2023. június 25., vasárnap

LENGYEL LÁSZLÓ: TE ÁLMOS, SZEGÉNY MAGYARORSZÁG

NÉPSZAVA
Szerző: LENGYEL LÁSZLÓ
2023.06.24.


Orbán utolsó és egyetlen reménye, csodafegyvere Trump. Ami tragédia lenne Amerika és a világ számára – az Európa biztonságát, Ukrajnát feladó, hitelét vesztett USA –, az megváltás lenne Putyin és Orbán rendszerei számára.


Látod-e, mi ment végbe itt a világban, te szegény?

A következetes Európa- és Amerika-ellenes, oroszbarát magyar külpolitika megérlelte mérgezett gyümölcseit: az Orbán-rendszer nemzetközileg teljesen elszigetelődött. Már nincs pávatánc, nincs kettős beszéd magyar oldalról – és már nincs félreértés, nincs elfogadás, csak leszavazás és fenyegetés európai és amerikai részről. Magyarország nem akarja, nem tudja teljesíteni az EU 27 pontját, ezért nincs és az új Európai Bizottság felállásáig, döntési helyzetéig – 2024 végéig, 2025 elejéig – nem is lesz európai pénz, ami nélkül a rendszer rövidtávon zavarba került, középtávon nem tud növekedni, hosszútávon pedig működni.

Az egyre nehezebben finanszírozható magyar gazdaságban egyszerre magas az infláció és csökken a teljesítmény. A rendszer kalandor újraiparosításba kezdett, mindenekelőtt kínaiak behívásával egy energia-, munkaerő- és infrastruktúra-szegény országban, miközben leértékelte, perifériára taszította a humán szférát – egészségügyet, oktatást, önkormányzatokat, szociális ügyeket –, növelve a társadalom térbeli és rétegződési egyenlőtlenségét. A gazdasági kilátástalanság kiszámíthatatlanná teszi a ma még néma, megerőszakolt és magára hagyott társadalom viselkedését.

Minden lehetséges eszközzel folyik a rendszer észszerűtlen központosítása és szükségállapot-irányítása. Ez a személyes önkényrendszer az alkuképességük hiányában könyörtelen döntéseket hoz az egészségügyről, az oktatásról, a szociális szféráról, a kultúráról, az önkormányzatokról – mindazon intézményekről és társadalmi csoportokról, amelyek a társadalom céljait, értékeit és érdekeit hordozzák –, amiért érdemes egy emberi közösségnek élni és dolgozni. Ezért törésvonalak jelentek meg a hatalom belső körében három kérdéskörben: a) merre menjünk: Nyugatra vagy Keletre, Európa/Amerika vagy Oroszország/Kína felé; b) észszerű antiinflációs politikát folytassunk vagy erőltessük a növekedést és az iparosítást; c) több-központú, szakmai alapú válságkormányzásba fogjunk vagy egy kézből irányított és ellenőrzött, centralizációs propagandakormányzást.

A soktípusú válság (polycrisis), vagyis a klímaválság, a globális járvány(veszély), az orosz-ukrán háború és a világpolitikai, gazdasági és biztonsági következmények a világ ötödik (1918-21; 1938-41; 1944-45; 1989-91; 2021-) felosztásához vezetnek. Az amerikai külpolitika, szokásos módszere – a hideg zuhany s a meleg fürdő váltakoztatása – szerint először kemény intézményes feltételeket hozott létre Oroszország még erőteljesebb elszigetelésére, Ukrajna és rajta keresztül Európa megsegítésére, másodszor a Kínával szembeni biztonsági, fegyverkezési verseny nyugati egységének megteremtésére. Az USA igyekszik kihasználni a katonai fölényének kivételes erejét, védelmet ajánlva a világ konfliktusövezeteiben. Katonai képességekben Oroszország már nem, Kína még nem egyenlő ellenfelek, de fenyegetésük az ukrajnai háború és a tajvani helyzet árnyékában arra készteti szomszédaikat, hogy az amerikai védernyő alá bújjanak.

