Szerző: GYARMATI ANDREA
2017.11.25.
"Melyik klubba szeretnél menni, Anduka?" "A Fradiba, hová máshová?" "A Spartacusban jobb lenne." "Kinek?"
Csöng a telefon, kedves ismerős, akivel az úszóvébén találkoztam, ráadásul nem sokkal korábban épp vele intéztem el, hogy mehetek a Fradi-uszodába edzeni. Egy szó, mint száz, jó ismerős.
– Felkérnélek – így kezdi –, legyél a társelnöke a most induló Fradi Fair Play Bizottságnak. Felhívtam a fiadat, Móci azt mondta, nem gondolja, hogy a Fradinak képes vagy nemet mondani.
Nagyot dobban a szívem, mint az úszóvébés felkéréskor is, hiszen szívet melengető és megható, hogy ennyi évvel azután, hogy abbahagytam a versenyzést, még mindig számítanak rám a sportban. Nagyot dobban a szívem, amin keresztül – és ezt Móci igazán jól tudja –, zöld- fehér vér folyik.
Igen, igen a Fradi, ,,a zöld-fehér” az én egyesületem, és a szüleimé és Misáé, Mócié, vagyis az egész családomé.
„Népszerűségem” komoly lába lett az, hogy a Fradiba igazoltunk. Elmesélem, hogyan is történt mindez.
Úgy adódott, hogy Apu, aki hosszú karrierje során számos egyesületben pólózott és edzősködött, épp az FTC vízilabdacsapatával gondolt magyar bajnokságot nyerni. Amikor átvette a csapatot, ha jól emlékszem, a Fradi a középmezőnyben jeleskedett, vagyis épp nem jeleskedett. Apu szerette a kihívásokat, és imádta a Fradit – szerencsés együttállás...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.