Szerző: GYARMATI ANDREA
2018.08.11.
A gumicukor elvámolásában, na, abban volt köztünk különbség.
Apu nagy játékos volt, nem csak a vízben, az életben is.
Ennek számos előnye és némi hátránya is akadt, bár őszintén szólva gyerekként engem főleg az előnyök varázsoltak el.
Apu egyike volt a valaha élt legnagyobb és legsikeresebb vízilabdázóknak, csomó olimpia bajnokságot nyert, ki tudja, hányszor és milyen tornákon lett gólkirály, vagy az aktuális bajnokság legjobb játékosa.
Aztán edzőnek állt. Azon kevés sportoló közé tartozott (hasonlóan Papp Laci bácsihoz, Hegedűs Csabához és édesanyámhoz), aki nem csupán eredményes, hanem másokat is megtanított, irányított arra, hogy ők is a legjobbat hozzák ki magukból. Szóval megnyert a „fiúkkal” is – ahogy ő nevezte a csapatát – mindent, amit lehetett.
Ráadásul, és ezzel sokat viccelődött,mint férjnek, része volt édesanyám eredményeiben is, ráadásként sikeres sportolót faragott belőlem.
Lényegében verhetetlen volt.
Mindez sporttörténelem, és nagyszerű, hogy akadt ilyen ember a magyar sportolók, sőt, a világ sportolói között. Még nagyszerűbb, hogy ez a valaki a dolgok szerencsés alakulása folytán épp az én apukám.
Apu más szempontból is nagy játékos volt, amolyan „sosem növök fel igazán”, vagy „mindig látom a fonákját is” fazon, amit édesanyám, aki precíz volt és perfekcionista, néha nehezen tolerált.
Apu lazán kezelte az életet, azt nézte, adott dolognak mi a pozitív hozadéka.
Sose láttam igazán elkeseredettnek, sosem volt rosszkedvű, netán depressziós, még akkor sem, amikor a vége felé nagybetegen fájdalom kínozta.
Azt vallotta, élni jó, és mindig történik valami, amire érdemes várni, amiért érdemes tenni, amiben érdemes bízni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.