AMIBŐL KIINDULUNK

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: UNGVÁRY RUDOLF
2018.11.16.

...Fasisztának nem születik az ember, hanem lesz. Akkor lesz, ha a külső, politikai körülmények lehetővé teszik, hogy a biztonságos hatalomnak való ösztönös szolgai alávetés és a közösségbe tartozás vágyát politikusok mérgező módon fel- és kihasználják a hatalom megszerzése és gyakorlása érdekében. A vezér, a tekintély, az erő és az ellenségképzés elvének megfelelően (ugyanakkor mélyen megvetve az általuk kihasznált tömegeket). Elég ehhez Hitler Harcom című könyvének megfelelő részeit újra elolvasni. A rendszer urainak talán nem is kellett: a „szakszerű” hatalommegragadás útján fokozatosan rátaláltak. A fasisztoid késztetéseknek könnyebben áldozatul lehet esni, mint egy koherens, világot megváltó szélsőbaloldali, bolsevisztikus ideo­lógiának. De akármelyikről legyen is szó, mindegyik igyekszik erkölcsileg igazolni magát vagy egy „természetességénél” fogva jó, vagy egy kapitalizmusmentes, „tökéletes” társadalom ígéretével. Ennyiben a fasiszta és a kommunista ember egyaránt „jó”, hiszen a Jót hirdeti. A végeredmény mindkét esetben a zsarnokság.

Ha valaki egykor egy klasszikus fasisztával vagy bolsevistával szemben azzal érvelt volna, hogy hazudik, semmire se jutott volna. Az antiszemita a maga zsidóellenességében, a proletárdiktatúra híve a munkáshatalom melletti kiállásában még a lelke mélyén se érzett semmiféle hazugságot. Ezért is tudta meggyőző erővel képviselni.

Egy fideszes fasisztoid klónnak azt mondani, hogy hazudik, ugyancsak teljesen hatástalan. Ahogy ez a mai magyar parlamentben tapasztalható. A rendszer politikusai és hívei a hazugságot a politikai „szakma” természetes velejárójának tartják – és hiszik is, amit hazudnak. A jog csak őket szolgálhatja. Amikor az ellenzék odavágja a kormánypárti magabiztos többség arcába a gyalázatukat, csak az ellenzék lesz egyre felháborodottabb. A Vezér körüli képviselők mindvégig megőrzik lenéző nyugalmukat. Ezzel meggyőzőbben hatnak a híveikre és a választók tanácstalan többségére, mint az orbáni rendszert minősítő felszíni tulajdonságok („loptok, csaltok, hazudtok”) ellenzék általi ingerült felsorolása. Ezért teljesen hatástalan még a választók többségére is a maffiaállamot használók érvrendszere is. Legyintenek, mert szemükben minden politikai rendszer kisebb vagy nagyobb mértékben korrupt. A hatalmon levők legalább már kilopták magukat, ha a másik oldal jönne, újult erővel kezdenék.

A visszaút reményében sok demokrata ünnepli, hogy elfogadták az orbáni rendszert elítélő EU-parlamenti jelentést. Saját vágyvezérelt gondolkodásukat ünneplik. Lehet, hogy még csodálkoznak is, hogy a Vezér ennyire durván nekitámadt nyugati bírálóinak, ahelyett, hogy – szokása szerint – odadobna nekik valamilyen gumicsontot, hogy dédelgetett kompromisszumaikat kiélhessék rajta. Beszédét hallgatva ezek a demokraták akár azt is hihetik, hogy a Vezér megőrült. Pedig jobb volna, ha a Sargentini-jelentést ünneplők és az Orbánon csodálkozók megszívlelnék Machiavelli szavait, aki szerint a zsarnok szándékosan játssza az őrültet, hogy rejtett célját könnyebben elérje. A Vezér ugyanis arra számít, hogy a következő EU-választásokon a szélsőjobboldalnak az EU-parlamentben sokkal nagyobb lesz a részaránya. Ezzel megakadályozható minden olyan döntés, amellyel az EU fokozatosan megvédhetné magát az egyre erőteljesebb szélsőjobboldali fenyegetéssel szemben. És a vezérség mai, magyar reinkarnációja megvadultnak tűnő fellépésének köszönhetően könnyen az EU-parlament szélsőjobboldalának is a Vezére lehet. Legalább Magyarországon, de majd számos, főleg kelet-európai államban pedig tort ülhet majd a fasizmus „emberarcú”, „demokratikus” formája.

Ennek a politikai formának a sajátos visszatérését azonban egyelőre szinte alig van, aki hajlandó fel- és elismerni. Holott valójában már tudnia kell. Ezt a rendszert belülről csak az találja el, ami a lényege. Ahogy a fasizmussal és a bolsevizmussal szemben nem a puszta felháborodás, hanem a demokratikus társadalmi lét elementáris fenyegetettségéből következő, nem puszta érvekre, jelzőkre támaszkodó frontális ellenálláson kívül más nem vezetett semmire. Ehhez pedig – ahogy 1939-ben is – egyetlen út vezet: a bal- és jobboldali, konzervatív és liberális demokraták összefogása.

ITT OLVASHATÓ