A mondatban nem is az a legérdekesebb, hogy sértő. A fideszes sértés mára már közjogi rutineseménnyé vált. Az érdekes az, hogy Tuzson éppen ezt a szót használta: „sötét”. Mert ha valaki a NER tizenhat éve után sötétségről beszél, ajánlatos előbb körülnéznie: nem ő ül-e éppen a kapcsolószekrényen. Különösen annak, aki abból a politikai rendből érkezik, amely a gondolat helyére kommunikációs hulladékot tett, a vitát kidagadó nyakerejű, vérgőzös beüvöltésre cserélte fel, a tudást fenékig hatoló lojalitással, az erkölcsöt ájtatoskodó, égnek emelt tekintetű arcmimikával, a jogot pedig a felhatalmazásos önkényjog gondosan iktatott bunkósbotjával helyettesítette.
Tuzson Bence tehát „sötétnek” nevezett valakit. Ez önmagában is szép pillanat. Mint amikor egy pince megvádolja az ablakot fényhiánnyal.
Mert itt nem egyszerűen egy udvariatlan mondat hangzott el. Itt egy egész politikai kultúra szólalt meg. A kulturálatlanság magabiztossága. A félműveltség fölénye. A hatalmi bunkóság öntudata. Az a sajátos NER-es szellemi állapot, amelyben valaki attól érzi magát intelligensnek, hogy másokat lenéz; attól érzi magát erősnek, hogy közbevág; attól érzi magát fölényben, hogy érvek helyett minősít; attól érzi magát politikusnak, hogy megpróbálja
megalázni azt, aki éppen beszél. A frakciótársaknak odasziszegi: „sötét”.
Ez az ő szemináriumi kultúrájuk.
A fideszes politikusok nagy tévedése, hogy a pimasz arroganciát intelligenciának hiszik. Pedig a kettő között körülbelül akkora a távolság, mint a Karmelita erkélye és egy kezdő tanár fizetése között.
És milyen gyönyörű, hogy éppen azok beszélnek sötétségről, akik évek óta nyelvi sötétségben tartják az országot. Hiszen mi is a Fidesz szellemi teljesítménye? A fogalmak szétverése. A jelentések bepiszkítása. A politikai nyelv módszeres lealacsonyítása. Náluk a „közérdek” pártérdeket jelent, a „nemzeti” állami kisajátítást, a „keresztény” hatalmi díszletet, a „szuverenitás” elszámoltathatatlanságot, a „gyermekvédelem” pedig sokszor épp azoknak a gyermekeknek az eltüntetését a mondatokból, akikről beszélni kellene.
Ez a sötétség valódi formája: amikor a szavak nem világítanak, hanem takarnak.
Tuzson Bence igazságügyi miniszterként különösen érzékeny ponton mutatta meg ezt a politikai nyelvromlást. A Szőlő utcai ügy kormányzati kezelésében olyan jelentés került elő, amely alapján azt a következtetést kommunikálták, hogy kiskorú sértett nem merült fel, miközben később az ügyészségi közlések szerint az ügyben kiskorú sértetteket azonosítottak. Íme a politikai felelősség nyelvi elpárologtatása. A gyermek eltűnik a jelentésből, a felelősség eltűnik a mondatból, a mondat eltűnik az értelmezésből, végül maga a tény válik homályossá, helyesebben: piszkossötétté.
És akkor jön Tuzson, a világosság embere, és sötétségről beszél.
Milyen pompás látvány: egy volt igazságügyi miniszter, aki a jogállamiság helyreállításáról szóló meghallgatáson nem jogállami érveket hoz, nem alkotmányos problémákat vet fel, nem a miniszterjelölti program intézményi logikáját vizsgálja, hanem odaszól, közbevág, hazugságot kiált, majd magánhasználatra „sötétnek” nevezi a másikat.
Mert a NER intellektuális sötétsége nem a tudatlanság ártatlan állapota. Nem arról van szó, hogy nem olvastak eleget, bár legtöbbször ennek is fájdalmas jelei vannak. A baj mélyebb. Az ő sötétségük akaratlagos. Politikai akaratból fenntartott homály. Olyan rendszer, amelyben a bonyolult gondolat eleve gyanús, a független intézmény ellenséges, az autonóm értelmiség pedig zavaró. Ahol a kérdés provokáció, a kritika támadás, a számonkérés bosszú, az átvilágítás pedig gyűlölet.
