- VENDÉG BLOG
Szerző: Mirtill
2018.08.11.
Mikes Mirtill: E-mail Rodostóba
Sajnáljuk ám nagyon, hogy kedvezőtlenül alakul a hazajöveteli lehetőség kendnek. Pedig vártuk, meg azt hittük. De nem. Egyre inkább nem. És most olyasmit írok kendnek, aminek a dallama megvan, de a szövege bizonytalan, és azt se nagyon értem, amit tudok. Na, majd látjuk, kendre nézvést mi az infó. Ez a bizonytalanság nem csak a korom miatt van, hanem nálunk otthon nem úgy van, ahogy most a propaganda beszéli, hogy van. Sok helyen eddig is volt, most meg még több van/lesz. Mondják. Kormányprogram a hűbéri cselédcsaládtenyésztés: „Kisgazdaasszony vagyok én, Sütni, főzni tudok én, A rántást megkavarom, A húst felvagdalom, Kip-kop töröm a mákot, Dagasztom a kalácsot.”
Ami biztos, és nálunk van! Megírtam már kendnek. Mindenki az asztalnál ül, mindenki mosogat. Én hokedliról indítottam, mert – mint legkisebbet – ki akartak hagyni azzal a fal dumával, hogy nem érem föl a mosogatót. (Most utólag úgy látom, hogy nem a legjobb irányban kezdtem az érdekérvényesítést, de a tata szerint a részvételi demokrácia nem csak jogot, hanem kötelességet is ad az embernek, úgyhogy mára már készség szinten, zokszó nélkül tapad a kezemhez a szivacs, de a szememből még nem csillog a mosogatás iránti vágy. Néha a zsűrizésre vetemedő anyunak se az elégedettségtől.)
Elég az hozzá, hogy nálunk csak a beteg marad távol az asztaltól és a házi munkától. Ettől még betegebb. Mi is. Hiányzik az asztaltól, a többit megoldjuk a nagyi helyszíni iránymutatása mellett. Mert azt tudni kell, hogy ahogy én csinálnám, az már akkor nem jó, mikor még neki sem kezdtem. Ez attól van, a tata szerint, hogy az innovációs készségem, meg a kreativitásom egyszerre tör rám; ez a gyakorlatban úgy fest, hogy még nem tudom, pontosan mit is kellene csinálni, de én máris újítok.
Ami meg az asztalról hiányzik (manapság egyre többször, egyre többféle), azt a nagyi, vagy a tata elmeséli, hogy milyen lenne, ha volna, hogyan tálalják, mivel kell/illik enni/inni és ez vicces. Én különösen kagylót nem szeretnék enni ezek közül, ezért bármennyire táplálónak mondják, keveset mesélik.
Egyébként főleg a vacsorát szinte csak úgy mellékesen esszük, mert mindig sok a mondandó, és mivel a magyar ember evés közben nem beszél, nekünk a kormánypolitika azzal fejleszti a nemzeti identitástudatunkat, hogy gyakran nincs mit enni, és jut idő a beszédre és ilyenkor szinte kihomorul a magyarságunk és bekeményedik, mint a nyereg alatt puhított hús, és máris kész a tömény hagyományápolás.
A nagyi és a tata sok mindent tudnak ám, hogy régen mi és hogyan volt. Nem papírból, meg nem is prédikációkból (amire néha kend is hajlamos), hanem a régi idők tanúitól. Bizony ám! Van, amit a könyvek igazolnak, de a mostani könyvek inkább lehazudják.
Mi tudjuk, szeretteink nem hazudnak nekünk. Nem érdekük. A könyves emberek meg pénzért teszik, élni akarnak, hát hazudnak. Most ezt fizetik. Az én szelíd nagyikámnál el is szakadt a cérna: „Ezek a kurvapecérek a jómódjukban pöffeszkedve macsó országot csinálnak!”
Na, ezt rakja össze kend! Elsődlegesen azon tessék behidalni, hogy a nagyi még soha nem szólt be így, főleg ilyen csúnyán. De ez semmi! Látnia kellett volna! Egy egész lepkegyűjteményt a falra tudott volna szúrni félszemmel, olyan szúrós volt tekintete. Azon a szemforgató, ájtatos dumán rágott be, amit ezek a sok adó ellenében nyújtandó egészségügyi és szociális szolgáltatások helyett nyomnak manapság népnek.
Tök kiakadt! Mert a nagyi tudja, mi van a sunyi duma mögött, az ő nagyijától. Az anyamama nagymamája és a vasas szakszervezet egy évben született. (Az külön mókás, hogy egy Pesten született, magyarul nem tudó migráns ivadék szlovák öntőmunkás az alapító, mi meg anyai ágon kun/török keverék magyarok lennénk leginkább.)
Akkoriban egy magyarnak nagyon snassz volt az iparban dolgozni. Csak a föld. Ez volt a kereszténymagyar etalon: a magyar ember földet túr, az asszony meg nem ember! Az anyamama anyukája úgy élte le az életét, hogy nem étkezett az asztal mellett a családdal. Amikor gyerek volt azért. Ahogy a tata mondta, nézte a „jobbágytévét”, vagyis az asztalnál az egy szem cseréptálból kanalazó apját és rajtra készen izgatottan szorongatta a fakanalát, hogy mikor a kemence padkára, a gyerekekhez kerül a tál a maradékkal, jusson neki is. Mikortól nagylány lett, szolgálta haláláig a családot.
Ezt a „rendet” hozzák most vissza sunyi módon, mint keresztényit és nemzetit a kommunisták által liberálisból milliárdossá üldözött Soros ösztöndíjasok, az ország korlátlan urai, az Európai Unió asszisztálásával.
Ráadásul nem az otthont, hanem a szomszédokat gyarapítják. Arra büszkék, hogy már egy millió magyart csináltak a szomszédságnak és a családi kasszából stadiont, focicsapatot, közvilágítást, templomot és ki tudja még mi mindet csináltak az orozva kelt gyerekeik anyjának, a haza anyácska meg csak pityereg itthon megszeppenve a kihűlt családi ágy szélén gubbasztva.
Valami ilyesféléket dünnyögött a nagyi. Azt vettem ki a szavaiból a saját eszemmel, hogy jobban teszi kend, ha marad, ahol van. Várja ki, hogy a jóltartott Mándoki után kendhez is ellovagol Európa potenciális ura, és zenés felár nélkül viszi kendnek az apaországtól a zabigyerek apanázst. Az is több, mint a falunk éves költségvetése.
Bütyökfalva, 2018. augusztus 10.
Mirtill
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.