Szerző: BIRKÁS GYÖRGY
2025.08.20.
1. A közvagyon kisajátítása
Az Orbán-rendszer a 2010-es rendszerváltás esélyét egy szűk kaszt szüretévé tette, és ezzel a posztkommunisták bűneit megismételve egy második privatizációs hullámot szabadított Magyarországra. A közpénz úgy öltött magánjelleget, ahogy a nemzet fogalma a dohánybolttal lépett jelzős szerkezetre. A gázszerelőből felhizlalt eurómilliárdos nem rendszerhiba, hanem rendszervédjegy: a korrupció nem melléktermék, hanem a berendezkedés lényege – amint erről maga Lánczi András tanúskodott. Magyarország nem fejlődik, mert a fejlesztésére szánt forrásokból jachtok, kastélyok és luxuscikkek válnak, a magyarság kifosztása pedig akkor sem hazafias politika, ha Orbán Viktor nemzeti színű szalaggal fonja körbe.
2. Nagybirtokrendszer
A földtulajdonlás hazai rendszere a feudális berendezkedés örökségét hordozza, ami nem pusztán agrártörténeti sajátosság, hanem uralmi szerkezet és az egyenlőtlenség újratermelésének kétes hagyatéka. A rendszer lényege: a föld mint alapvető erőforrás koncentrációja egy szűk elit birtokában zajlik, miközben a vidéki társadalom tömegei süllyednek kiszolgáltatott napszámossá, vagy válnak földönfutóvá. Az illiberális rezsim nyíltan megtagadta a jobboldaliság népi irányzata, a kisgazda politika történelmi örökségét, hogy a feudális birtokos osztály restaurációját hajtsa végre. Csakhogy a feudalizmus évszázadai lejártak: a földesurak és nincstelen zsellérek társadalmi struktúrája többé sem gazdaságilag, sem szociálisan, sem morálisan nem fenntartható.
3. Gyártósor mellé rendelt magyarság
Az Orbán-rendszer nem kiművelt emberfőkből épít jövőt, mert emberi erőforrásként tekint a társadalomra, amelynek tagjait olyan kereskedelmi alapként értékesíti a német autógyártókkal és kínai akkumulátorgyárakkal folytatott tárgyalásai során, mint a föld ásványkincseit. Orbán Viktor és hatalmi elitje az oktatáspolitikáját ennek a társadalompolitikának rendeli alá, mert sok évszázados tapasztalat, hogy aki a jelenben kívánja érvényesíteni a maga érdekeit, és ezért el akarja lopni a jövőt, az osztályteremben kezd fosztogatni. Az illiberális rendszer hatékonyan kiűzte a magyar oktatásból a szabadságot, a kíváncsiságot és a szenvedélyt. A tanárok jussa a kiszolgáltatottság és az éhbér, a diákoké a haszontalan adatok gépies magolása és a szorongás gyomorgörcse. Az oktatási rendszer nem készségeket, hanem alattvalói szellemet fejleszt, nem edukál, hanem megtör, nem gondolkodásra nevel, hanem engedelmességre idomít – akár egy pártiskola.
4. Az egészségügy kivéreztetése
A magyar egészségügy a passzív eutanázia összefüggő intézményrendszere: aki nem bír életben maradni a kórtermek penészes plafonjai alatt, az a halálával segítheti hatékonyan az illiberális rendszer működését. Az orvos elvándorol, a beteg kimúlik, a miniszter széttárja a karját. Orbán Viktor nem azt a következtetést vonta le Gyurcsány Ferencnek az egészségügyi rendszer privatizációja terén vallott kudarcából, hogy igenis szükség van állami egészségügyre, hanem azt, hogy a magánosítás műveletét húsz hónap helyett húsz év alatt érdemes végrehajtania. A közkórházak és rendelőintézetek állapota nem pusztán posztmodern Tajgetosz, hanem egyben ajánlás is: akinek nem felel meg a közellátás, az egy magánintézményben kezeltetheti magát, akinek meg nincs elég pénze fizetni a magánklinika költségeit, az ne várja el, hogy az Orbán-rendszer értékes állampolgárként kezelje: halálát a neoliberális gazdasági alapokon álló rezsim közszolgáltatásként kínálja fel. A hazai egészségügy purgatóriumának két kijárata van: egyik felfelé, a magánegészségügybe, másik lefelé, a sírgödörbe vezet.
