FACEBOOKSzerző: GÁBOR GYÖRGY2026.08.23.
Van a politikai kommunikációnak egy különös, ritkán tanulmányozott válfaja: amikor a kommunikátor nem az ellenfelét gyengíti, hanem módszeresen a saját oldalát teszi nevetségessé. Havasi Bertalan mintha ennek az irányzatnak kívánna iskolát alapítani.
A történet önmagában nem különösebben bonyolult. Magyar Péter Pakson arról beszélt, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc hetvenedik évfordulójának méltó megünnepléséhez a kormány a magyar nagyvállalatok és a Magyarországon működő nemzetközi cégek felajánlásaira is számítana. A gondolatot – elmondása szerint – részben az inspirálta, amit a paksi helyreállítás során tapasztalt: vállalatok anyaggal, eszközökkel, erőforrásokkal segítették egy közös ügy megoldását. Vagyis nem arról beszélt, hogy az állam ezentúl kiszervezi az állami feladatokat a MOL-nak, az Audinak és a sarki lángossütőnek, hanem arról, hogy egy kiemelkedő nemzeti évfordulóhoz a gazdasági élet szereplői önkéntesen is hozzájárulhatnak.
Erre érkezett Havasi Bertalan válasza: a vállalkozók adót fizetnek, tehát már most is „beszállnak a közös ünnepségbe”, Magyar Péter pedig „ne mindig mástól várja minden kormányzati feladat megoldását”.
Bevallom, minden kritika híve vagyok. A kritikát, a vitát, a vélemények összeütköztetését a szellemi élet egyik legfontosabb tevékenységének tartom. A politika különösen akkor veszélyes, amikor megszűnik körülötte a kritikai beszéd. A Fidesz iránt pedig sem politikai, sem személyes okokból nem táplálok semmiféle rokonszenvet: nehéz volna elfelejtenem mindazt, amit ezzel az országgal, mindannyiunkkal – saját kedvezményezettjeit természetesen leszámítva – tett, ahogy azt is, amit történetesen velem tett.
Éppen ezért különös helyzetbe kerülök: immár szinte a Fidesz érdekében kellene szólnom, hogy valaki vegye el Havasi Bertalantól a billentyűzetet.
Tudniillik ellenzéki kritika helyett politikai önkárosítást végez.
Havasi válaszának első mondata ugyanis logikailag egyszerűen nem válasz Magyar állítására. Abból, hogy egy vállalat adót fizet, semmilyen módon nem következik, hogy egy adott közösségi célra ne tehetne önkéntes felajánlást. Ha valaki azt mondja: „adakozzunk a Nemzeti Múzeum javára”, arra nem érv az, hogy „de hát már fizettünk áfát”. Havasiból nem a nézetkülönbség buggyant elő, hanem egy méretes kategóriahiba.
Körülbelül olyan, mintha valaki egy jótékonysági koncert meghirdetésére azt válaszolná: minek, hiszen a zenészek is fizetnek személyi jövedelemadót.
Sőt Havasi néhány soron belül saját magával is összeütközésbe kerül. Büszkén emlékeztet arra, hogy az „előző, nemzeti kormány” a multinacionális cégeket is bevonta a közteherviselésbe. Vagyis előbb azt bizonygatja, milyen helyes, ha a gazdaság szereplői részt vállalnak a közösség terheiből, majd felháborodik azon, hogy a jelenlegi kormány arra kéri őket: egy rendkívüli nemzeti eseményhez önkéntesen is járuljanak hozzá.
Íme a politikai kommunikáció Möbius-szalagja: az ember elindul az ellenfél cáfolatára, és néhány mondattal később a saját hátába érkezik.
A „ne mindig mástól várja minden kormányzati feladat megoldását” mondat pedig külön kis retorikai remekmű. Egyetlen konkrét felhívásból sikerül előállítani a „mindig” és a „minden” egyetemességét. Arisztotelész óta tudjuk, hogy az érvelés egyik alapkövetelménye: a konklúzió ne legyen nagyobb terjedelmű annál, amit a premisszák megengednek. Havasinál egy október 23-i vállalati felajánlásból pillanatok alatt megszületik a teljes Magyar-kormány működésének univerzális törvénye. Ilyenkor a retorika már nem felnagyítja a valóságot, hanem egyszerűen elveszíti vele a kapcsolatát.
És itt kezd érdekessé válni az ügy.
Mert a politikai rendszerek hanyatlásának egyik legbiztosabb jele sohasem pusztán az, hogy rossz döntéseket hoznak. Minden kormány hoz rossz döntéseket. Sokkal veszedelmesebb pillanat az, amikor elveszítik annak képességét, hogy megértsék, mit mond az ellenfelük. Ugyanis ilyenkor vita helyett egy képzeletbeli mondatra válaszolnak, amelyet maguk gyártottak le, önmaguk számára.
Az antik tragédia ezt a vakságot jól ismerte. Oidipusz tragédiája nem abban áll, hogy nem lát: éppen ellenkezőleg, rendületlenül meg van győződve arról, hogy ő lát a legjobban. Kreón az Antigonéban szintén nem azért bukik el, mert nincs hatalma, hanem mert minden ellenvetést a hatalma elleni támadásként értelmez. A tragikus hős attól tragikus, hogy a katasztrófa közeledtével egyre biztosabb lesz saját ítéletének helyességében.
A politikában ugyanez sokszor komikus formában jelenik meg.
