Szerző: FÜLÖP ZSÓFIA
2020.01.17.
érint hazánkban is, mégis keveset tudunk
róla. Most dokumentumfilm készült a
betegségről, amelynek készítőjével a
káoszról, az áldozatszerepről, az
otthonápolásról és a betegséget övező
tanácstalanságról beszélgettünk.
magyarnarancs.hu: 25 éve dolgozol a
szakmában, az Alzheimer-kórról szóló
filmet 5 éve kezdted el forgatni.
Édesanyád révén te is érintett vagy, ez
adta az alapot a film készítéséhez, vagy
amikor ő beteg lett, már megvolt az ötlet a
fejedben?
Kollár István: Ezt a filmet két dolog indította el, már jóval az édesanyám betegsége előtt. Az egyik, hogy találkoztam egy olyan házaspárral, ahol a feleség hosszú évek óta ápolja otthon a férjét. Nagyon megfogott, amit arról mondott, hogy mindig csak rohanunk és olyan apróságok miatt idegeskedünk, hogy nyikorog az autón a fék, holott nem ez a lényeg. És hogy meg kellene tanulnunk kitartani egymás mellett a rosszban is.
Először csak egy mélyinterjút szerettem volna velük készíteni, de aztán több lett belőle. Utánanéztem, mi is ez a betegség, aminek a végén csak fekszik az ember, emlékek nélkül. Akkor történt Michael Schumacher balesete, ami a második elindítója volt a filmnek: van egy ember, aki beüti a fejét és onnantól kezdve minden teljesen más lesz. Az Alzheimer persze nem így működik, de a lényeg ugyanez: egy betegség, aminek a végére elveszíted az én-tudatodat. Amikor anyu beteg lett és sorban jöttek egymás után az olyan apró tünetek, mint hogy elfelejtett vagy összekevert dolgokat, akkor felhívtam azt a hölgyet, akivel az interjút készítettem, hogy tanácsot kérjek. Nem egy orvost kerestem meg, hanem egy hozzátartozót. Akkor gondoltam arra, hogy a hozzátartozóknak kellene elmondania azt, amit a betegségről tudnak és nemcsak nekem, hanem mindenkinek. Még mindig nagyon kevés az információnk erről a betegségről, többet kellene foglalkozni vele és nagy szükség van a társadalom érzékenyítésére is.
magyarnarancs.hu: Az Alzheimer talán tipikusan az a betegség, ami egyre inkább terjed, de addig nem foglalkozunk vele, amíg közvetlenül nem érint bennünket.
KI: És ezért nem is lehet senkit hibáztatni, miért is foglalkozzon egy betegséggel, ami őt nem érinti. Viszont, ha azt nézzük, hogy mennyi mindent tudunk a rákról és mennyit beszélünk róla, azt össze sem lehet hasonlítani a demenciális betegségekről való tudásunkkal. A napokban kaptam egy nagyon hosszú levelet egy hölgytől, akinek a férje középsúlyos állapotban van, a háziorvosa alig tud nekik segíteni, az Alzheimer cafékról még nem hallott, önerőből próbálkozik megszerezni az információkat, de igen tanácstalan, nem tudja, kihez forduljon. Ilyen történetekkel nap mint nap találkozom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.