5. A társadalmi mobilitás elfojtása
Az Orbán-rendszer fentről lefelé nyitott: a hatalom le tud nyúlni a magyarok lelkiismeretéért, identitásáért és vagyonáért – de lentről felfelé zárt, akár egy VIP-páholy. Aki szegény vidékinek születik: Isten vele. Aki a miniszterelnök szomszédjába születik: Isten hozta. A lift elromlott, és csak a lefelé vezető mozgólépcső működik, de az négyszeres sebességgel. A magyarság a születési körülményeihez láncolva előre megírt sorsokat jár be, amelyekből alig van esélye tehetséggel, tanulással vagy munkával kitörni. Ez nemcsak igazságtalan és nemzetietlen társadalompolitika, de gazdaságilag is ártalmas, mert tehetségek tömeges eltékozlásához és szociális feszültségekhez vezet. Az az ország, amelyben a származás lép a teljesítmény helyére, már középtávon lemarad a vetélytársaitól. A polgári társadalmak a hűbéri társadalmaknál nemcsak igazságosabbak, de gazdagabbak és fejlődőképesebbek is.
6. A jogállam megroppantása
Orbán Viktor Alaptörvény néven újraíratta Szájer Józseffel Magyarország Alkotmányát, a bíróságokat betörte, a köztársasági elnök személyét és intézményét kézre eső töltőtollá gyalázta le. 2010 után a törvényesség évről évre egyre kevésbé volt csatorna és fék, s egyre inkább hatalmi jelvény: a kétharmad mindent visz – de nem épít semmit. Orbán Viktor hatékonyan játszotta ki a jogot az igazság ellen, az igazságot az igazságosság ellen, a törvény betűjét annak szelleme ellen. A neofeudális Magyarországon a jog helyett a kegy uralkodik: nem érthető és mindenkire vonatkozó szabályok rendszere, hanem felségjogok és hűségért kiosztott előjogok struktúrája működik. A hatalom korlátlanul érvényesíti akaratát, miközben az állampolgárok jogbiztonsága mellett a fékek és ellensúlyok rendszere is súlyosan sérül. Jogállamiság nélkül Orbán Viktor Magyarországán sem kiszámíthatóság, sem törvény előtti egyenlőség nincs: a hatalom önkényesen rendelkezik, az állampolgárok nem bízhatnak a bíróságokban, és ennek nyomán megszűnik a polgári társadalom lényege, a törvény egységes uralma mindenki felett.
7. A politikai alternatíva felszámolása
Orbán Viktor nemcsak legyőzte, hanem kiherélte az ellenzékét: gerincét megtörte, szereplőit egzisztenciális függésbe hozta, és a szégyenteljes vesztesek vitrinjébe helyezte minden politizálni vágyó magyar okulására. A választás másfél évtizeden át nem döntés, hanem üres szertartás volt. A balliberális politika önmaga gúnyrajzává nyomorodott, a jobboldaliság ezzel szemben önmaga rémképévé fuvalkodott fel – eredeti jelentése a Fidesz országuralma nyomán nem több, mint ködös emlék. Az egyetlen párt az állam, az egyetlen ellenfél Brüsszel, mert Orbán Viktornak négy egymást követő választáson sem akadt tényleges kihívója. Csak politikai verseny teheti elszámoltathatóvá és felelőssé a közhatalmat. Ahol nincs ellenzék, ott nincs alternatíva sem, márpedig akinek nincs alternatívája, az bármit megtehet, aki meg bármit megtehet, az bármit meg is tesz – így válik a választásból rituálé, és így válik a vezetésből önkény.
8. A kultúra elzüllesztése
A hatalom szemet vetett a szellemre, és aranykalitkába zárta azt. Az alkotóknak ma akkor jut pénz alkotni, ha térdepelnek. Aki felkérdez, azt leváltják, akinek ellenvéleménye van, azt elhallgattatják. Magyarországon a kultúra intézményei többé nem szabad terek, hanem a nemzeti giccs legyártásához tartozó kifizetőhelyek. A hatalom minden eszközével alárendeli a kultúrát a reakciós ideológiának: hűséges szolgálat alapján nevez ki intézményvezetőket, világnézeti alapon cenzúrázza a művészetet, a független szellemű alkotókat pedig kiszorítja a támogatottak köréből – ezzel a kultúra szabadsága megszűnik, a társadalom pedig elveszíti azt a tükröt, amely az önreflexió képességéhez szükséges. Magyarországon a kultúra tizenöt év alatt nagyrészt a hatalom szócsövévé vált, az állampolgárok szelleme beszűkült, a közgondolkodás elsivárosodott, és a nemzet szellemi tartása végzetesen meggyengült. Az illiberális rendszer a magyarság alsó néprétegeinek Fásy Ádám mulatós istállóját, saját uralkodó osztályának pedig Mága Zoltán és Miklósa Erika gálaestjeit szánja kultúra gyanánt. Operettország díszmagyarban várja a szellemi végelgyengülést.