Molière figurái azért mulatságosak, mert a néző már rég látja azt, amit ők még mindig nem. Tartuffe-ről mindenki tudja, hogy Tartuffe, kivéve azt, akit éppen becsap. A komédia strukturális fölénye ebből születik: a közönség egy lépéssel előbbre jár a szereplőnél.
Egy párt kommunikációjának ennél veszélyesebb állapota alig képzelhető el. Amikor már nem az ellenfél mondata nevetséges, hanem az arra adott válasz, a politikai humor célpontja észrevétlenül helyet cserél.
Havasi Bertalan ezért lassan egyfajta egyszemélyes öntökönrúgó gépezetté válik. Feladata elvileg az volna, hogy kommunikációs találatokat vigyen be az ellenfélnek. Ehelyett nekifut, lendít, és rendre saját politikai közösségének érzékenyebb testrészeit találja el.
Ráadásul mindezt kommunikációs igazgatóként.
Ez olyan, mintha a Titanic kommunikációs vezetője a jégheggyel való ütközés után sajtóközleményben közölné, hogy a jéghegynek egyébként nem volt hajózási engedélye.
A történelemben a hatalom hanyatlását gyakran éppen az ilyen nyelvi jelenségek előzik meg. A politikai centrum fokozatosan elveszíti a különbségtétel képességét. Kritika és támadás, ellenfél és ellenség, tény és propaganda, állami feladat és társadalmi részvétel egyre inkább ugyanabba a masszába olvad. A nyelv leegyszerűsödik, majd infantilizálódik. Végül már szinte mindenre ugyanaz a tíz mondat szolgál válaszul.
Ez azért végzetes, mert a politikai nyelv állapota rendszerint a politikai gondolkodás állapotáról árulkodik.
Karl Kraus egész életműve annak bemutatása, hogy egy korszak szellemi pusztulása sokszor előbb hallható a mondataiban, mint ahogy láthatóvá válik az intézményeiben. A rossz mondat nála nem stilisztikai vétség: diagnózis. Megmutatja, hogy a beszélő már nem uralja saját gondolatait, csak kész nyelvi panelek uralják őt.
Pontosan ez az igazán riasztó Havasi szövegében is. Nem az, hogy kemény. Legyen kemény! Nem az, hogy igazságtalan. A politika tele van igazságtalan állításokkal. Hanem az, hogy szellemileg nincs mivel vitatkozni benne. Nincs ellenérv, amelyet cáfolni lehetne; nincs gondolatmenet, amelynek premisszáit vitatni lehetne. Van egy inger – Magyar mondott valamit –, erre pedig működésbe lép egy régi automata, és kidobja a megfelelőnek vélt mondatokat: alkalmatlan, másra mutogat, másoktól várja a megoldást.
Pavlov kutyája legalább valódi ingerre adott adekvát választ.
És itt válhat a dolog a Fidesz szempontjából igazán kellemetlenné. Egy kommunikációs igazgató ugyanis nem magánemberként beszél. A pozíciójából következően minden mondata metonímia: a rész az egészet képviseli. Amikor ő ostobaságot mond, az olvasó nem feltétlenül arra gondol, hogy „szegény Havasi ma rossz napot fogott ki”, hanem arra, hogy ez volna a Fidesz válasza.
Így lesz az egyéni intellektuális teljesítményből kollektív politikai tehertétel.
Régi udvarok ismerték azt a jelenséget, amikor az uralkodó körül fokozatosan elfogytak azok, akik még mertek kellemetlen dolgokat mondani. Shakespeare Lear királyában ezért a Bolond az egyik utolsó értelmes ember: bolondnak kell lennie ahhoz, hogy kimondhassa azt, amit az udvar józan tagjai már nem mernek. Amikor egy politikai közösségben a hízelgés vagy a harci reflex kiszorítja az önkorrekciót, a rendszer elveszíti egyik legfontosabb túlélési képességét: azt, hogy valaki időben szóljon, amikor hülyeséget beszél.
Havasit olvasva olykor az az ember érzése, hogy a Fideszben ezt a munkakört már megszüntették.
Mindezt – ismétlem – olyan emberként írom, akinek a Fidesz esetleges politikai eltűnése miatt aligha kellene gyászszalagot kötnie. Mégis lenyűgöz a jelenség. Az ember azt hinné, egy nagy múltú, évtizedeken át rendkívül professzionális politikai gépezet legalább saját önfenntartásának technikáit őrzi. Ehhez képest szakmányban olyan közlemények jelennek meg, amelyeknél az ellenfél kommunikációs stábja jobb ajándékot aligha kívánhatna.
Mert van politikai támadás, amely sebet ejt az ellenfélen. Van, amelyik célt téveszt. És van a Havasi-módszer: amikor az ember gondosan megtölti a fegyvert, ünnepélyesen célra tart, majd megfordítja, és elsüti a saját lövészárka felé.
Én tehát a magam részéről egyáltalán nem kívánom lebeszélni erről. Sőt. Ha a Fidesz valóban úgy gondolja, hogy politikai jövőjének egyik záloga az ilyen kommunikáció, Havasi Bertalannak minden lehetséges fórumot biztosítani kell. Sajtótájékoztatót, televíziót, rádiót, Facebookot, óriásplakátot. Lehetőleg naponta többször.
Az ellenzéknek pedig egyetlen dolga marad: nem közbeszólni.
