Szerző: GÁBOR GYÖRGY
2025.08.15.
A férfi hatalmi struktúrák egyik legrégibb és legmocskosabb fegyvere a női politikai ellenfél szexuális megbélyegzése. A recept időtlen: ha egy nőt nyílt vitában nem lehet legyőzni, akkor testét kell megfosztani méltóságától – legalábbis a nyilvánosság narratív terében. Pierre Bourdieu szavaival ez a „szimbolikus erőszak” egyik legbrutálisabb formája: a testet és a róla szóló történetet a politikai alávetés eszközévé tenni. A szexualitásra épülő rágalom azért hatékony, mert a női hírnév legsebezhetőbb pontját támadja: a „tisztaság” képzetét. Egyetlen kósza utalás is elég, hogy a politikai teljesítményt „erkölcstelen praktikák” árnyékolják be – így a férfiak újra felrajzolhatják a „természetes rendet”, amelyben a nők legfeljebb vágytárgyként vagy szégyen hordozójaként léteznek.
Ez a mechanizmus ott van Kleopátra „bűnös csábításában”, amely a római propaganda szerint két birodalmi vezetőt is „hazaárulásra” vitt. Ott van Theodóra bizánci császárnéban, akit Prokopiosz pornográf rémtörténetekben züllesztett a legalantasabb vágyak tárgyává, hogy politikai szerepét semmissé tegye. Ott van Báthory Erzsébet „vérfürdőjében”, amely a királyi udvar számára egyszerre volt erotikus rémálom és politikai ürügy a birtokok megszerzésére. Ott van Marie Antoinette perében, ahol a forradalmi bíróság a királynét a saját fiával való vérfertőzéssel vádolta, hogy a monarchia maradék erkölcsi tekintélyét is porig rombolja.
A képlet mindig ugyanaz: a női autonómia félelmet kelt, ezért a test fölötti szimbolikus uralom visszaszerzésével kell „helyreállítani” a férfiuralom világképét. És ez a félelem nemcsak a politikai térben működik – hanem a nyilvánosság legócskább bugyraiban is.
Emlékszem, egészen fiatalon, 1971-ben jártam először Párizsban. A Pigalle-on akkoriban minden lépésnél striptease-bár, live show, pornómozi: a szocialista táborból odatévedt turista tágra nyílt szemekkel bámult, a franciák legfeljebb vállat vontak. Ma ugyanott steril szexshopok állnak, forgalom nélkül, ki-be szinte senki. Ami akkor, 54 évvel ezelőtt egzotikus kuriózum volt Párizsban, az mára a magyar politikai élet egyik fő dramaturgiai eleme lett. Egy női politikai közszereplőt – akinél a valódi probléma a politikai elkötelezettség – nem vitában próbálnak legyőzni, hanem a régi recepttel: ráaggatni egy szexuális vádat, megfuttatni a közönség manifeszt vagy rejtett bűzös mocskán, és folyamatosan, a legkülönfélébb oldalakon etetni a nyilvánosságot ezzel a szennyel. És ami igazán mérgező: a „független” bértollnokok, akik objektivitásuk pózában tetszelegve rárepülnek a förtelemre, és megállás nélkül posztolják, hogy aztán szünet nélkül okádja ki magából a lealjasult és primitív kommentelő tömeg saját perverzióját.
Ezek a „vezértollforgatók” nem egyszerűen pitiáner gazemberek, hanem a hatalom és a nyilvánosság azon hibrid teremtményei, akik a szimbolikus erőszakot nemcsak végrehajtják, de ínyenc módon élvezik is. Ők testesítik meg a mintázat állandóságát: a díszletek változtak, a nyelv korszerűsödött, de a férfiuralom ösztönös reflexe – a nő testének és hírnevének birtokba vétele – ugyanaz maradt, mint Kleopátra idejében. És ettől a mentalitástól, ettől a habitustól lehet igazán félni – nem pusztán azért, mert önmagában is ocsmány, hanem mert ezek gondoskodnak a politikai közhangulatról és a közérzetről. Ők az ízlés, a gondolkodás és a morális reflexek szennyezői, akiknek terméke alattomosan átitatja a közbeszédet, beül a mondatokba, a gesztusokba, a reflexekbe. Ez teszi a magyar viszonyokat nemcsak félelmetessé, pitiáner módon „magyar ugarossá”, hanem elviselhetetlenné is: amikor erre a politikai csatározásra a természetes válasz az undor és a megvetés kellene, hogy legyen, a magyar valóságban legtöbbször nem ez következik. Mert ma nem az elemi emberi érzés dönt, nem a tisztesség, nem a morális ösztön, hanem a politikai hovatartozás. Ez az, ami felülír, semlegesít és kiiktat minden, egyébként magától értetődő erkölcsi ítéletet. Ez az, ami felmentést ad minden alól – ha a másik táborról van szó. És ez a felmentés a legnagyobb bűn: mert nemcsak a célpontot alázza meg, hanem mindannyiunk emberi méltóságát amortizálja, lassan, de véglegesen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.