9. A hatalomtól való félelemre szoktatás
Az Orbán-rendszer nem diktatúra, de természetesen nem is demokrácia, hanem jól olajozott félelemgépezet, amelyben a félelem tárgya nem a nyílt zsarnokságokban gyakorolt fizikai megsemmisítés, hanem a félalkotmányos-félautoriter rendszer által intézett egzisztenciális ellehetetlenítés. Minden állás a lojalitáson múlik, és a befogott száj az egyetlen értékes valuta. Nincs szükség cenzorra: az öncenzúra olcsóbb, mert a kiszolgáltatott kisemberrel saját magát tartatja be. Az állampolgár nem szabad, és nem árt, ha ezt megbecsüli, különben a szabadságából könnyen hajléktalanság válhat. A nép nem elnyomott, csak idomított – az idomár egyik kezében persze korbács van, de a másikban ott a kockacukor. Magyarországon a viselkedést nem belső erkölcsi normarendszer formálja, hanem a külső retorziótól való félelem, amely megbénítja a gondolkozást, elfojtja a kritikai érzéket, és végül elnémítja a lelkiismeretet. Egy olyan társadalomban, amelynek a tagjai félnek megszólalni, egyedül Orbán Viktor lehet szabad.
10. Az erkölcs meghamisítása
Orbán Viktor politikájának legfőbb szövetségesére a magyarság megrontott morális integritásában talált. A cselédmentalitás, amelyet feudális évszázadok formáltak, és amelyet a kádárizmus hatékonyan konzervált, az Orbán-rendszer legfőbb pillére lett. Az illiberális pártállam nem pusztán elkövette az ország kifosztását, hanem elfogadtatta a magyarokkal, hogy az orbáni elit kedvére lophat, ha csökken a rezsi, és hogy a jog szabadon hajlítgatható, ha a migráns a határkerítésen kívül marad, mert a szabadság túl sokba kerül, úgyhogy sem a hatalomnak, sem a gyámságát élvező kisembernek nem éri meg. Az Orbán-rendszer nem pusztán berendezkedés, hanem hamis értékrend, amely szerint a behódolás tehetség, a gyávaság bölcsesség, az önzés hazafiság. Beszédes tény, hogy az illiberális rezsim pusztán azért gyengélkedik, mert fél évtizede nincs gazdasági növekedés, így a magyarokat elkezdte zavarni a hűbéres oligarchia Gucciban, Bvlgariban és Chanelben kifejeződő luxusa. A magyarság megtörése és lábhoz szoktatása olyan jól sikerült, hogy ha jutna krumplileves az asztalra, a kastélyok és jachtok uralma a panellakások meg a vályogházak felett bizonyára az idők végezetéig tartana.
A cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/28. számában jelent meg július 11-én.
Az Orbán-rendszer további tíz fő bűne
11. A pártállam restaurálása
Húsz év szünet után visszatért a Kádár-rendszer, párt és állam újra egybefonódott, a négy hatalmi ág már megint négy egymásba nyíló bálterem. Egy kollégiumi szoba tele MSZMP-tagokkal meg KISZ-titkárokkal 1988-ban párttá alakult, 1998-ban megszerezte Magyarország kormányzásának jogát, 2010-től pedig elragadta, és megszállta a magyar államot. A többpártrendszer funkciója, hogy az ellenzék alkalmatlanságát és a Fidesz alternatívátlanságát demonstrálja, az illiberális rezsim tagadja a pluralizmust, és újraöltözteti az egyeduralmat: ezúttal nem vörös rongyokat aggat rá, hanem a nemzeti trikolor színeivel ékesíti fel – az önkény azonban, amelyet a díszek elfednek, éktelen.
