Szerző: PuPu
2016.06.19.
Ma volt a nap, melyet a világban máshol megünnepelnek, csak Magyarországon zárta el szinte mindenki a rádiót, mikor bemondták, hogy június harmadik vasárnapja az Apák Napja.
Jómagam nem panaszkodhatok, a kisfiam felköszöntött, igaz, nem kaptam tőle borvirágot, de belátom, a fokozatosság szép erény, majd jövőre talán...
Ellenben a társadalom magasról tesz erre az ünnepre.
Ezt mindenképpemn helytelenítem, mert ha az anyák mgérdemelnek egy jókivánságot, akkor az egyébként is hátrányos helyzetben levő apák is megérdemelnének ennyit.
Apának lenni semmivel sem könnyebb, mint anyának, csak éppen mi, férfiak nem fényezzük magunkat örökké, és nem sikoltozunk az aktus csúcspontján, mint a nők, mikor áldásos tevékenységünk eredményeképpen szülnek.
Lehet, mi is sikoltoznánk, ha a Viki három kilós lenne, de az Úr ezt bölcsen rendezte el, hiszem a genetikai kód feltekerése sem volt egyszerű, egyszerre egy nehézség pedig bőven elég.
Az utódnevelés nehézségeiből is kivesszük részünket, példát mutatunk fiainknak a férfiasan határozott viselkedésből, szerepmintát adunk a családi modellhez, emellett elviseljük a női terrort, mely a felelősségünkkel kapcsolatos örökös lelkiismeretfurdalási felszólításokban csucsorosodik ki.
Már régen letettünk az "apa olvas-anya főz" családmodellről, megtörten állunk a mosogató előtt és aggódva várjuk a percet, mikor párunk a hátunkra nézve elcsodálkozik, hogy hogyan is mehetett hozzá ehhez a feminin jelenséghez.
Majd elspekulál a barnára napozott, kisportolt testű, a nőket nagykanállal evő Jóskáról a vevőkapcsolati osztályról - na, annak legalább van valami férfias jellege, holnap majd el is lejtek mellette...
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.