FACEBOOKSzerző: BRUCK ANDRÁS2026.08.26.
A könyvespolcon megakadt a szemem Krúdynak a tiszaeszlári vérvádról, egy 14 éves cselédlány, Solymosi Eszter eltűnéséről írt könyvén. Már rég megfeledkeztem róla. Maga az eset 1882-ben történt és az azt követő per – több mint egy évtizeddel megelőzve a hírhedt Dreyfus-pert – jelentős európai figyelmet keltett. Az elsőfokú ítélet után, mely szerint egyetlen zsidó sem vádolható a kis Eszter rituális meggyilkolásával, nyakának elvágásával, zavargások törtek ki a nagyvárosokban, a kormánynak statáriumot kellett elrendelnie és a tömegoszlatáshoz katonaságot bevetnie.
Nem furcsa? Nem volt internet, gázai háború, cionizmus, még Izrael sem volt, a magyar zsidóság csupán 15 évvel korábban kapta meg a keresztény lakossággal azonos polgári és politikai egyenjogúságot, mégis mire volt képes egyetlen szimpla koholmány: statáriumra és katonaságra volt szükség a felajzott tömeg lecsillapításra. De legalább vérvád ügyben az élvonalhoz tartoztunk. Aztán 1920-ban megszületett Európa első numerus clausus törvénye – az is nálunk. Ami pedig attól kezdve 1944-ig történt, az örökre velünk marad, mert a magyar társadalom soha nem bocsátotta meg zsidó honfitársainak, amiért – bár nem éppen önként – felszálltak a marhavagonokba és elutaztak a halálba.
És hogy minek ezeket a dolgokat feleleveníteni? Mire jó most ez a fotó a feltartott kézzel vonulásra kényszerített zsidó nőkkel és a járdán kíváncsian bámészkodó, közönyös emberekkel? Mert Magyarország nem hagyta maga mögött szörnyű múltját, változatlan erővel viszi tovább a jelenben. Sokatmondó, amit Kertész Imre jegyzett le már a rendszerváltás harmadik évében. „Ez a nyár, 1993 forró nyara… miért emlékeztet annyira 1944 nyarára? A köröttem bugyogó gyűlölet, a szakadatlan tevékeny őrület.” Lám, az új, demokratikus korszak prioritásai. Nobel-díjasunkból meg hamarosan a saját hazájában lett Imre Kertész. Ez önmagában egy egész Tiszaeszlár.
Vajon mit érzékelt analitikus, mondanám prófétikus agyával? Azokban az években én nem
itthon éltem, de gondolom, ugyanazt, amit én látok most 2026-ban, meg láttam prófétikus agy nélkül is ’25-ben, előtte meg ’24-ben és ’23-ban nap nap után. Tényleg, mit látok? Például megszállott tébolyt az alatt a semmitmondó hír alatt, hogy zsidó gyerekek táboroznak Szarvason. „Miért éppen Szarvason?” – háborog egy kommentelő. – „Még ez se véletlen. A magyarság kultikus anyaállatára próbálnak rátelepedni, őt is próbálják leuralni.” Őt is? Íme az antiszemita összeesküvés-elméletek csúcsa: a világ egyik legkisebb országa és legkisebb népe leural. Pár millió zsidó leural másfélmilliárd keresztényt és ugyanannyi muszlimot, az egyetlen apró, zsidó állam 22 hatalmas, arab országot, plusz az USA-t, Trumpostól. De ha valóban hiszik, hogy a zsidók képesek erre, akkor miért nem inkább elismerés jár nekik?
Máig emlékszem az általános iskolai osztályom osztálynévsorára: Angyal, Balázs, Bartos, Bárány, Bölcskei, Bruck, Czinner, Debreceni, Dömény, Elek… És ugyanígy fel tudnám sorolni a facebook fáradhatatlan antiszemitáit is. Krónikussá vált gyűlölet fűti mindegyiket, a világ tengernyi baja, gyalázata közül monomániásan mindig ugyanarról az egyről beszélnek, térnek vissza rá: a zsidók és Izrael. Író, filmrendező, egyetemi tanár, politológus éppúgy, mint az a réteg, amely annak idején a nyilasszervezetek többségét alkotta: a kispolgárság és a lecsúszottak. Csak most a hungarizmus helyére a „palesztinizmus” lépett, az lett tengermély igazságérzetük fedősztorija.
