Szerző: GÁBOR GYÖRGY
2026.09.04.
Mindezt most.
Tizenhat évig Orbán Viktor volt hatalmon, Schiff András pedig nem játszott Magyarországon. Orbán már nincs hatalmon, Schiff itt van. Ókovács láthatóan egyik változást sem viseli könnyen.
Tizenhat évig Orbán Viktor volt hatalmon, Schiff András pedig nem játszott Magyarországon. Orbán már nincs hatalmon, Schiff itt van. Ókovács láthatóan egyik változást sem viseli könnyen.
Pedig a történet végtelenül egyszerű. Schiff András szabad ember. Úgy ítélte meg, hogy egy számára erkölcsileg és politikailag vállalhatatlan rendszer idején nem kíván Magyarországon fellépni, és eszerint cselekedett. Nem kellett hozzá engedélyt kérnie senkitől, és utólag sincs szüksége senki felmentésére.
Kant óta ennek van pontos neve: autonómia. Az autonóm ember saját erkölcsi ítélete szerint cselekszik, és vállalja döntésének következményeit. A szabadság értelme éppen akkor mutatkozik meg, amikor az ember döntésének ára van.
Schiff döntésének volt ára. Ókovács viszont „koplaltatásról” beszél.
Már ez a szó mindent elárul arról a gondolkodásmódról, amelyből az egész írás született. Mintha Schiff zongorajátéka közellátási cikk volna, amelyből meghatározott fejadag illeti meg a magyar koncertlátogatót. Mintha a művész szolgáltató volna, a közönség fogyasztó, Mozart pedig valamilyen kulturális közszolgáltatás.
Csakhogy Schiff művészete nem köztulajdon. A közönségnek nincs tulajdonjoga sem a kezére, sem az idejére, sem a jelenlétére. Ő dönti el, mikor és hol játszik. Ahogy azt is ő dönti el, hogyan játszik.
És itt válik Ókovács kioktatása különösen kínossá. Schiff Bach-, Mozart-, Beethoven- vagy Schubert-interpretációjának lényege éppen az autonóm művészi ítélet. Nem szavaztatja meg a tempót, nem kér főigazgatói jóváhagyást a frazeáláshoz, és nem tart társadalmi konzultációt egy pianissimóról. Ugyanaz az autonóm személy ül a zongoránál, aki arról is dönt, hogy egy adott politikai közegben kíván-e fellépni.
Ezt egy művész érti. Egy csinovnyik számára már nehezebb.
A csinovnyik világa hierarchiákból, kinevezésekből, hivatalokból, feljebbvalókból, protokollokból és alkalmazkodásból épül fel. Ott azt kell tudni, melyik ajtón kell bemenni, kihez kell igazodni, és merre változik a politikai széljárás.
A művészet egészen más világ.
És itt Ókovács akaratlanul is megírja saját szövegének legtökéletesebb metaforáját. A kukucskálót. Elmondja, hogy a szomszéd teremben zsűrizik, majd a szünetben „átlopózik” a foyer-ba, és a diákkorából ismert, „gyönyörű, kicsit prizmaüvegű kukucskálón” keresztül figyeli Schiff koncertjét. Ez már szinte antropológiai konfesszió.
Schiff odabenn van. Ókovács odakinn. És Ókovács a kukucskálón keresztül figyel. Egy zongoraestet. Ott használja a szemét, ahol mindenekelőtt a fülére volna szüksége.
Nem ül a teremben. Nem hallgatja végig az előadást. Nem részese annak az atmoszférának, amelyről mégis ítéletet alkot. Látja a zongorát, Schiffet, a mozgó kamerát, és a tölgyfaajtón keresztül arra következtet, milyen „pisszenéstelen figyelem lehet odabenn”. A szó pontos: lehet. Nem tudja. Kívül van.
Lát valamennyit abból, amit hallania kellene; kihall valamennyit abból, aminek részese kellene lennie; majd ebből az ajtón túli töredékből megírja, hogyan kellett volna annak az embernek az elmúlt tizenhat évben élnie.
