- DÜHÖNGŐ, ORDÍTOK BLOG
Szerző: Swan Edgar
2017.03.06.
Azt sem árt tudni, hogy akik elmentek, azok a szerencsések. Ugyanis nem ennyien mennének, hanem többször ennyien, ha megtehetnék. De azok, akiknek a napi betevő is gondot jelent, akik a legközelebbi városig sem jutnak el, mert nincsen pénzük buszjegyre, nem is álmodhatnak arról, hogy más országban próbáljanak szerencsét. Pedig mennének ők is, de reményük sincs erre.
A legegyszerűbb persze keresni egy (vagy sok) bűnbakot, aki mindenről tehet. Például azokat, akik a külföldi biztonságból, a stabil egzisztenciából mondják meg a tutit nekünk, itthon ragadt szerencsétleneknek, hősöknek és mártíroknak. Közben pedig az a helyzet, hogy tök mindegy, hányan mennek és hányan maradunk, ameddig képtelenek vagyunk társadalomként, azon belül felelős polgárként gondolkodni és viselkedni.
Ha itthon marad Pisti, Sára, Gergő, Éva, akkor mi van? Semmi. Mehetnek ők tüntetni, akár meg is ostromolhatják a Parlamentet egy tálca mákoskockával, a franc nem változik tőle. Utcára mentek a diákok? De mennyire. Elértek valamit? A pedagógusok? Az orvosok a hálapénz ellen? Az egészségügyi dolgozók? Soroljam tovább? Egyedül a netadó elleni tüntetés ért célt. Hogy miért? Mert kivételesen, egyetlen percre mindenki képes volt elfelejteni a párt-hovatartozását, azt, hogy Orbánt szereti, vagy éppen Gyurcsányt bálványozza, hogy be van szarva, mert meglátja a főnöke, hogy félti az állását, a gyereke állását, a csirkefarhátat nokedlivel. Hirtelen sok ember zúdult az utcára és ez meghátrálásra kényszerítette a kormányt. Akkor az egyszer.
Előtte és utána remekül működött a megosztás kívülről és működik bennünk, a fejünkben, a lelkünkben is. Ameddig nem vagyunk képesek felfogni, hogy nem a pártok és nem a személyek a fontosak, hanem a rendszer szar és azt kell rendberakni, addig tök mindegy, hányan és hová mennek, vagy nem mennek a fiatalok. Aki kiáll valamiért, az egyből hősnek is érzi magát és megveti – kimondva, vagy kimondatlanul, de így van – azokat, akik nem állnak ki. Máris működik a megosztás, mi szalámizzuk önmagunkat. A mindenkori kormányok és a mindenkori ellenzék egyik legsúlyosabb hibája (jó, legyen bűne) az, hogy az alapokat nem képesek lerakni, nem is akarták soha.
A demokrácia nem alanyi jogon jár, hanem meg kell érte harcolni és meg kell őrizni. De mindenekelőtt meg kell tanulni, hogy a demokrácia nem Orbánról, Lázárról, Gyurcsányról, Botkáról és nem is pártokról szól, hanem rólunk. Polgárokról. Egyenként. A demokráciával jogok, de kötelezettségek is járnak. Demokrácia az, hogy ha látom, hogy bántják egy embertársamat azért, mert nő, mert férfi, fiatal, öreg, cigány, zsidó, meleg, akkor nem fordítom el a fejemet, hogy aztán majd a Facebookon háborogjak, hanem összeszedem a bátorságomat, odamegyek és beleszólok. És nem érdekel, hogy a vegzált fél melyik pártra szavaz és az sem érdekel, hogy a zaklató kire szavaz. Mert csak az elv számít és az én civil bátorságom, hogy ilyet nem lehet, nem engedem, mert olyan országban akarok élni, ahol senkit nem bánthatnak és alázhatnak meg a bőre színe, a neme, a vagyoni helyzete miatt. Senkit. Ez akkor is így van és akkor is bennem dől el, ha kivétel nélkül minden külföldön dolgozó magyar visszajön és akkor is, ha összesen tizenhatan maradunk. Mert ez nem függ semmitől, belső elvárás.
Innen kezdődik, de ennek nyolcmillió fejben le kell játszódnia. És a maradék kétmillió fejbe be kell ültetni, hogy úgy nőjenek fel, hogy már tudják. Ameddig ez meg nem történik egy kritikus tömeget elérő számú fejben, addig csak kiscsoportos hőbörgések lesznek és totál mindegy, melyik párt kerül kormányra, mert a sín, amin zakatolunk, a semmibe visz. A vonat vezetőjétől függetlenül.
És azt sem ártana tudomásul venni, hogy mindenkinek egyetlen élete van (jelen tudásunk szerint legalábbis, bár én szívesebben hiszek abban, hogy rosszul tudjuk) és mindenki elsősorban a családjáért érez felelősséget. Ha úgy érzi, hogy máshol képes megteremteni azt a szabadságot akár egzisztenciálisan, akár gondolkodásban, ami élhetővé teszi azt az egyetlen életet, akkor el fog menni és ehhez joga van.
Még annyit a végére: Spanyolországból arányaiban több fiatal ment el, mint Magyarországról. Mégis képesek változtatni, ha nem is olyan ütemben, mint szeretnének. És ez egy olyan országban történik, ahol nem gulyáskommunizmus volt akkor, amikor mi a legvidámabb barakkban örvendeztünk a karácsonyi banánnak, hanem egy gyilkos diktatúra volt, amely beleégett az idősebb generáció lelkébe. Kitörölhetetlenül. Ott is vannak konfliktusok ebből a generációk között, családokon belül is. De olykor képesek elvonatkoztatni a politikai nézetektől, mert van, ami felülírja a politikát. Például a társadalmi érdek, ami nem választható el élesen az egyéni érdektől. Fontos, hogy működő kórház legyen egy városban? Fontos. Fontos nekem, fontos a családomnak és az egész városnak. Pártoktól függetlenül.
Ezt kellene megérteni. És azt, hogy nem baj, ha egy országban mindenféle politikai nézet teret kap. Mert mindenre szükség van és minden kell. Mert nem vagyunk egyformák és jogunk van különbözni, de az alapvető érdekeink közösek. Akkor is, ha határon belül és akkor is, ha azon kívül élünk. Ezért kellene befejezni ezt a torz gondolatmenetet, hogy mindig méricskélünk: ez nekem jó, de nem csinálom, mert másnak is jó és nehogy már én kaparjam ki a gesztenyét a másiknak. Inkább magamnak sem, ott égjen rommá a tűzben.
Egymás nélkül nem boldogulunk. A demokrácia nem pártfüggő. A szabadság nem politikai hovatartozás kérdése. Nem a kormányért vagyunk, a kormány van értünk. Nincs kettő, öt, tizenhét Magyarország. Csak ez az egy. És senki nem fog szabaddá tenni minket. Csak mi tehetjük szabaddá önmagunkat.
És igen, az ezerszer előszedett fotó a címlapon. Ennél jobban képtelenség elmagyarázni, miről szól ez a cikk. Erről szól, mindig erről. A szabadságról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.