Szerző: GÁBOR GYÖRGY
2023.07.19.
Egy magamfajta bölcsésznek – az ellenkezőjébe még belegondolni is elborzasztó –, ha nagyon vágyódna rá, akkor sem volna lehetősége rászabadulni egy atomerőműre; egy egyházzenével foglalkozónak önmegvalósítani egy mozgásszervi sebészeti műtőben; netán egy agrármérnöknek saját nembeliségét kiterjeszteni egy repülésirányító központban. Igaz, cserében egy atomtudóstól nem elvárt, hogy a narratív történelemszemlélet összefüggéseire világítson rá, egy ortopédsebésztől sem kívántatik meg, hogy az Isten dicsőségét és a hívők épülését szolgáló liturgikus zene (musica sacra) világában alkosson maradandót, s minden repülőútra készülő megnyugodhat, mert a légiforgalmi irányítóközpontban a hajtóművek beindítását, a repülési útvonal és a repülési magasság kijelölését, vagy a fel- és leszállási engedély megadását továbbra is légiforgalmi irányítók és nem növénytermesztési módokkal vagy állattenyésztési eljárásokkal foglalkozó agrármérnökök végzik.
A fentieket a társadalmi kooperáció egyik legmeghatározóbb és legszükségesebb formájának nevezzük, s „munkamegosztás” címén Adam Smith 1776-ban megjelent műve, A nemzetek gazdagsága óta alapvető közgazdaságtani racionalitásként tartja számon a nagyvilág.
Vajon miért gondolja a hatalom, s a hatalom megannyi képviselője, hozzá nem értő kormánytagok, no meg persze a szolgai engedelmességből újra és újra megnyilatkozó propagandisták, hogy ők tudják csak igazán, hogyan működik egy egyetem, mitől egyetem az egyetem, s majd ők mondják meg tutira, ki a rátermett rektor, ki a megfelelő professzor, ki alkalmas az oktatásra, s ki az, akit látni sem kíván az egyetem környékén a Fenséges Főhatalom.
Csák János, szervezetek és vállalatok stratégiájának szervezési képességeivel (pl. Matáv, MOL-csoport, Helikon Kiadó, Heti Válasz), valamint energiabiztonsági, telekommunikációs és start-up vállalkozások finanszírozásával foglalkozó üzletember, a Bank of China CEE igazgatótanácsának tagja, a Magyar-Szlovák Kereskedelmi Kamara társelnöke, a MOB Etikai Bizottságának tagja, volt londoni nagykövet stb., stb., jelenleg Magyarország kulturális és innovációs minisztere egy minapi televíziós műsorban elmondta, hogy ő maga milyennek vizionálja a Zeneakadémia leendő rektorát. Azt mondta, hogy az illető legyen világítótorony, olyan valaki, aki állt már a világ nagy színpadain, aki tudja, milyen zsűriben lenni, aki lemezeket adott ki, s aki érezte a rivaldafényt, minthogy ide sztárok kellenek.
Nem sorolom a neveket, senkit sem szeretnék megbántani vagy akarata ellenére megidézni, de száz százalékig biztos vagyok abban, hogy azok, akiknek volt valaha is a legcsekélyebb közük a hazai zenei élethez, pontosan tudják, ki mindenki juthat az eszembe, amikor azt mondom, hogy mind a hazai, mind a világ zenei életében számtalan gigantikus zseni akadt a legkülönfélébb hangszeres előadók sorában, akik a világ majd’ minden koncertpódiumát meghódították, „világítótornyok” voltak, zsűriztek is, lemezeket is kiadtak (de még milyeneket!), mégsem lettek volna jó rektorok, helyesebben kifejezetten pocsék rektorai lettek volna egy-egy zeneművészeti felsőfokú intézménynek, s hej, de jó, hogy nem is lettek azok! Ám ennek ellenkezője is igaz: sok-sok olyan nagyszerű hangszeres előadót ismerünk, idehaza is, külföldön is, akik nem lettek „világítótornyok”, nem hódították meg a koncerttermeket, mégis zseniális zenepedagógusok voltak (vagy azok ma is), akik nélkül egészen egyszerűen nem lettek, nem lehettek volna azok a bizonyos „világítótornyok” és sztárok.
Egyetemekről van szó, vagyis oktatási és tudományos intézményekről. Ahhoz, hogy valaki egyetemi tanár legyen, s egyetemi tanárként mondjuk rektor, annak habilitálnia kell. Az eljárás során a habilitált doktor a habilitációs bizottság és az egyetemi hallgatókból álló közönség előtti két nyilvános előadás megtartásával – melyet idegen nyelven is prezentálni kell – tanúságot tesz oktatói rátermettségéről, szakmai és tudományos tevékenységéről, igazolja feddhetetlenségét, tudományos alkotó munkájának eredményeit és bizonyítja előadókészségét, vagyis azt, hogy kimagasló szakmai teljesítménnyel és vezető oktatói alkalmassággal rendelkezik.
Magyarországon az utóbbi időben szakmányban lehet valaki egyetemi tanár és rektor úgy, hogy fel sem merül, vajon rendelkezik-e vezető oktatói alkalmassággal, ugyanis, ha már fellépett a nagy koncertszínpadokon, esetleg rendelkezik Kossuth-díjjal vagy olimpiai aranyéremmel, az a hazai hatalmi tényezők számára elegendő bizonyítéka vezető oktatói alkalmasságának. Ha játszotta már Beethoven hegedűversenyét mondjuk a Carnegie Hallban, avagy több gólt dobott a férfi kézilabda olimpiai döntőjében, az magától értetődő módon rendelkezik vezető oktatói alkalmassággal. (Hogy a NER-elit is értse: hány kiváló futballista volt, akik mindent tudtak, csak oktatni, továbbadni nem, így nem is lettek edzők, s hány kevésbé nagy futballista, focistaként épp csak pislákoló „világítótorony” akadt, akikben napjainkban is a legismertebb és legfoglalkoztatottabb edzőket köszönthetjük.)
A parvenü jellemző és roppant árulkodó gondolkodása az, hogy a „világítótorony” nem csak csodás jelzőfény és jelzőhang kibocsátására képes, ám azt még oktatni is tudja.
Hát egy fészkes fenét!
S a fenti összefüggésben csak halkan tenném hozzá, hogy az a felsőfokú oktatási intézmény, ahol az egyetemi autonómiát, az oktatói és kutatási szabadság alapvető lételemét, s az egyetem tudós testületének, a szenátusnak a véleményét kiszoríthatja a politikai párthatározat és annak felsőbb parancsra történő kivitelezése, a továbbiakban nem érdemesül az egyetem (universitas) középkorból származó büszke elnevezésére, egészen egyszerűen azért, mert épp az alapfeltételeket rúgja fel és tapossa meg.
Igaz, foxi-maxinak (vesd össze a néhai Marxizmus-Leninizmus Esti Egyeteme) még megfelelhet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.