A részlet szinte túl tökéletes. Az egyik játszik. A másik kukucskál. Az egyik interpretál. A másik minősít.
Nietzsche erre a lelki mechanizmusra használta a ressentiment fogalmát. A ressentiment több a közönséges irigységnél: a másik fölényét erkölcsi fogyatékossággá próbálja átfordítani.
Ókovács maga ismeri el Schiff kivételes művészi kvalitásait. Felidézi a fiatal Schiff „tiszta formálását”, „gusztusos billentését”; most pedig a kukucskálón keresztül azt látja, hogy a közönség pisszenéstelenül figyel. Schiff művészi nagyságát tehát nehéz megtámadni. Marad a jelleme. Miért nem jött? Miért nem játszott? Miért fosztotta meg tőlünk magát? Miért nem szolgálta a közönséget?
A kérdések mögül előbújik a sértettség: hogyan merészelt nélkülünk dönteni? Csakhogy a zenetörténet éppen az ilyen döntésekből ismeri a művészi lelkiismeret legnagyobb példáit. Arturo Toscanini megtagadta a fasiszta Giovinezza elvezénylését, szakított Mussolini Olaszországával, és Hitler Németországába sem volt hajlandó visszatérni. Pablo Casals Franco győzelme után száműzetésben maradt, és politikai tiltakozásként hosszú időre a nemzetközi koncertélet jelentős részéről is lemondott. Bronisław Huberman bojkottálta a náci Németországot, majd üldözött zsidó muzsikusokat mentett ki Európából, és velük teremtette meg a Palesztinai Szimfonikus Zenekart. Rosztropovics kiállt Szolzsenyicin mellett, és vállalta ennek egzisztenciális következményeit. Bartók pedig elhagyta Magyarországot, amikor az európai és magyar politikai folyamatokat összeegyeztethetetlennek érezte saját erkölcsi világával.
Ókovács logikáját ezekre az emberekre alkalmazva egészen groteszk eredményre jutnánk. Casals „koplaltatta” a spanyol zenebarátokat? Toscanini tartozott egy bocsánatkérő Verdi-esttel? Bartóknak elnézést kellett volna kérnie a magyar közönségtől? Már a kérdések abszurditása megmutatja az eredeti állítás képtelenségét. A művész távolmaradása ugyanis maga is lehet erkölcsi cselekedet.
És akkor következik a „szalonnáci”. Ókovács ezt a szót is képes leírni egy Schiff Andrásról szóló írásban. Magyarországon. A magyar zsidóság jogfosztása, kifosztása, deportálása és százezrek meggyilkolása után. A „náci” szóból kedélyes szóviccet fabrikálni ebben az összefüggésben nem irónia, nem vagányság, és végképp nem szellemesség. Történelmi és morális süketség. A náci nem bohókás jelző. A szó mögött fajelmélet, diktatúra, jogfosztás, deportálás és tömeggyilkosság áll. Különös erkölcsi érzékről tanúskodik ebből nyelvi bonbont készíteni, majd ugyanabban a szövegben Schiff Andrásnak erkölcsi leckét adni.
De talán az egész írás legvisszataszítóbb mozzanata mégis az, hogy Schiffnek „elnézést” kellene kérnie. Ugyan miért? Mert volt saját erkölcsi ítélete? Mert aszerint cselekedett? Mert vállalta döntésének következményeit? Vagy azért, mert nem azt az életstratégiát választotta, amely szerint a mindenkori hatalom kulturális intézményrendszerében kell elhelyezkedni, majd onnan elmagyarázni azoknak, akik távol maradtak, mi lett volna a művészi kötelességük?
Különösen groteszk, hogy Ókovács az „embereknek szentelt hivatásról” beszél. A művész nem udvari alkalmazott. Nem reprezentációs kellék. Nem kulturális dísznövény. És nem valamiféle esztétikai közszolga, akinek kötelessége megjelenni, amikor a közönség vagy a hatalom igényt tart rá.