Múlt héten, a Vámház téren, egy palesztin orvos-terrorista melletti tüntetés kellemes meglepetésemre kevés résztvevőt vonzott, a formálódó légkörben mégis van valami baljós: Izrael megnyerte az összes háborúját és mindet elveszíti a képernyőn. A hazai média nem jelentéktelen része, 444, HVG, Telex, Mérce, Euronews is folyamatosan Izrael ellen uszít, vele szemben foglal állást, a 24 .hu meg lassan inkább egy Hamasz hírlevél, ahogy hallom, keffijét viselő újságíróival, miközben Európa iszlamizációja megállíthatatlannak látszik. Aki máig nem érti, hogyan történhetett meg a magyar zsidókkal 1944, az a hazai lapok reakcióiból, a palesztinpárti szenvelgésekből, a lumpentömegek agressziójából megértheti.
Az európai politika is tovább erőlteti a kétállami megoldást, holott pontosan tisztában van annak életidegenségével, s azzal is, hogy a palesztinok, miután több béke- és sajátállam-lehetőséget is elutasítottak, immár egy irreálissá vált célért - a zsidóknak ne legyen államuk - áldozzák fel gyerekeik sokadik generációját. Az Izrael kárára politikát űző európai politikusok pedig, bár remélem, nem ez a céljuk, valójában Auschwitzot érvénytelenítik és annak már amúgy is életre kelt szellemét táplálják.
Mondják, az a tigris, amelyik embert ölt, attól kezdve, mint könnyű prédára, mindig rá fog vadászni. Az ember ugyanígy viselkedik, márpedig Izrael a legkönnyebb préda. És nem csak a politika és média számára, de az antiszemitának is, akit a gázainál nagyságrendekkel nagyobb tragédiák is hidegen hagynak, s amelyekért az egyetemeken és az utcákon soha nincsenek tüntetések. Nem árt újraolvasni Houellebecq regényét, a Behódolást. Tizenegy éve jelent meg, és látható, hogy a szerző érzékeny politikai ösztöne által akkor vázolt európai tájképhez, miként Kertészéhez is, mind jobban közelít a valóság.
A szélsőbal - és persze sokan mások – letagadták október 7-ét, mert nem akarták áldozatnak beállított védenceiket annak látni, amik: barbár szörnyetegeknek, holott egyenes adásban közvetítették saját rémtetteiket. Ráfoghatod ezt a Hamászra, de ezek a barbárok akkor is a 2005 óta független Gázában élő palesztinok voltak. Az anyát a lánya előtt erőszakolták meg, a lányt az anyja előtt, aztán mindkettőt meggyilkolták. Ehhez hasonló rémtettek folytak százféle módon, fél napon keresztül. A hazai zsidóság egy része mégis petícióban állt ki mellettük, amit szolidaritásnak neveztek, de legtöbbjüket a félelem hajtotta, igaz, elárult szüleik, nagyszüleik szörnyű sorsával az emlékeikben.
Amikor sok évvel ezelőtt Sartre-nál azt olvastam, hogy az antiszemita a zsidó halálát kívánja, túlzásnak éreztem. De ezt még 1946-ban írta, én meg 2023. október 7-e óta tudom, hogy igaza volt. A zsidógyűlölő életveszélyessé vált, mintha a filmek sírból kiszálló zombiseregét róluk mintázták volna. Nincs értelme tovább hazudozni. Magyarország egyszer már a szolidaritás szikrája nélkül, az erkölcsi gátlások teljes kikapcsolásával hagyta cserben zsidó állampolgárait, és ha majd úgy adódik, márpedig Európa efelé tart, újra meg fogja tenni. Itt csak a felszín változik, a lényeg, a mély, maradt a régi.
Fotó, Bundesarchiv: 1944, VII. kerület, Wesselényi utca, zsidó nők sáncásásra vonulnak
