TELEXSzerző: PEER KRISZTINA2025.01.23.
A több, mint harminc évvel ezelőtti gyerekkori emlékem, hogy a bombariadó egy jó buli. Ha éppen tavasz volt, és nem dideregtünk kint, akkor különösen élveztük, mert együtt röhögcséltünk a párhuzamos osztályba járó diáktársainkkal, a finom borzongást és izgalmat feloldotta a tuják alatti titokban dohányzás. De szerintem a világ és az országunk működése azóta hatalmasat változott, ezért az érzés sem lehet ugyanolyan. Átéltünk egy covidot, közvetlenül mellettünk háború van és a kormányzás is régóta veszélyhelyzetet hirdet. Egyszóval semmi sem a béke felé, sokkal inkább a fenyegetettség érzése felé mutat.
Ambivalens érzések
Egy országos bombariadó, ami több mint 240 iskolát érint nagy eséllyel ambivalens érzéseket fog kelteni a gyerekekben: egyszerre jár örömmel az, hogy elmarad a matek doga, ugyanakkor megjelenhet a szorongás is mellette, mert mégiscsak fenyegetést kap az iskolájuk, hogy valaki(k) fel fogják azt robbantani. Ez egy gyerek számára ijesztő és szorongáskeltő is lehet.
Sosem tudhatjuk, mit triggerel egy kisgyereknél, serdülőnél – aki ráadásul már híreket is olvas – egy ilyen, ennyi iskolát érintő fenyegető esemény. Nem ismerjük ugyanis az életútjának minden részletét, sem az aktuális élethelyzetét. Ami valakinek vicces, az a másiknak ijesztő lehet, még akkor is, ha a kortárshatások és az elfogadás utáni vágy mentén ő maga is együtt vigyorog a többiekkel.
Mi a helyzet a pedagógusokkal és a szülőkkel?
A szülők otthon vagy a munkahelyükön olvassák a híreket, ami – még ha a gyerekük iskolája nem is érintett – semmiképpen nem lesz megnyugtató számukra. Persze sok mindenen múlik, hogy egy szülő hogyan védekezik, hogyan küzd meg egy ilyen negatív érzéssel, amit mindenképpen befolyásolni fog a múltbeli tapasztalata, de azok a szorongató események is, melyek a közelmúltban történtek velük, körülöttük.
A pedagógusok – akiket szintén váratlanul ér mindez – igyekeznek a diákokat koordinálni, iskolából ki-és beterelni, mindenkire megfelelően odafigyelni, miközben nekik éppúgy lehetnek érzéseik (és vannak is), mint a gyerekeknek, szülőknek. Nem könnyű úgy magabiztosnak és támogatónak lenni, hogy közben bennem is szorongató, ijesztő gondolatok jelennek meg.
Támogatással kell közel menni
Egyáltalán nem szeretném azt sugallni, hogy mindaz, ami most az országban történik, mindenképpen valós veszély és valós fenyegetés, de a gyerekek szempontjából az elbagatellizálás sem vezet eredményre, mert akkor figyelmen kívül hagyjuk az érzéseiket, magukra hagyjuk őket az esetleges szorongással, félelemmel.
Ezért érdemes velük nemcsak szülőként, de pedagógusként is beszélgetni arról, ami történik. Mert az, hogy bombariadó miatt el kell hagyni nagyon gyorsan az iskolát, hogy belegondolnak abba, az iskola felrobbanhat, ijesztő lehet számukra, de éppen az védi meg őket, hogy elhagyják az intézményt. Tehát van rá protokoll, van egy megnyugtató válasz, amit látnak is megvalósulni. Ez például egy kisiskolás gyereknek a megküzdésben mindenképpen segítséget jelenthet.
Az, hogy kiben mit indított el mindez – úgy is, hogy közvetlenül nem volt érintett –, mindenképpen beszélgetést igényel. Bátran kezdeményezzük ezt felnőttként, kérdezzük meg őket, hallgassuk meg a véleményüket. A szorongató helyzeteket ugyanis nem elkerülni érdemes, hanem éppen ellenkezőleg, támogatással kell közel menni hozzájuk. Ha most belemegyünk a kérdésbe, válaszokat is fogunk találni és ez lehet most a – minden szempontból legkiszolgáltatottabb és legvédtelenebb társadalmi csoportnak – a gyerekeknek egy valódi segítség.
• Exposing China's Digital Dystopian Di...