HUPPASzerző: SZELE TAMÁS
2023.08.04.
Tegnap az Oroszországi Föderáció közelmúltjáról és jelenéről írtam, ma a közeljövőjéről fogok, éspedig Mihail Turcsenko politológus tanulmánya alapján, mely nemrég jelent meg a The Riddle magazin hasábjain. Néha még vitatkoznék is vele, mert szerintem kissé idealista – de az tény, hogy Oroszország jövőjével kapcsolatban mégiscsak egy orosz szakember véleménye mérvadóbb, mint az enyém.Akkor lássuk, hogyan értékeli Turcsenko a jelen, de főleg a jövő lehetőségeit. (A saját megjegyzéseimet szokás szerint kurzív szedéssel jelölöm majd.)
Prigozsin közelmúltbeli lázadása megmutatta, hogy Putyin rendszerének legnagyobb kihívói a saját támogatói lehetnek. A rezsim közelgő végéről szóló jóslatok azonban, amelyek nem sokkal a lázadás után szaporodtak el, nem veszik figyelembe azt a tényt, hogy a Kreml meglehetősen sikeresen kezelte ezt a fenyegetést, és Putyin diktatúrájának fő pillérei, azaz a hatalmi elit és a társadalom többségének lojalitása nem ingott meg. A rezsim még mindig nagy stabilitási tartalékkal rendelkezik. Az ellene folytatott küzdelemnek inkább egyesítenie, mintsem megosztania kellene az ellenzéki mozgalmat.
Oroszország politikai rendszere: A stabilitás forrásai
A Putyin rendszeréhez hasonló személyi diktatúrák általában hosszú ideig tartanak: minél tovább tartja magát egy diktátor a hatalomban (feltéve, hogy magánjuttatásokat osztogat az őt támogató elitnek), annál nagyobb a lojalitás iránta. A Putyin „győztes koalíciójába” tartozó elit, különösen a szilovikok számára Putyin a garanciája kiváltságaiknak, az országon belüli jövedelemforrásaiknak és a jogi felelősségre vonás alóli mentességüknek. Jelenleg a puccs megszervezésével járó kollektív fellépés költségei és a későbbi bizonytalanság kockázata a „győztes koalíció” minden egyes tagja számára meghaladja a status quo fenntartásának költségeit.
A társadalom szintjén a tekintélyelvű egyensúly a viszonylagos gazdasági stabilitásnak köszönhetően tartható fenn, ami lehetővé teszi az oroszok, különösen a közszférában dolgozók és azok számára, akiknek a jövedelme így vagy úgy a kormányhoz kapcsolódik, hogy fenntartsák a kielégítő életszínvonalat, és azt higgyék, hogy
a tiltakozás ára magasabb, mint a lojalitás költségei.
A háború előtt az Oroszországi Föderáció közepes jövedelmű ország volt, és ezt a státuszát a mai napig megőrizte. A propaganda és az elnyomás is a rendszer szolgálatában áll. A propaganda hatékony mechanizmus a tekintélyelvű ellenőrzés gyakorlására, olyan eszközökkel, mint a meggyőzés és a leszerelés. Az elnyomás viszont a félelem légkörét teremti meg, és arra kényszeríti az elégedetlenkedőket, hogy hallgassanak, különösen, ha van mit veszíteniük.
Ebben az összefüggésben Prigozsin lázadása a Putyin belső körén belüli alárendeltség váratlan megszegésének bizonyult. Mindazonáltal, amikor a következményeit értékeljük, három dolgot fontos megjegyezni.
- Prigozsin nyilvánosan hű maradt Putyinhoz.
- A lázadást sem az elit, sem az egyszerű oroszok nem támogatták.
- A rendszernek sikerült gyorsan, „szabályszerűen” és viszonylag kevés vérontással kezelni a lázadást.
A Wagner katonai magáncégnek a védelmi minisztérium alá rendelése, a Roszgvargyija megerősítése és a rendfenntartó szervek fizetésének bejelentett emelése annak jeleként értékelhető, hogy a rendszer uralja a helyzetet, és készen áll arra, hogy az elnyomó apparátus hűségét megvásárolja. Mivel a Prigozsin elleni büntetőeljárást lezárták – a vagyona egy részének elidegenítésével párhuzamosan –, ez azt mutatja, hogy Putyin diktatúrája ragaszkodik az informális játékszabályokhoz, amelyek előírják, hogy soha nem lehet végezni a „saját emberekkel”, de jelzi az elitnek, hogy a hűtlenségért nagy árat kell fizetni.
Az orosz helyzethez hasonló a magyar, ahol, bár nem puccskísérlet, hanem bohókás mulatozás miatt megbukott, ereszmászó politikus kerülhet vissza rövidesen a hatalmi elitbe (egy másik, korábban és látszólag bukott potentát már vissza is került), pont a „saját emberekkel nem végzünk” elv jegyében...
ITT OLVASHATÓ