A hirosimai kiterjesztett G7 értekezlet „partvonalán” megjelenhetett Zelenszkij, első ízben találkozhatott Modival, az indiai „erős emberrel”. E találkozó és nyilván a nyugati hatalmak hatására Modi az Oroszország-semleges oldalról Ukrajna-semleges oldalra állt, immár a „háború” kifejezést használva. (Még nem tudni, India áthajózott-e a lazán egyesült Dél, a széttartó BRICS világából a G7, vagyis a Nyugat oldalára. Részben a világpolitikai helyzet alakulása, részben az évtizedes reflexek a Kínával szembeni területi konfliktusokban, megmutathatták Modinak, hogy többet remélhet a Nyugattól – katonailag Kínával és Pakisztánnal szemben az Egyesült Államoktól, Nagy-Britanniától, Japántól; gazdaságilag a magas technológiai és a felvevőpiacok dolgában Amerikától, Európától és Japántól –, mint Oroszországtól és Kínától.) Ugyancsak a G7-en jelentette be Biden hozzájárulását az F16-os vadászbombázók ukrajnai szállításáról.

A kínaiak számára világosan körvonalazódik milyen erős biztonsági hálót sző az Egyesült Államok országuk köré. A Quad mellett alakul egy háromoldalú, amerikai-japán-dél-koreai védelmi szövetség. Az USA katonai bázist nyit a Fülöp-szigeteken, és rávette Ausztráliát, hogy vegyen részt a Dél-kínai-tenger nyugati védelmében. Továbbá mindent megtett, hogy a vonakodó európai hatalmakat bevonja egy tajvani védelmi megállapodásba. Olyannyira, hogy Biden felkarolta Japán belépési szándékát a NATO-ba, ami a NATO-t európai biztonsági szervezetből világméretű kölcsönös biztonsági intézménnyé tenné. Az európaiak, különösen Macron Franciaországa, érthetően ellenezték az amerikai-japán tervet, mivel egyértelműen összekapcsolná az ázsiai biztonságot – Tajvan, Dél-Korea, Japán és a Dél-kínai-tenger kínai konfliktusait – az európaival, miközben jól jön Japán és Dél-Korea támogatása Ukrajnában. A G7 nyomást gyakorol Kínára, hogy álljon el Oroszország mellől, s valóban közvetítsen egy, a teljes ukrán szuverenitáson alapuló tűzszünetet/békét, és ne is gondoljon Tajvan erőszakos megszállására. Mindezzel az USA és szövetségesei jelezni kívánták Kínának és a világnak, hogy Kínát biztonsági kockázatnak tekintik, s e kockázat elhárítására minden eszközzel készek.

Európai hatásra Amerika a Kínával szembeni gazdasági „decoupling” magatartást „de-risking” formulára enyhítette. Igaz, mindezt azután, hogy Amerika az Ázsiából származó import 70 százalékos kínai részesedését 50 százalék alá vitte, az Inflation Reduction Act és a CHIPS and Science Act csomagokkal meghatározta az amerikai-kínai chip-, tech- és K+F-verseny feltételeit. A pekingi Hszi-Blinken találkozó jelezte, hogy mindkét fél kész az elhidegült kapcsolatok felolvasztására. A hideg télre következő tavaszi-nyári olvadás az amerikai-kínai viszonyban összefügg az amerikai belpolitikával; Biden bizonyította, hogy tud kemény lenni Kínával, ugyanakkor nem akar hidegháborúval nekimenni a választásoknak. Se a Biden-adminisztráció Amerikája, se Hszi kommunista Kínája nem érdekelt a deglobalizációban, a világméretű termelési láncolat regionális láncolatokká alakításában – a háborúskodás egy másfajta globalizáció új szabályai és intézményei körül folyik. Kérdés, vajon tartósan és milyen feltételek mellett képesek (együtt)működni a liberális demokráciák hagyományos világintézményei – az ENSZ és szakosított intézményei a megbénult Biztonsági Tanácstól az aktív szerepet vállaló főtitkárig, az IMF-től a Világbankig, a WHO-tól a WTO-ig stb. –, az új típusú világintézmények, mint a G20, a világszerződések, mint a klímaváltozásról szóló Párizsi Egyezmény; illetve a kínai indíttatású világszervezetek, mint a BRICS, a Sanghaj Megállapodás, az Új Selyemút, az Ázsiai Infrastrukturális Befektetési Bank; végül a regionális régi és új intézmények. A konfliktusok és kiegyezések arra utalnak, hogy aligha képzelhető el egy újabb „washingtoni konszenzus” vagy egy „pekingi konszenzus”, ahogy a két nagy külön megállapodása sem. Az ötödik felosztás nem annyira a befolyási övezetekről, hanem sokkal inkább a világ politikai, katonai, gazdasági intézményeinek új kombinációiról, versengéséről szól. Amerika és az egyesült Nyugat külön, vagy Kínával, Indiával, Brazíliával, netán egy másik Oroszországgal együtt határozzák meg mely univerzális intézmények, milyen univerzális szabályok szerint működnek.