Schiff ennek az ellenkezőjét képviseli: az autonóm művészt, aki művészként és polgárként ugyanaz az ember. Talán éppen ez fáj. Tizenhat évig Orbán Viktor volt hatalmon. Schiff András nem játszott Magyarországon. Orbán már nincs hatalmon. Schiff hazajött. Nem vezekelni. Nem elégtételt venni. És végképp nem bocsánatot kérni. Játszani.
A közönség pedig, amelyet állítólag tizenhat évig „koplaltatott”, ott ült és pisszenéstelenül hallgatta. Ókovács kinn maradt. A kukucskálónál. Talán ennél pontosabb záróképet ő maga sem találhatott volna. A művész odabenn. A csinovnyik odakinn. Az egyik jelen van: játszik, interpretál, és létrehozza azt a művészi teret, amelyért a közönség odament. A másik kívülről, egy prizmaüveges kukucskálón át figyel, majd ebből az ajtón túli töredékből erkölcsi ítéletet fabrikál arról, hogyan kellett volna az odabenn ülő embernek élnie.
Aligha lehetne pontosabb önarcképet készíteni.
Schiff Andrásnak pedig nincs miért bocsánatot kérnie. A művészi nagyságot nem hivatal adja, nem hivatal hitelesíti, és hivatal el sem veheti.
A csinovnyiknak pozíciója van.
Schiff Andrásnak művészete és szabadsága.
A művészet egészen más világ.
És itt Ókovács akaratlanul is megírja saját szövegének legtökéletesebb metaforáját. A kukucskálót. Elmondja, hogy a szomszéd teremben zsűrizik, majd a szünetben „átlopózik” a foyer-ba, és a diákkorából ismert, „gyönyörű, kicsit prizmaüvegű kukucskálón” keresztül figyeli Schiff koncertjét. Ez már szinte antropológiai konfesszió.
Schiff odabenn van. Ókovács odakinn. És Ókovács a kukucskálón keresztül figyel. Egy zongoraestet. Ott használja a szemét, ahol mindenekelőtt a fülére volna szüksége.
Nem ül a teremben. Nem hallgatja végig az előadást. Nem részese annak az atmoszférának, amelyről mégis ítéletet alkot. Látja a zongorát, Schiffet, a mozgó kamerát, és a tölgyfaajtón keresztül arra következtet, milyen „pisszenéstelen figyelem lehet odabenn”. A szó pontos: lehet. Nem tudja. Kívül van.
Lát valamennyit abból, amit hallania kellene; kihall valamennyit abból, aminek részese kellene lennie; majd ebből az ajtón túli töredékből megírja, hogyan kellett volna annak az embernek az elmúlt tizenhat évben élnie.
A részlet szinte túl tökéletes. Az egyik játszik. A másik kukucskál. Az egyik interpretál. A másik minősít.
Nietzsche erre a lelki mechanizmusra használta a ressentiment fogalmát. A ressentiment több a közönséges irigységnél: a másik fölényét erkölcsi fogyatékossággá próbálja átfordítani.
Ókovács maga ismeri el Schiff kivételes művészi kvalitásait. Felidézi a fiatal Schiff „tiszta formálását”, „gusztusos billentését”; most pedig a kukucskálón keresztül azt látja, hogy a közönség pisszenéstelenül figyel. Schiff művészi nagyságát tehát nehéz megtámadni. Marad a jelleme. Miért nem jött? Miért nem játszott? Miért fosztotta meg tőlünk magát? Miért nem szolgálta a közönséget?
A kérdések mögül előbújik a sértettség: hogyan merészelt nélkülünk dönteni? Csakhogy a zenetörténet éppen az ilyen döntésekből ismeri a művészi lelkiismeret legnagyobb példáit. Arturo Toscanini megtagadta a fasiszta Giovinezza elvezénylését, szakított Mussolini Olaszországával, és Hitler Németországába sem volt hajlandó visszatérni. Pablo Casals Franco győzelme után száműzetésben maradt, és politikai tiltakozásként hosszú időre a nemzetközi koncertélet jelentős részéről is lemondott. Bronisław Huberman bojkottálta a náci Németországot, majd üldözött zsidó muzsikusokat mentett ki Európából, és velük teremtette meg a Palesztinai Szimfonikus Zenekart. Rosztropovics kiállt Szolzsenyicin mellett, és vállalta ennek egzisztenciális következményeit. Bartók pedig elhagyta Magyarországot, amikor az európai és magyar politikai folyamatokat összeegyeztethetetlennek érezte saját erkölcsi világával.
