Hanem a szurkolókról van szó. Kérem szépen, tisztelettel kell róluk beszélni. Sok tízezren mennek ki ott egy kupameccsre. Nem kell üres szektorokkal elválasztani az ellenfél szurkolóit egymástól. Mindenkinél van a saját csapata relikviája, hordják, lengetik, szurkolnak.
Ez az érzés máris megborzongatja az ember hátán a szőrt, mert ennyi embert 50-60 éve nem látott kis hazánk egy sporteseményen. A hangorkán fenomenális, énekelnek, mondatokat skandálnak, jól érzik magukat az emberek. Ráhangolódnak a meccsre, átadják magukat a szurkolás, az együttes összefogás kellemes, felülmúlhatatlan érzésének. A játékosok bemelegítenek, néha kinéznek az aréna (mert az valódi aréna) nézőire, s tudják, hogy a legjobbat kell ma este kiadniuk magukból.
És ekkor, pár perccel a kezdő sípszó előtt a két tábor együttesen belekezd a dalba. A dalba, ami nem a kirekesztettségről szól, nem a sajnálkozásról, hanem arról, hogy sosem leszel egyedül, mindig együtt vívjuk meg a csatáinkat: "You'll Never Walk Alone"