FACEBOOKSzerző: GÁBOR GYÖRGY2026.04.12.
Örülök. Nem a felszabadult ujjongás harsányságával, hanem azzal az esztétikai élvezettel, amellyel az ember végignézi, ahogy egy hosszú ideje recsegő-ropogó, agyonbuherált, agyonfusizott szerkezet végre megadja magát, persze nem elegánsan, nem fegyelmezetten, hanem a saját mocskos súlya alatt, mindent összeroppantva maga körül. Nincs ebben semmi elegancia, nagyvonalúság, semmi heroikus gesztus, csak a legközönségesebb szétrohadás.
Persze még messze nem tűnt el, még itt marad velünk jó ideig, a tolvaj kezeiktől kiüresített pénztárcáinkban, a félelmeinkben, a reflexeinkben, a mindennapos megalázottságunkban, az általuk a múltból visszacigölt és ránk kényszerített megalkuvásainkban, ócska kompromisszumainkban, gyávaságainkban és számításainkban, infantilizmusunkban, és persze azokban a taposóaknákban, amelyekkel telerakták az országot, a közintézményeket, a bíróságokat és az ügyészséget, a szellem és kultúra tereit, az óvodákat, iskolákat, egyetemeket, a kórházakat – mindent, amit el lehetett érni, mindent, amit meg lehetett fertőzni.
Nem tűnt el a rendszer, nagyon messze vagyunk még attól – több generációnyira, hála ezeknek. Nem oszlott fel, nem vált köddé. Csak megbukott. De ez a mai napon éppen elég.
Egy bűnszövetkezet bukása önmagában is megnyugtató látvány. Van benne egy finomabb, szubtilisabb elégtétel, s van – kár tagadni - egy plebejus kárörvendezés is: mindazok látványa, akik vele együtt zuhannak. Akik nemcsak kiszolgálták, hanem belakták, akik nemcsak haszonélvezői, hanem lelkes karbantartói voltak ennek az egésznek. A szolgalelkületű, számító, önző és cinikus fenntartók. Akik miatt egy országos bűnszövetkezet tizenhat éven át volt képes a csúcsra járatott gazemberség prostitúciós logikájával fennmaradni – mert mindig volt, aki hajlandó volt minden szint alá lehajolni.
Öröm lesz megtapasztalni, ahogy elnémul a velejéig rohadt, piszkos sajtó, amelynek minden mondata egy előre kiosztott szerep volt. Ahogy lehalkulnak a közszolgálatot kisajátító hazugok, akik évekig úgy beszéltek, mintha a nemzet hangját kölcsönözték volna, miközben csak a saját beszari, és rohadt visszhangjukat erősítették fel. Ahogy megakad a közpénzzel etetett propagandagépezet, amelynek minden egyes fogaskereke a valóság meghamisításán dolgozott.
A vállalkozóknak álcázott, kockázatot soha nem vállaló, azt nem is ismerő protekcionista strómanok most először találkoznak majd azzal a zavarba ejtő ténnyel, hogy a világ nem garanciális konstrukció. A közpénzt nem lehet többé természeti erőforrásként kezelni. A „biztos” nem lesz többé biztos – legfeljebb emlék.
A halálig unt megmondóemberek, a végtelen önbizalommal előadott intellektuális üresség specialistái, akik éveken át a morális és gondolati nihil teljes repertoárját nyújtották, most majd csendben maradnak. És ez a csend végre jelenteni fog valamit: a tartalom hiányát.
A kulturálisnak nevezett nemzeti giccsőrök ott maradnak majd a saját Orbán-korszaknak imaginált rémálmukkal: romokkal, borzalmas teljesítményekkel, förtelmes építményekkel, betonba öntött ízléstelenséggel, lenyúlt könyvpiaccal, szakmányban osztogatott díjakkal, filmjeikkel, megannyi tákolmányukkal, Kossuth-díjjal, lopott pénzekkel, végleg elmúlt lehetőségekkel – egy olyan „kultúrával”, amelynek egyetlen valódi teljesítménye az volt, hogy következetesen semmit sem hozott létre.
A protekcionizmussal kinevezett és katedrához juttatott, zéró teljesítményű egyetemi tanárok ott állnak majd rangokkal és címekkel – tartalom nélkül. Azok az akadémikusok, akik a tudományban nyomot alig-alig hagytak, viszont annál buzgóbban járultak hozzá a Magyar Tudományos Akadémia szétveréséhez, most szembesülhetnek azzal, hogy rombolásból nem lesz hagyaték. Legfeljebb rom.
A professzionista lap- és folyóirat-szétverők most egy olyan térben találják magukat, ahol már nincs mit elhallgattatni. Az egyetemeket alapítványokba kiszervezők megláthatják, milyen az, amikor az „alapítvány” szó mögül eltűnik a hatalom – és csak a jogi trükk marad.