Az elmúlt hetekben megmutatkozott, hogy a Nyugat biztonságpolitikai érdekeinek egysége nem egyenlő Amerika, Európa, Japán, Dél-Korea gazdasági érdekeinek közösségével. Az amerikai-kínai kereskedelmi, technológiai versengésben Európa és Japán egyértelműen jelezték, hogy önálló partnerei kívánnak lenni mindkét félnek, nem akarják, s részben nem is tudják feladni kínai kapcsolataikat. Az évtizedek óta gyakorolt politikai megoldást ajánlják mind Amerikának, mind Kínának: válasszuk el egymástól a biztonsági és a gazdasági kapcsolatokat, katonailag egyértelműen Amerika szövetségesei vagyunk, de gazdaságilag működhessünk együtt Kínával. Amerika: rendben, de most a gazdaság kulcságazatai nemzetbiztonsági kérdések. Európa és Japán válasza: határozd meg a tiltás és a tűrés területeit, de vedd figyelembe az érdekeinket! (Európa és Kína kölcsönösen a legnagyobb kereskedelmi partnerei egymásnak, és Európának élet-halál kérdés, hogy az eddigi könyörtelen energiaversenyt felváltó ritka földfémek versengésében, e földfémek legnagyobb részével rendelkező Kínával ne szakadjanak meg a kapcsolatai, ahogy a német autó- és a francia luxusipar se szakíthat legnagyobb piacával.)

A pártkongresszuson megerősített, de a lassuló gazdaság, a növekvő társadalmi elégedetlenség miatt egyensúlyozásra kényszerülő Hszi a kivárás, az áttelelés politikájáról áttért az offenzív politikára. Az emelkedő jólétet, biztonságot és Kína világelsőségét szimbolizáló Hszi elnök képe először a kínai emberéleteket védelmező pártvezérré változott, és most kezd átúszni a világ béketeremtőjének képébe. Hszi és az új kínai vezetés diplomáciai offenzívát kezdett Európában, Közép-Ázsiában, a Közel-Keleten és Latin-Amerikában. Kína mindenekelőtt az USA-val szembeni „európai autonómiának” akart támasztékot adni, amikor elindította – francia közreműködéssel –, az ukrajnai békeközvetítés folyamatát. Hszi előnye, hogy tartós fegyverszünet/béke csak akkor lehetséges, ha Kína is garantálja. A kínaiak nem érdekeltek Oroszország győzelmében. Gyengülésére játszanak, csak nem akarják, hogy ezzel Amerika erősödjék Európában és Ázsiában. („Még soha nem találkoztam olyan orosz vezetővel, aki bármi jót mondott volna Kínáról, és sohasem találkoztam olyan kínai vezetővel sem, aki bármi jót állított volna Oroszországról” – nyilatkozta Kissinger. „Nem természetes szövetségesek.”)

A kínai diplomácia sikere, elsősorban Oroszországgal, másodsorban a Nyugattal szemben, hogy a közép-ázsiai országokat sikerült az orosz befolyási övezetből, nemcsak gazdaságilag, de alighanem katonailag is a kínai befolyási övezetbe bevonni. A Közel-Keleten az iráni-szaúdi békéltetés után az iráni-egyiptomi megbékítés következik. Latin-Amerikában Lula Brazíliáját igyekszik a maga oldalára vonni, miközben segíti a latin-amerikai vezető szerepet betölteni. A technológiai, mindenekelőtt a chip-versenyben Kína azzal az előnnyel rendelkezik, hogy a világ ritka érceinek döntő többsége a területén található, továbbá világelsőnek látszik a mesterséges intelligencia fejlesztésében. Kína azon is igyekszik, hogy a kínai piacot fontosnak tartó tech-óriásokon keresztül tartsa fenn a globális hálót és befolyásolja az amerikai politikát.