12. A közbizalom megrendítése
Visszamenőleges törvénykezés, eurómilliárdos gázszerelő, kopaszok a választási irodánál – ezek mindegyike egy-egy üzenet. Annak üzenetei, hogy a pecsétes papír Magyarországon semmit nem ér, a hatalom bármit elvehet, amit megkíván. Ha egy NER-uraságnak megtetszik egy cég, felkínálja az értékének a felét, amit érdemes elfogadni, vagy fel lehet készülni a NAV-vizsgálatra meg az ahhoz tartozó hatósági bírságra, mert aki keres, az talál. A jogállam 2010 óta nem több, mint díszlet, a törvény nem az igazság eszköze, hanem a rezsimé, amely maffiaszerűen terjeszti ki a csápjait mindenre és bármire, amiben hatalmat vagy vagyont szimatol. Az illiberális uralom szándékosan ássa alá a magyarok hitét a közintézmények jogtisztaságában, és Orbán Viktor ezt az alávaló feladatot rendszerint éppen azokkal végezteti el, akik a közbizalmat hivatalosan védelmezni volnának hivatottak – és ezzel is üzen: a hatalmi visszaélés nem rendszerhiba, hanem a rendszer meghatározó vonása.
13. Az értelmiség megtagadása, szövetség a roncstársadalommal
Egykor az értelmiség látta el a közvetítő funkciót az elit és a tömeg közt, aztán az elit leváltotta az értelmiséget a PR-os és marketinges kasztra, hogy üzeneteivel a társadalmi tudat helyett az emberi tömeg sötéten örvénylő tudattalanját célozza meg. A nemzeti konzultációk értelmi színvonala híven reprezentálja a rezsim önkifejezésének minőségét – a rogáni tömegkommunikáció nem szégyell primitív emoji-jelekig és az abszurditásig ostoba, posztmodern mémekig is lenyúlni, hogy tartalmatlan és érvénytelen közléseivel próbáljon emberi színben feltűnni alattvalói előtt. Aki Magyarországon él, az érzékeli, hogy Bede Zsolt a puszta létében valami nagyon mélyet és igazit fejez ki az Orbán utáni jobboldaliságot illetően. Az éjsötét butaságnak és az elaljasult primitívségnek a dogmás rendszerpártiság képében burjánzó kultúrája tudatos stratégia terméke, amely mögött az elit és a tömeg polgárság ellen kötött szövetsége húzódik meg.
14. Generációs ellehetetlenítés, a fiatalok elüldözése
Az illiberális uralom célja nem a huszonegyedik századi Magyarország építése, hanem az idő megállítása, és a múlt konzerválása. Az Orbán-rendszer nem pusztán megfosztja a fiatalokat az érvényesülés lehetőségétől, de explicit módon kizárja őket a magyarság jövőjéből. Az állam tudatosan felmondta a szociális bérlakásépítés felelősségét, a piaci árak elszabadultak, miközben a rezsim a lakhatást nem alapvető jogként, hanem magánügyként kezeli. Az ingatlanpiacot a spekuláció és az állami támogatások torzító hatása uralja, amelyek alig titkolt funkciója a rendszer hűbéres arisztokráciájának vagyongyarapítása. Az albérletekben élő fiatalok számára a saját otthonhoz jutás egyre elérhetetlenebb, a lakhatási válság és a boldogulás kilátástalansága azt a félreérthetetlen üzenetet közvetíti nekik, hogy ez nem az ő országuk. Az illiberális politika hatása nem puszta generációs elvándorlás, hanem a fiatal nemzedékek szabályos kiűzetése.
15. A környezetpusztítás intézményesítése
Orbán Viktor Magyarországán a természet egyedül a profit eszköze. Az illiberális rezsim ökológiai bűnei nem elszigetelt esetek, hanem következetes politika termékei, amelynek szellemében a környezet nem önérték, hanem pénzügyi vagy politikai haszonra váltható erőforrás. Az Orbán-rendszer felszámolta a Környezetvédelmi Minisztériumot, a hatósági jogköröket feldarabolta, és gazdasági érdekeknek vetette alá, rendeleti úton lazította az erdővédelmi szabályokat, és „energiavészhelyzetre” hivatkozva lehetővé tette védett erdők tarvágását. Az illiberális uralom turisztikai beruházás keretében védett élőhelyeket tüntetett el a Fertő-tó ökoszisztémájának rovására, a Balatonnál pedig rendszerközeli érdekeltségek irtják a nádasokat, betonozzák a partot, és kerítenek el strandokat meg köztereket, hogy a magyar tengert oligarchikus birtokká formálják át. A természetes vízfolyásokat és ártereket nem védi aktív állami beavatkozás, miközben egyre gyakoribbak az ipari szennyezések, amelyeket nem követ felelősségre vonás. Természetvédelmi területeken bányák nyílnak, amelyekkel a rendszer erőszakosan szolgálja ki a nyersanyagérdekeket. Miközben aszályok sújtják Magyarországot, a vízbázisokat az állam magánvállalkozások kezébe adja az átláthatóság legcsekélyebb igénye nélkül. A természetvédelem intézményei nem kapnak elegendő forrást, a szakembereket partvonalra szorítják, a döntések politikai hűség és gazdasági érdekek alapján születnek, a hazai zöldpolitika hiánya mögött pedig a klímaszkepticizmus rejtett alapállása húzódik. A rendszer nem egyszerűen hanyag, hanem aktív természetrombolást végez: a „nemzeti érdek” hivatkozásával minden, amit még nem építettek körbe, szabadon kisajátítható, és profittermelésre fogható.