A Mathias Corvinus Collegium gondosan felépített monstruma, a nagyképűség és az agyonfinanszírozottság mementója, ott marad majd a saját felfújt jelentőségével, mint egy aranyozott hungarocellből összetákolt, nemzeti szalagokkal átkötött, könnyfakasztóan hamis operettdíszlet, ahol a papírmasé oszlopok mögött nincs fal, csak huzat, a mennyezet festett égboltja már rég lepereg, de a szereplők még mindig emelt hangon szavalják a történelmet, mintha közben nem hallatszana a deszkák recsegése. Egy olyan színpad marad, ahol minden túl nagy, túl hangos, túl ünnepélyes és közben tökéletesen üres – ahol a pátosz már rég levált a valóságról, és csak saját magát játssza újra és újra, egyre kínosabban, egyre fáradtabban, egyre kevesebb néző előtt.
Az egyetemeket szétverők, tanszékeket felszámolók most egy olyan világban találják magukat, ahol a hiány nem elfedhető. Ahol a rom nem narratíva kérdése.
Azok az egyházi vezetők – felekezeti különbségek nélkül – akik szócsőként működtek, és hit helyett lojalitást közvetítettek, most ott maradnak az általuk megosztott közösségeikkel. A közösségek pedig – ha még képesek lesznek rá – emlékezni fognak.
Azok, akik a legaljasabb bűnök eltussolásában közreműködtek, és akik a kiszolgáltatott gyermekek ellen elkövetett visszaélések fölé védőernyőt tartottak – legyenek volt államfők, egyházi méltóságok vagy bárki más –, most már nem hivatkozhatnak sem rangra, sem intézményre.
A képzetlen, semmihez sem értő miniszterek, akik egyik napról a másikra lettek az egészségügy vagy az oktatás urai, a külügyek jellemtelen kiszolgálói és a belügyek valamint az igazságügyek durva átpolitizálói, most talán először érzékelik majd, hogy a valóság nem hajlik meg a kinevezési logika előtt.
A kitüntetett nímandok, akiknek teljesítménye legfeljebb emlékként létezett – több évtizedes késéssel –, most visszakapják a legpontosabb értékelést: a néma és kínos csendet. Vagy az őket megillető gúnykacajt.
A saját értelmiségként felmutatott függelékek, akik beszélni, fogalmazni, gondolkodni sem tudtak, csak ismételni, most gazdatest nélkül maradnak. És a mondatok – minden erőfeszítés ellenére – nem állnak össze. Mert eddig sem álltak.
A vadállati verbalitású figurák, akik a közbeszédet szándékosan alacsonyították le, most egymás között maradnak. Ott majd kiderül, hat-hét feles meghitt társaságában, mennyit ér a hangerő, ha nincs, aki féljen tőle, és nincs, aki fizessen érte.
Az agyonpénzelt ötödosztályú sportolók és a belőlük élősködők regimentje, a stadionok árnyékában tenyésztett középszer, miközben az iskolák udvarán nincs pálya, nincs tanuszoda, nincs semmi – csak a hiány –, most reflektorfény nélkül maradnak. És a fény hiányában végre látszik majd, amit eddig is takargattak..
A nagypofájú milliárdosok, akik egyetlen, precízen kifejlesztett készségből éltek: a hajlongásból, most kiegyenesedve próbálnak majd járni. Szokatlan mozdulat lesz. A gerinc nem nő vissza attól, hogy megszűnik a parancs.
A sajtótájékoztatókon fölényeskedő, szellemi értelemben pengeél nélküli kioktatók, akik kérdéseket söpörtek le és újságírókat oktattak, most válaszolni kényszerülnek. És most nem lesz kinek továbbadni a választ.
A luxusjachtok, tizenhat év fincsi ringatózás után, most kifutnak a nyílt vízre. Ott majd megtanulhatják, hogy a vihar nem ismeri a protekciót, és a kötelekbe kell kapaszkodni – nem a jó pénzen vett feleségekbe vagy a luxuskéjhölgyekbe, kinek-kinek mi jutott.
Tizenhat év után marad egy hosszú felsorolás: nevek, arcok, gesztusok, mondatok – egyre inkább személytelenül, elhalványulóban, köddé válva, még az emlékezetből is kitörölve.
Őket le lehet tudni. Ez volt az egyszerűbb része.
Most jön a nehezebb. Mert ami itt maradt, az nem ők. Hanem mi.
A reflexeink, a félmondataink, a gyors megalkuvásaink, a „jobb nem beleállni” finom technikái, a kicsiben újrajátszott lojalitás, a megszokott lehajlás, a jól begyakorolt hallgatás.
Ezt nem vitték el. Ezt itt hagyták. És ezzel most kezdeni kell valamit. Nem holnap. Nem majd. Nem egy következő rendszerben. Már ma. Most.
Mert ha ezzel nem kezdünk semmit, akkor az egész tizenhat év nem múlt el.
Csak átköltözött.