Ez a szervezett elsötétítés maga.
A bunkóságuk is ebből fakad. A bunkóság náluk világnézet. Azért beszélnek így, mert így gondolkodnak a másikról. Aki nincs velük, az nem partner, nem ellenfél, nem állampolgár, nem szakember, nem autonóm személy, hanem „alak”. Kezelendő probléma. Lekezelendő figura. Valaki, akiről odasúgva lehet beszélni, miközben ő éppen a köz előtt ismerteti a programját.
Ez a hatalom mélyen feudális lelki alkata: az úr beszél, az alattvaló hallgat. Ha az alattvaló mégis beszélni kezd, az úr csodálkozik, megsértődik, közbevág, majd megállapítja, hogy az alattvaló sötét.
A jelenetben ezért nem is Tuzson mondata a legszebb, hanem a helyzet dramaturgiája. Ruff Bálint a Miniszterelnökség jövőbeli szerepéről, átvilágításról, ügynökaktákról, intézményi kontrollról, jogállami helyreállításról beszél. Tuzson Bence pedig úgy viselkedik, mint aki az első mondatnál rájött: ez a nyelv veszélyes. Nem azért, mert sötét, hanem mert világít. Mert vannak benne ellenőrizhető fogalmak. Van benne intézményi tartalom. Van benne számonkérhetőség. És a NER embere számára ez az igazi provokáció.
Aki tizenhat évig sötét szobában rendezte be az életét, annak a villanykapcsoló maga a legfőbb agresszió.
Különösen nevetséges, hogy a Fidesz–KDNP képviselői politikai gyűlöletkeltéssel vádolták Ruffot. Ez a pillanat már-már művészettörténeti értékű. Mintha egy falfirka panaszkodna a kalligráfia ízléstelenségére. Mintha egy csizma tartana előadást a porcelán törékenységéről. Mintha egy útszéli „mész te az anyádba!” beszólás kérné számon a retorikai fegyelmet. Azok érzékenykednek a politikai stílus miatt, akik a közéleti nyelvet hosszú éveken át a gyanúsítás, a lekezelés, az odaszúrás, a karaktergyilkolás és a morális fölényeskedés primitív keverékévé züllesztették.
Csakhogy a hatalom nem tesz okossá. A miniszteri szék nem ad műveltséget. A pártfegyelem nem pótolja az érvelést. A frakciólojalitás nem helyettesíti a gondolkodást. A Karmelita magaslata nem szellemi magaslat. Attól, hogy valaki a Várból néz le az országra, még nem lesz fölötte senkinek. Legfeljebb a bunkóságnak lesz jobb kilátása, és a szellemi alacsonyság kap díszkivilágítást.
A Karmelita panorámáját védő érvelés külön kis remekműve ennek a politikai esztétikának. A kolostor hegyen van, tehát a kilátás adottság, nem luxus – hangzott el a beszámoló szerint. Milyen finom gondolat! A panoráma nem kiváltság, hanem topográfia. A hatalom nem urizál, csak földrajzilag szerencsés. Ezzel az erővel Versailles sem volt fényűzés, csak egy kissé nagyobb ház jó kertészeti adottságokkal.
Ez a mondat tökéletesen mutatja a NER intellektuális színvonalát. Ha a luxusra rá lehet húzni egy domborzati magyarázatot, akkor a pazarlás már nem pazarlás, hanem tájhasználat. A márvány nem hatalmi reprezentáció, hanem építőanyag. A díszlet nem önimádat, hanem műemléki helyzet. A kiváltság nem kiváltság, hanem adottság.
A mikrofon azonban nem fogadja el ezeket a magyarázatokat. A mikrofon nem tudja, hogy mit kellene értenie. Nem ismeri a hivatalos értelmezési keretet. Nem tanult még meg NER-ül. Ezért rögzíti a mondatot nyers formájában.
A mondat pedig ezt mondja: így beszélnek ők, amikor azt hiszik, hogy nem halljuk.