16. A meritokrácia tagadása, kontraszelekció az élet minden területén
Aki többet tud, az gyanús. Aki önállóan dönt, az veszélyes. A rendszer alapelve, hogy soha ne a legjobb érvényesüljön, hanem mindig a leghűségesebb. A szervilizmus az ambíció valutája lett, az érdem pedig kalkulálhatatlan kockázattá vált. Az állam, a kultúra, az egyház és a média vezető pozícióiban egyaránt kurzusszolgák ülnek, és minden tisztviselőnek kötelessége, hogy komisszár is legyen. A funkcionáriusok feladata nem a kérdezés, hanem a szolgai végrehajtás, így a szaktudás azonnal háttérbe szorul, ha nem illeszkedik hézagmentesen a politikai akaratba. Az Orbán-rendszert a mindent átható gyanakvás és a zsákmányért folytatott, szolgai tülekedés jellemzi, a tehetség és a tisztesség olyan hátrány, amely vezető pozícióban nem fenntartható, a független gondolkodás veszélyes, a kreativitás ellenjavallott. Az érdem szerinti kiválasztás tagadása nemcsak morális, hanem szakmai csődhöz is elvezet: a rendszer a saját sírját ássa azzal, hogy bünteti a tényleges kompetenciát. Amikor a miniszterelnök a Magyar Tenisz Szövetség élére száműzte kancelláriaminiszterét, az imponáló fellépésű Lázár Jánost, mert szorongással töltötte el annak Kormányinfókon demonstrált, lefegyverző alkalmassága, azzal a teljes hatalmi elitnek üzent: az illiberális Magyarországon a középszerűség a nemzeti minimum.
17. A nemzeti identitás kisajátítása
Amikor Orbán Viktor a 2002-es választási kampányában a kokárdát, valamennyi magyar nemzeti önkifejezésének jelképét a Fidesz pártjelvényévé gyalázta, egyeduralmi törekvésének körvonalai már jól látszottak. Amikor ugyanebben az évben azt mondta, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”, és ezzel riválisait a magyarság ellenségeinek bélyegezte, kijelölte politikájának ívét bármiféle konszenzus tagadásának és a konszolidáció elutasításának ösvényén. Orbán személye 2010-től ennek megfelelően kezdett egyet jelenteni a komplett magyarsággal, hivatkozásaiban visszatérően a „magyar emberek” akarták vagy nem akarták azt, amit épp a maga hatalmi érdekeként azonosított. Minden egyéb nemzetgyalázat már ebből következik: aki kritizálja a rendszert, az nemzetáruló, aki mást vall a múltról, az hazátlan. A nemzettudat hatalmi jelvénnyé züllött, és egyre kevesebben vállalták az azért járó megbélyegzést, hogy szóvá teszik ezt. Az újabb és újabb, kétharmados országgyűlési többségre jogosító választási győzelmek nyomán egyre többen alkalmazkodtak az elfogadhatatlanhoz: a Szent Korona fősége alatt csak egyféleképp szabad gondolkodni – és az a gondolat mindig az illiberális rezsim meg a hűbéres oligarchia érdekének megfelelő. Így vált a nemzeti érzés nemes közösségi tapasztalatából politikai követelmény és hatékonyan érvényesített alapja a nemzetből való mindennapos kirekesztésnek.