A putyini orosz, az orbáni magyar politika nagy várakozása Trump esetleges győzelme a 2024-es amerikai választáson. Orbán utolsó és egyetlen reménye, csodafegyvere Trump. Ami tragédia lenne Amerika és a világ számára – az Európa biztonságát, Ukrajnát feladó, hitelét vesztett USA –, az megváltás lenne Putyin és Orbán rendszerei számára. A világpolitikai káoszban, egy összevissza hadonászó őrült óriás, Amerika mindenkire veszélyt jelenthet. A Trump-veszély mutatja, hogy Amerika is mekkora kockázatot rejt.

A világ ébren. Magyarország alszik. Rossz álom. „Hinnünk kell az emberekben, az emberek ellenére is” – írta Elie Wiesel. Hiszek, mi mást tehetnék, a magyarokban, a magyarok ellenére is...

RÁCZ ANDRÁS: TÍZ TANULSÁG A TEGNAPI ESEMÉNYEK KAPCSÁN

FACEBOOK
Szerző: RÁCZ ANDRÁS
2023.06.25.


1.) Prigozsinnak vége. A tegnapi nap folyamán elvesztette az üzleti birodalmát, a pénzét (csak a szentpétervári központban négymilliárd rubel készpénzt (!) találtak a házkutatás során), a média-felületeit, a magánhadseregét és az önállóságát is. Az majd kiderül, hogy pontosan milyen jövő vár rá Belaruszban – vagy máshol - , de számára „a trónok harca” véget ért.
.
2.) Tegyük hozzá: a tegnapi nap lehetséges végkifejletei közül valószínűleg ez volt a legjobb. Prigozsin győzelme azt jelentette volna, hogy egy olyan ember szerez meghatározó befolyást, aki nemcsak normálisan tartotta, hogy a dezertálással próbálkozó harcosait nagykalapáccsal végzik ki, hanem ezzel még dicsekedett is. Elnök természetesen nem lehetett volna belőle (ennek van egy alkotmányos folyamata, amit teljesen nem lehet megkerülni), de ha erővel el tudta volna érni a két fő ellensége, a védelmi miniszter és a vezérkari főnök leváltását, az sem lett volna jó. Nem azért, mert akár Sojgu, akár Geraszimov különösebben kedvelhető vagy hatékony vezetők volnának, hanem azért, mert ez azt jelentette volna, hogy az orosz állam annyira meggyengül, hogy fegyveres felkelők kormányátalakítást tudnak kikényszeríteni.
.
3.) A történet legnagyobb vesztese ezzel együtt Vlagyimir Putyin és az a putyini elit, amely a hozzá fűződő kapcsolatra építette a hatalmát és befolyását. Az orosz állam és annak irányítása ugyanis tegnap tragikusan leszerepelt. Olyan a második világháború óta nem történt, hogy egy nem állami fegyveres erő több, mint nyolcszáz kilométert (!) masírozzon Oroszországban anélkül, hogy érdemi ellenállásba ütközött volna. Az orosz állam pedig látványosan képtelen volt bármit is tenni, azt leszámítva, hogy udvariasan félreállt az útból és a belorusz diktátort kellett megkérnie, hogy közvetítsen.
.
4.) Nem az erő hiányzott az ellenálláshoz elsősorban, amennyire rekonstruálni lehet, hanem a határozott döntési képesség. Technikailag megállítható lett volna a wagneres konvoj. Fel lehet ásni keresztben az autópályát (ez is csak késő délután jutott eszébe valakinek), szét lehet szedni a hidakat (ezt végül csak az Oka folyó hídjánál tették meg, nem sokkal Moszkva előtt), ki lehet szórni acéltüskéket, ami megállítja a gumikerekes járműveket, stb. És ugye ott vannak még az erőszakos lehetőségek is, a légierő harci helikoptereitől a támadó drónokon át a Roszgvargyija egységeiig és a tulai elit légidesszant-hadosztályig, akik jelentős része nincs Ukrajnában. Amennyire ismerni lehet az orosz rendszer működését, nem az esetleges polgári áldozatok volt a fő probléma: a Prigozsin-féle menet kezdetén a légierő gond nélkül lőtt szét egy emberekkel teli autóbuszt és szórványosan utána is támadta a wagneresek járműveit az autópályán. A határozott döntés hiányzott, hogy pontosan mi legyen a cselekvés iránya.
.
5.) Határozott döntés hiányában pedig a helyi kormányzók az egyetlen dolgot tették, amit racionálisan tehettek: kivárták, míg elvonul a vihar, igyekezve minimalizálni a területüket ért károkat és veszteségeket. Nem álltak ellen, hanem próbálták a polgári lakosságot távol tartani a wagneresek útjából, ami nagyjából sikerült is. Mind a rosztovi, mind a voronyezsi, mind a lipecki megye jól szerepelt: minimális infrastrukturális károkkal megúszták.
.
6.) A határozott döntés hiánya rövid távon a legnagyobb közvetlen károkat a hadseregnek okozta: Prigozsinék lelőttek legalább hét helikoptert és egy repülőgépet. Ez legalább 12-15 főnyi, jól képzett személyzetet és sokmilliárdos kárt jelent…. és ezt a tegnap esti, Lukasenko által közvetített megállapodásnak köszönhetően várhatóan teljesen büntetlenül megússzák. Ennyire az orosz haderőt nagyon régen alázta meg bárki is.
.
7.) Igazán azonban a Kreml a nagy vesztes. Kiderült, hogy a mindig határozottnak, higgadtnak és rettenthetetlennek beállított Putyin valójában képtelen kezelni egy hirtelen kitörő, váratlan válságot. És még csak nem is rossz döntéseket hozott, hanem vagy egyáltalán nem hozott döntést, vagy egymásnak ellentmondó döntéseket hozott – ezt ugye tényszerűen nem tudjuk, de azt igen, hogy az orosz állam megbénult az események hatására, miközben egy határozott kremli iránymutatás mellett ennek az ellenkezője kellett volna, hogy történjen. Lehetséges, hogy Prigozsinnak egy korábbi, gúnyos megjegyzése a bunkerben lapuló vénemberről (бункерний дед) nem is volt annyira téves.

