2016 MAGYARORSZÁGA: A MÉRCÉK ÉS AZ EGYÉRTELMŰSÉGEK HIÁNYÁNAK IDŐTLEN TEREK

KETTŐS MÉRCE BLOG
Szerző: Böcskei Balázs
2016.12.29.

...2016 itthon többek között a média(piaci változások) éve volt. Ha valaki 2010-ben elalszik, és a 2016-os év végén tér magához, úgy a magyar nyilvánosságban fura dolgokat tapasztal, és aligha érti, mit aludt át (az ébren maradóktól sem érkezne túl sok segítség). Végeredményben nulla politikai ellenállás és a kivételes politikai cselekvés elmulasztása mellett – kivétel a DK –, de kinyírták a (rendszerváltás utáni) magyarországi baloldal és liberalizmus kulturális és politikai emlékezetét – patetikusabban szólva, otthonát –, a Népszabadságot. Az egykori tulaj, a „nem hagyjuk” MSZP fel is lépett, volt is gyertyagyújtás a Mediaworks előtt, akik meg tényleg nem hagyták – lásd a lap tényfeltáró munkáit és munkatársait –, azokat meg kinyiffantották. Ilyen ez: tényleg kényelmesebb a „nem hagyjuk”, mint a „nem hagyni”.

„Mindig ellenzékbe” kerültek olyan fórumok (Magyar Nemzet, Hír TV), amelyekről korábban ez még rossz viccből sem volt elmondható. Már 2015-ben is elismert újságírókat igazoltak, idővel új műsorokkal jelentkeztek (ebből Alinda ma a legértelmesebb képernyős tartalom, a Heti Hetes-utánérzésű Szabadfogás pedig a leghaszontalanabb). S az év végére valóban, megérkezett a 2015 februárja előtt is ellenzéki újságírás legismertebb műsorvezetője, újságírója, Kálmán Olga is az akolba.

A politikai kaland- és fantáziaszekcióban arat a TV2, régebbről van már a Ripost(.hu) és 888.hu, és ez évben sem volt még egy olyan lap, mint a Magyar Idők, amelyben minden Fidesz-közlemény egy helyen lenne, mintegy 140 forintért – a minimális tisztességhez tartozik, hogy a Fidesz Időtlen szombati melléklete (Lugas) okozhat pozitív meglepetést azoknak, akik nem várnak semmit a laptól. Új tulaja van a Figyelőnek, Schmidt Mária „minőségi, mértékadó és méltányos” tartalmat ígért, tehát papíron olyat, amilyen vásárlása előtt is a Figyelő volt. A Népszavát éppen hogy megmentették az üzleti jobboldaltól. Persze a leghangosabban bírálók (hogy „na, de miért Puch”) azok, akik és barátaik egy fillért még politikai újságírásba nem tettek, abból annál inkább vettek ki.

Mindenesetre „tény”, ami tény, összezavarodott minden, egyértelműséget itt hiába keresünk. S akkor ez még csak a média világa, hol vagyunk még a mezo- és mikroszintektől, ahol az „együttműködésnek”, az értelmiségi nagyképűséggel szólva „kollaborációnak”, legitimációnak olyan formái vannak, amelyek esetében még inkább nem könnyű megmondani, honnantól együttműködő az, aki, mi a jó és rossz, stb.

György Péter pontosan írja, hogy a kollaboráció meghatározásához szükséges a mihez való kollaboráció, tehát a megnevezés, a megnevezhetőség lehetségessége. Természetesen le lehet írni a politikatudomány készletével, hogy milyen rezsim, miért akár szürke zóna, stb. az orbáni, de a lényeg valahogy nem ez, hiszen a tudományos leírás e téren csak nehezítheti a határhúzást. A szimplán politikai meghatározások („maffiaállam”) pedig csak azokat nyugtatják meg, hogy tudják, hol van a határ, akik nem, vagy már nincsenek kapcsolatban semmilyen módon a rezsimmel és/vagy állammal – legalábbis amíg ez ki nem derül egyikről másikról, ahogyan azt 2016 szintén elhozta.

Nincsen ma igazodási pontja a magyar politikai valóságnak, helyes és helytelen, kint és bent, barát és ellenfél egybecsúszik, nem egyértelműek a határok. A mérce a belső erkölcsi integritás még lehet, amelyet tartani nehéz, ha egyrészt nincs mihez mérni „odakint”, másrészt, ha az adott személy esetében akár az ugyanazon az oldalon állók is megkérdőjelezik azt. „Nemre” építeni életet annak lehet csak, aki van annyira autonóm és erős, hogy mindig nemet mondjon (lásd Kertész Imre), vagy annak lehet könnyű azt mondania, aki egyszer már túl könnyen mondott „igent” (azaz 2010 előtt így-úgy, de „belül” volt, így ma nem is kell „igent” mondania, mert ellene is zajlik a politika). Minden választ ki- és meg kell szenvedni, nem könnyű felhúzni azokat a határokat, amelyek rossz(ak) és jó(k) között vannak. S néha a jó(k), csak a kisebbik rossz(ak), és tanulva a (közelmúlt) történelméből is, lehet-e, értelmes-e a „csak” kisebbik rosszra politikai életet alapozni?

Ez utóbbival megannyi kérdés jár együtt, amelyekre e sorok írója sem tudja a választ, de az időtlenné váló Magyarországon – mivel mai tudásunk (!) szerint – a 2010 utáni új egyensúlyt nem billenti ki ellenzéki politikai cselekvés, az intellektuálisan talán legérdekesebb kérdések és küldetések egyike. S ha megvan rá a válasz, úgy meg lehet arra is, mi tart egyben egy politikai közösséget. Erről gondolkodni ma, amikor a nyílt rendszerek nem bírják erőforrással megvédeni magukat külső sokkokkal szemben – hívjuk ezt a szomszédunkban öltözködő Iszlám Állam egy katonájának vagy a morális mércék és igazodások elvesztésének – elemibb, mint ha digitális jakobinusok módjára próbálunk egyszerűen, „magától értetődően”, nekünk komfortosan ítélkezni globális és emberi léptékű döntések felett.

Senki nem ígéri, hogy 2017-ben lesznek viszonyítási pontok, hogy tudni fogjuk, mi a jó, a helyes a kortárs Magyarországon, viszont aki nem törekszik végiggondolni mindezt, vagy csak önmagának tetsző módon teszi, az nem tud otthon lenni utcájában, városában, és neki nem lesz menedék a nem létező világtársadalomban sem.

ITT OLVASHATÓ