És innen nézve Tuzson Bence nem kivétel, hanem tünet. A NER egész szellemi működését jellemzi ez az odasúgott fölény. Nyilvánosan nemzet, haza, kereszténység, szuverenitás, rend, jog, család, béke, felelősség. Magánhangon: „ez az alak”, „sötét”, „hazudik”, „nehezen lesz vele dolgunk”. A nyilvános beszéd ünnepi, a belső beszéd alpári. A nyilvános stílus historizáló, a belső stílus kocsmai. A nyilvános póz államférfiúi, a belső reflex bunkó.
A sötétségük abban is látszik, hogy nem érzik a szavak súlyát. Egy igazságügyi miniszternek különösen tudnia kellene, hogy a nyelv nem magánbrummogás. A jog nyelvből épül, a felelősség nyelvben rögzül, az állam nyelvi formákon keresztül cselekszik. Aki a mondatot lezülleszti, az a közös világot rombolja: azt a világot, amelyben tény, jog és felelősség még nem keveredik össze a frakciószéli odaröfögéssel.
Csakhogy most a mikrofon visszavette a mondatot a brummogástól. Egyetlen technikai eszköz demokratikusabbnak bizonyult, mint a teljes bizottsági etikett: bekapcsolva maradt, és ezzel elvégezte azt, amit a politikai nyilvánosságnak kellene. Hallhatóvá tette a rejtett beszédet.
A bekapcsolva maradt mikrofon egyáltalán nem botrány. Diagnózis.
Megmutatta, milyen a fideszes szellem, amikor lekerül róla az ünnepi zakó. A történelmi pózok alól kibukkan a pacalpörkölttel lezabált nyakkendő, a kereszténykedő erkölcsi emelkedettség mögül kilóg a sertésszaftba lógó ingujj, a jogállami terminológia alatt pedig ott könyököl a bekiabáló, félművelt, lekezelő hatalmi bunkó. Ez a zsíros szájú fölény és urambátyám-műveltség összetéveszti a hangerőt az érvvel, a beosztást a tekintéllyel, a modortalanságot pedig kormányzati habitussá nemesíti. Ezek az emberek vitapartner helyett elintézendő kellemetlenséget látnak maguk előtt: valakit, akit gyorsan le kell minősíteni, mielőtt még gondolat keletkezne a teremben.
És ez a legfontosabb: félnek attól, hogy valaki mond valamit.
A bekapcsolva maradt mikrofon ezúttal nem leleplezett egy embert, csak elvégezte a maga szerény feladatát: felkapcsolta a villanyt. És kiderült: nem Ruff Bálint ül a sötétben.
Tuzson Bence ül ott. És vele együtt mindazok, akik tizenhat éven át a közélet elsötétítését nevezték kormányzásnak, a nyelv lerontását politikai kommunikációnak, a jog kiforgatását államvezetésnek, a bunkóságot határozottságnak, a félműveltséget tekintélynek.
Goethe haldokló mondatát szokás idézni: „Mehr Licht!” – több fényt.
Magyarországon ez ma nem irodalomtörténeti sóhaj, hanem politikai program.
Több fényt a mondatokra. Több fényt az aktákra. Több fényt a jelentésekre. Több fényt a Karmelita termeire, a bizottsági odasúgásokra, a jogállami díszletek mögé rejtett felhatalmazásos önkényre.
Mert amit Tuzson Bence mondata megmutatott, az nem Ruff Bálint sötétsége volt, hanem a NER világító sötétsége: az a különös, zsírosan csillogó homály, amelyben a bunkóság fényleni próbál, a tudatlanság tekintélynek öltözik, az önkény pedig paragrafusokkal világítja ki magát. És ott ül benne Tuzson Bence, és ott ülnek benne a többiek is: csillogóra suvickolt sötétségként.
És ezért köszönet a bekapcsolva maradt mikrofonnak, a terem talán legdemokratikusabb intézményének. Nem szépített, nem fegyelmezett, nem takart el semmit, csak visszaadta a nyilvánosságnak azt, amit a sötétség emberei magánhasználatra szántak. Köztéri szobrot neki – mert többet tett a demokráciáért, mint az egész frakció, amely körülötte ült.
• Így úszhatta meg Gattyán György: a húszmil... 