A nap végére ugyanis eljutottunk a reggeli dühös és kemény Putyin-beszédtől (amely hátba szúrást emlegetett és szigorú felelősségre vonást követelt) oda, hogy a lázadók szabadon távozhatnak, sőt, egy részük még az orosz védelmi minisztériummal is szerződést köthet. A Prigozsin-féle bejelentések arról, hogy „a polgárháború megkezdődött” és „estére új elnökünk lesz”, mintha meg sem történtek volna. A reggel elindított, évtizedes börtönbüntetéssel fenyegető eljárás fegyveres felkelés szervezése miatt estére be is fejeződött, Prigozsint felmentették. Sokatmondó, hogy Putyin este meg sem szólalt, helyette a szóvivő, Dmitrij Peszkov közölte a deal hírét a nyilvánossággal. (Az pedig csak hab a tortán, hogy külön TASSZ közleményben kellett bizonygatni, hogy az elnök természetesen nem hagyta el Moszkvát – annak ellenére sem, hogy az általa használt különleges repülőgépek bizony távoztak a fővárosból.)
.
8.) A tegnapi események megmutatták a putyini elitek lojalitásának határait is. Egyik oldalról igaz ugyan, hogy egyetlen érdemi szereplő sem állt a lázadók mellé – de az elit tagjai közül nagyon sokan nagyon gyorsan elmenekültek Moszkvából (sokan az országból is), ami azt mutatja, hogy szembefordulni ugyan nem mertek Putyinnal, de kockáztatni sem akartak érte semmit. És láthatóan reálisnak tartották azt a veszélyt, hogy az orosz állam TÉNYLEG nem tudja megállítani a lázadókat. Márpedig a legfelsőbb elit tagjai azok, akik mindenkinél jobban ismerik Putyint és az ő valós erejét – vagy annak hiányát.
.
9.) Bár a hosszú távú következtetésekkel óvatosnak kell lenni, de azt hiszem, nem túlzás azt mondani, hogy a történtek újra nyílttá tették a 2024 tavaszi elnökválasztás esélyeit. Három nappal ezelőttig az volt a legvalószínűbb forgatókönyv, hogy Putyin újra elindul és nyilván újra elnök is lesz, tehát még legalább további hat évnyi Putyin-korszakra kell készülni (nyilván akkor, ha a biológia közbe nem szól). A tegnapi nap után viszont egyáltalán nem biztos, hogy ez a verseny tényleg olyan lefutott lesz, mint amilyennek korábban gondoltuk. Amitől persze még simán 
nyerhet újra Putyin – de ez most jóval kevésbé tűnik biztosnak, mint egy héttel ezelőtt.

