközpont logikáját. A tudomány pedig lassan nem több itt, mint szimbolikus „intézmény”: a kutatók dolgoznak, de nem számítanak; a vezetők számítanak, de nem dolgoznak. Ahogy a régi berlini egyetemen mondták: „A tudomány szabadsága a kultúra lélegzete.”
Magyarországon ma ez a lélegzet már csak hörgés, amelyből az utolsó oxigént azok szívják el, akik hajlandók kilencmillióért eladni azt, amit valaha tudományos életnek hívtunk.
Íme a helyzet esszenciája: A tudományt eladják. A vezetők jól járnak. A kutatók eltűnnek. Az ország szellemi jövője összezsugorodik.
Íme a helyzet esszenciája: A tudományt eladják. A vezetők jól járnak. A kutatók eltűnnek. Az ország szellemi jövője összezsugorodik.
A rendszerben egyetlen dolog versenyképes: az a sebesség, amellyel egy tudományterületet politikai megrendelésre tönkre lehet tenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.