18. A goebbelsi beszéd meghonosítása, totalitárius szellemű gyűlöletkommunikáció
A Fidesz uralmi szisztémájában a gyűlölet nem eszköz, hanem cél. Az ellenség megnevezése csak találékonyság és gátlástalanság kérdése: migráns, homoszexuális, sorosista, brüsszelita, libernyák, globalista, tanár, baloldali, hajléktalan. A nyelv militáns, a retorika paranoiás, a zsigeri közlés az ösztönvilágot ostromolja. Az ideológia termék, amelyet a vonzó narratíva ad el a tömegeknek: egy olyan népmese, amelyben mindig Orbán Viktor a hős – a propagandaminiszter Rogán Antal, a marketingkreatív Habony Árpád, a gyűlölet irnoka és szónoka pedig az uszításmester, Bayer Zsolt. Az Orbán-rendszer nem országot kormányoz, mert döntéshozói rájöttek, hogy a hatalmuk nem ezen áll vagy bukik: ha a vonzó történetmesélés elragadja a magyarok érzelemvilágát, nemcsak az ország állapotáról, de a magukéról is elfelejtkeznek. Aki nem fogadja el a hatalomtól a gyűlölet aktuális tárgyát, az a rendszer szemében hígmagyar – és ez ciklusról ciklusra egyre kevésbé pusztán Bayer Zsolt, hanem egyre inkább a teljes jobboldali kurzus ítélete. Kellő előhergeléssel a gyűlölet törvénye már önmagát tartatja be.
19. Magyar és magyar szembeállítása
Az Orbán-rendszer talán legsötétebb jegye, hogy a nemzet megosztását tudatos politikai stratégiává tette. A hatalom olyan törésvonalakat mélyített el, amelyek szemközti oldalain élők szabad társadalmakban békésen megférnek, az illiberális uralom a szakadékok fölé ácsolt hidakat azonban következetesen felégette – az eredmény egy megfélemlített és széttagolt magyarság lett, amelyben a nemzethez nem a másik magyarhoz fűződő összetartozás, hanem a magyarságot reprezentáló elit iránt demonstrált alattvalói hűség rendel. Bár az illiberális uralom kádári vonásai félreérthetetlenek, a társadalompolitikája nem kádárista, hanem alapvetően és mélységesen rákosista: aki nincs a rendszerrel, az ellene van. A propaganda következetesen dolgozik azon, hogy a magyarság tagjai ne ismerjék fel a maguk érdekeit, hanem egymásból belső ellenséget gyártsanak. A szembeállítás célja, hogy aki Orbán Magyarországán frusztrációt érez, az dühében soha ne felfelé pillantson – csak oldalra, mert Jean-Paul Sartre mondását az illiberális logikára alkalmazva: a pokol a másik magyar.
20. Csatlósszerep Oroszország mellett, Magyarország elszigetelése
Európa szívében egy putyinista latorállam zsarolja vétók tömegével a szövetségeseit, miközben atomreaktorokat építtet a Roszatommal, és orosz propagandát harsog nyilvánosságának valamennyi eresztékén át. A magyarság harmincöt éve ajándékba kapta a szabadságot a Moszkvától való függetlenség képében – nem is lett a szabadságának becsülete: ugyan ki csodálkozik, hogy Orbán Viktor önként helyezi vissza Vlagyimir Putyin lábához. Az „illiberális” külpolitika tényleges jelentése az, hogy a magyarok nem megbízható szövetségesek, hanem a civilizációjuk árulói és fegyverhordozók egy háborús bűnös udvarában. Magyarország keleti alávetettsége csak mellesleg stratégiai zsákutca: elsősorban a magyarság nemzeti önazonosságának meggyalázása. Augusztus 20.: a Rómától kapott kereszténység és a nyugati orientáció ünnepe – az Orbán-rendszernek nem több, mint tűzijáték a putyini Oroszország cinkos szövetségében. Március 15.: a polgári szabadságjogok és a nemzeti függetlenség ünnepe – mára egy felvilágosodással és modernitással hadakozó autokrácia álságos külsőségévé züllött, és az orosz szuronnyal halálra döfött Petőfi hiába forog ismeretlen sírjában. Október 23.: a Varsói Szerződés elutasításának és a Moszkva elleni szabadságharcnak az ünnepe – ma egy olyan rezsim parádézik évről évre rá hivatkozva, amelyik nyíltan szövetkezik a Moszkvából diktált zsarnoksággal, és köp bele ezzel az ötvenhatos hősök sírgödrébe. Az oroszellenesség pár évtizede még a hazai jobboldali önazonosság legmeghatározóbb jegye volt, és több ennél: nemzeti konszenzus tárgyát képezte – Orbán Viktor a népnemzeti oldal ruszofillá nevelésével olyan identitásmerényletet követett el a saját szekértábora ellen, amelynek pusztító következményeivel nemcsak az általa deformált kurzusnak, de a teljes magyarságnak el kell majd számolnia.
A cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/31. számában jelent meg augusztus 1-jén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.