Ókovács logikáját ezekre az emberekre alkalmazva egészen groteszk eredményre jutnánk. Casals „koplaltatta” a spanyol zenebarátokat? Toscanini tartozott egy bocsánatkérő Verdi-esttel? Bartóknak elnézést kellett volna kérnie a magyar közönségtől? Már a kérdések abszurditása megmutatja az eredeti állítás képtelenségét. A művész távolmaradása ugyanis maga is lehet erkölcsi cselekedet.
És akkor következik a „szalonnáci”. Ókovács ezt a szót is képes leírni egy Schiff Andrásról szóló írásban. Magyarországon. A magyar zsidóság jogfosztása, kifosztása, deportálása és százezrek meggyilkolása után. A „náci” szóból kedélyes szóviccet fabrikálni ebben az összefüggésben nem irónia, nem vagányság, és végképp nem szellemesség. Történelmi és morális süketség. A náci nem bohókás jelző. A szó mögött fajelmélet, diktatúra, jogfosztás, deportálás és tömeggyilkosság áll. Különös erkölcsi érzékről tanúskodik ebből nyelvi bonbont készíteni, majd ugyanabban a szövegben Schiff Andrásnak erkölcsi leckét adni.
De talán az egész írás legvisszataszítóbb mozzanata mégis az, hogy Schiffnek „elnézést” kellene kérnie. Ugyan miért? Mert volt saját erkölcsi ítélete? Mert aszerint cselekedett? Mert vállalta döntésének következményeit? Vagy azért, mert nem azt az életstratégiát választotta, amely szerint a mindenkori hatalom kulturális intézményrendszerében kell elhelyezkedni, majd onnan elmagyarázni azoknak, akik távol maradtak, mi lett volna a művészi kötelességük?
Különösen groteszk, hogy Ókovács az „embereknek szentelt hivatásról” beszél. A művész nem udvari alkalmazott. Nem reprezentációs kellék. Nem kulturális dísznövény. És nem valamiféle esztétikai közszolga, akinek kötelessége megjelenni, amikor a közönség vagy a hatalom igényt tart rá.
Schiff ennek az ellenkezőjét képviseli: az autonóm művészt, aki művészként és polgárként ugyanaz az ember. Talán éppen ez fáj. Tizenhat évig Orbán Viktor volt hatalmon. Schiff András nem játszott Magyarországon. Orbán már nincs hatalmon. Schiff hazajött. Nem vezekelni. Nem elégtételt venni. És végképp nem bocsánatot kérni. Játszani.
A közönség pedig, amelyet állítólag tizenhat évig „koplaltatott”, ott ült és pisszenéstelenül hallgatta. Ókovács kinn maradt. A kukucskálónál. Talán ennél pontosabb záróképet ő maga sem találhatott volna. A művész odabenn. A csinovnyik odakinn. Az egyik jelen van: játszik, interpretál, és létrehozza azt a művészi teret, amelyért a közönség odament. A másik kívülről, egy prizmaüveges kukucskálón át figyel, majd ebből az ajtón túli töredékből erkölcsi ítéletet fabrikál arról, hogyan kellett volna az odabenn ülő embernek élnie.
Aligha lehetne pontosabb önarcképet készíteni.
Schiff Andrásnak pedig nincs miért bocsánatot kérnie. A művészi nagyságot nem hivatal adja, nem hivatal hitelesíti, és hivatal el sem veheti.
A csinovnyiknak pozíciója van.
Schiff Andrásnak művészete és szabadsága.
