BLOGÁSZAT, napi blogjava: 01/04/20

2020. január 4., szombat

RÁADÁS: KRESZ TV

KRESZ TV / YOUTUBE
Szerző: Kreszprofesszor
2019.

Vegyél részt egy igazi teljes KRESZ
tanfolyamon és hallgasd a Kreszprofesszor
kitűnő magyarázatait. Nagyon jó kiegészítés
az e-learninges tananyag mellé. Tuti siker a
KRESZ vizsgán. A teljes anyagot itt tudod
megtekinteni sorrendben:

ITT NÉZHETŐ MEG

RÁADÁS: EDWARD SNOWDEN - RENDSZERHIBA (RÉSZLET)

21. SZÁZAD KIADÓ
Szerző: EDWARD SNOWDEN
2019.

...Azért olvassátok ezt a könyvet, mert elkövettem valamit, ami az én pozíciómban lévő ember számára veszedelmes: úgy döntöttem, hogy elmondom az igazságot. Belső hírszerzési dokumentumokat gyűjtöttem, amelyek bizonyították az Egyesült Államok kormányának törvényszegését, és ezeket átadtam újságíróknak, akik ellenőrizték és a felháborodott világ elé tárták. Ez a könyv arról szól, mi vezetett ehhez a döntéshez, a morális és etikai elvekről, amelyek áthatották, illetve arról, miképp alakultak ezek ki bennem – minek folytán szól egyszersmind az életemről is. Mi tesz ki egy életet? Több, mint amit mondunk, még annál is több, mint amit csinálunk. Az is része az életnek, amit szeretünk, és amiben hiszünk. Számomra, amit leginkább szeretek, és amiben leginkább hiszek, a kapcsolat, az emberi kapcsolatok és a technológia, amely ezeket lehetővé teszi. E technológia részét képezik a könyvek is, természetesen. De az én generációm számára a kapcsolatot túlnyomórészt az internet jelenti.

Mielőtt elborzadnátok, jól ismerve azt a mérgező őrületet, amely napjainkban fertőzi ezt a méhkast, értsétek meg, hogy számomra, amikor én megismertem, az internet nagyon más dolog volt. Barát volt, és szülő. Határok, korlátok nélküli közösség, egyetlen és milliónyi hang, közös határvidék, amelyet benépesítettek, de nem zsákmányoltak ki különféle törzsek, akik meglehetős barátságban éltek egymás mellett, és amelyek minden egyes tagja szabadon megválaszthatta a nevét, a történetét és a szokásait. Mindenki maszkot viselt, és mégis, az anonimitásnak ebből a soknevűségen keresztül megvalósuló kultúrájából több igazság fakadt, mint hamisság, ugyanis inkább volt kreatív és kooperatív, mint kommercializált és versenyelvű. Természetesen előfordultak konfliktusok, de ezeknél nagyobb súllyal esett a latba a jószándék és a jó érzés – az igazi pionír lelkület.

Bizonyára megértitek hát, ha azt mondom, hogy napjaink internete felismerhetetlen. Említést érdemel, hogy ez a változás tudatos döntés, kiváltságos kevesek szisztematikus erőfeszítésének eredményeként következett be. A kezdeti igyekezet, hogy a kereskedelem az interneten is folyjék, gyorsan elvezetett a dotcomlufihoz, ami aztán, közvetlenül az ezredforduló után, kipukkadt. Ezt követően a cégek rájöttek, hogy akik a netre mennek, sokkal inkább megosztani kívánnak, mintsem költeni, és hogy az internet által lehetővé tett emberi kapcsolatokon pénzt lehet keresni. Ha az emberek a nethasználat során leginkább arra törekedtek, hogy tudassák a hozzátartozóikkal, barátaikkal és idegenekkel, mi van velük, és megtudják, mi van a hozzátartozóikkal, barátaikkal és idegenekkel, akkor a cégeknek nem volt más dolguk, mint kitalálni, miképpen férkőzzenek be e társas érintkezésekbe, és húzzanak belőlük hasznot. Ez volt az adatgyűjtési kapitalizmus kezdete és az általam megismert internet vége. Na, már most, a kreatív Háló omlott össze, amikor számtalan gyönyörű, bonyolult, egyedi fejlesztésű weboldal lehúzta a rolót. A kényelem ígérete arra indította az embereket, hogy a személyes oldalukat – amelynek fenntartása állandó és fáradságos munkát igényelt – Facebook-oldalra és Gmail-fiókra cseréljék. A tulajdonlás látszatát könnyű volt összekeverni a valósággal. Kevesen értettük meg akkoriban, de amit a továbbiakban megosztottunk, abból immár semmi nem volt a miénk. A netes kereskedelmi cégek kudarcot vallottak, mert nem tudtak eladásra kínálni semmit, ami érdekelt volna bennünket, az utódaik viszont immár új terméket árultak. Az új termék mi voltunk. A figyelmünk, a tevékenységeink, a tartózkodási helyünk, a vágyaink, minden, amit tudatosan vagy tudattalanul elárultunk magunkról, megfigyelés és áruba bocsátás tárgyát képezte, titokban, késleltetendő az erőszaktétel elkerülhetetlen érzését, amely legtöbbünket csak most kezd elfogni. És folytatásképpen ezt az adatgyűjtést tevőlegesen bátorította, sőt finanszírozta egy sereg kormányzat, amelyek mohó kíváncsisággal viseltettek e roppant információtömeg iránt. A bejelentkezési jelszavaktól és a pénzügyi tranzakcióktól eltekintve az első húsz egynéhány évben jószerével semmi nem volt titkosítva, minek folytán a kormányok sok esetben még csak nem is kényszerültek a cégekhez fordulni, hogy megtudják, mit csinálnak az ügyfeleik. Úgy kémkedhettek a világ után, hogy nem szóltak erről egy léleknek sem.

Az amerikai kormány az alapító okiratát teljesen figyelmen kívül hagyva pontosan ennek a kísértésnek esett áldozatul, és miután megízlelte a mérgezett fa gyümölcsét, ádáz hevülettel ragaszkodott hozzá. Titokban szert tett a tömeges adatgyűjtés képességére, és ez a hatalom magától értetődő módon sokkal inkább sújtja az ártatlanokat, mint a bűnösöket. Csak amikor teljesebben tudatára ébredtem ennek az adatgyűjtésnek és az ártalmainak, akkor kezdett gyötörni a felismerés, hogy a társadalom – nemcsak egy ország, hanem az egész világ társadalma – soha nem kapott lehetőséget, hogy akaratát, vagy akár csak véleményét nyilvánítsa ebben a folyamatban. A szinte mindenre kiterjedő megfigyelés rendszerét nem csupán a beleegyezésünk nélkül hozták létre, hanem bizonyos értelemben úgy, hogy a programjai minden aspektusát szándékosan palástolták előttünk. A változó eljárások és következményeik minden lépésben titokban maradtak mindenki előtt, ideértve a törvényhozók többségét is.

Kihez fordulhattam? Kinek beszélhettem minderről? Az igazságról akár csak suttogva szót ejteni egy ügyvédnek, egy bírónak, vagy a Kongresszusnak, olyan súlyos bűnnek minősült volna, hogy pusztán a legáltalánosabb tények felvázolása életfogytiglani büntetést vont volna maga után egy szövetségi börtönben. Tanácstalan voltam, és komor hangulat hatalmasodott el rajtam, miközben a lelkiismeretemmel viaskodtam. Szeretem a hazámat, és hiszek a közszolgálatban – az egész családomat, évszázadokra visszamenőleg olyan férfiak és nők alkotják, akik annak szentelték az életüket, hogy szolgálják ezt az országot és a polgárait. Én magam nem egy ügynökség, de még csak nem is egy kormány, hanem a köz szolgálatára tettem esküt, arra, hogy megtartom és megtartatom az Alkotmányt, amelynek a polgári szabadságjogok biztosítására vonatkozó része oly vérlázító sérelmet szenvedett. Immár nem csupán része voltam a megsértésének: a részese voltam. Oly sok munka, oly sok éven át – kinek is dolgozom én? Hogyan kellene összeegyeztetnem az engem alkalmazó ügynökséggel aláírt titoktartási szerződésemet és a hazám alapelveire tett eskümet? Ki vagy mi iránt kellene elkötelezettebbnek lennem? Hol van az a pont, amikor erkölcsi kötelességem megsérteni a törvényt? A töprengés ezeken az elveken hozzásegített a válaszokhoz. Ráébredtem, hogy egyáltalán nem lenne radikális húzás részemről, ha előlépnék, és újságírók tudomására hoznám, milyen mértékű visszaélések történtek, nem olyan lenne ez, mintha a kormány, vagy akár a hírszerzői közösség vesztére törnék. Visszatérés lenne a kormány és a hírszerző közösség által hirdetett eszmények követéséhez. Egy ország szabadsága csakis abban mérhető, mennyire tiszteli a polgárai jogait, és meggyőződésem szerint ezek a jogok voltaképpen az államhatalom korlátai, amelyek pontosan meghatározzák, hol és mikor nem szabad egy kormányzatnak megsértenie a személyes vagy egyéni jogok azon területét, amelyet az amerikai polgári forradalom időszakában „szabadságjognak” neveztek, az internet forradalmának korában pedig „magánszféra” néven emlegetnek...