Összességében a helyzetet most úgy látom, hogy míg „a trónok harca” Prigozsin számára véget ért, Putyin és a putyini elitek számára most kezdődik csak igazán.
.
10.) Mindebből az is következik, hogy mindazoknak, akik akár Oroszországban, akár külföldön a Putyinnal való kapcsolatra alapozták a politikai-üzleti stratégiájukat, célszerű ezt átértékelniük, vagy legalább felkészülniük alternatív forgatókönyvekre is.

Kiderült az is, hogy az orosz jogrendszerben bármi és annak az ellenkezője is meg tud történni akár egyetlen napon belül, még olyan súlyú ügyekben is, mint a fegyveres felkelés. Ez szintén az oroszországi elköteleződés újraértékelésére kellene, hogy sarkalljon bizonyos szereplőket, adott esetben akár anyagi veszteségek felvállalása árán is.

Végezetül, mivel valószínűleg újra nyílttá válik a 2024-es elnökválasztás kimenetele, célszerű volna a hazai szereplőknek végre érdemi erőforrásokat fordítani az orosz belpolitika értelmezésére és elemzésére, rendesen feltérképezve a meghatározó szereplőket és köreiket, stb. Erős ugyanis a gyanúm, hogy hamarosan szükség lesz erre a tudásra.


SENKI NEM ADOTT MÉG EKKORA POFONT PUTYINNAK BÜNTETLENÜL

TELEX
Szerző: NYILAS GERGELY
2023.06.25.


Látszólag rendeződött a konfliktus a zsoldosaival lázadást szító Jevgenyij Prigozsin és a Kreml között, ám az elnök sem igazi győztese a rendezésnek. Vlagyimir Putyin komoly engedményt tett a közvetve ellene megindult egykori szövetségesének, aki Belaruszba mehet. Ez önmagában fegyvertény Prigozsinnak, de nyert vele Putyin rovására a konfliktus rendezésében részt vevő belarusz elnök is. Nem tett jót az ukrajnai háborúban elszenvedett kudarcok miatt amúgy is gyengülő moszkvai befolyásnak a helyzet a posztszovjet térségben sem.


Amilyen gyorsan indult, úgy vége is lett a Wagner-magánhadsereg fegyveres lázadásának. A zsoldossereget létrehozó Jevgenyij Prigozsin kevesebb, mint 24 óra alatt nagy ívet járt be: péntek éjszaka Moszkvába tartó „igazságmenetet” indított az Ukrajnában harcoló zsoldossereg egy részével, Rosztov felől, hogy felelősségre vonja az orosz védelmi minisztert és a hadseregvezetést. Szombat éjszaka pedig már csapatai visszatértek állomáshelyeikre, Prigozsin pedig a hírek szerint Belarusz felé elhagyta az országot, miután tárgyalt erről a megoldásról – állítólag Vlagyimir Putyin kérésére – Alekszandr Lukasenko belarusz elnökkel. (Ezt itt foglaltuk össze röviden)

Árulás, hátbaszúrás, de felejtsük el

A Kreml reakciója is széles skálán mozgott: Putyin reggel még a fegyveres lázadás felelősségre vonását ígérte, Moszkvában és az ország több részén terrorelhárításra hivatkozva rendkívüli helyzetet vezettek be, Prigozsin ellen eljárást indítottak, viszont a nap végére az orosz elnök szóvivője, Dmitrij Peszkov már arról számolt be, hogy az ügyet lezárták, Prigozsin szabadon távozhat Belaruszba, „erre az orosz elnök szava a garancia”. Nem éri retorzió a lázadás résztvevőit sem.

Prigozsin akciójáig elképzelhetetlen volt, hogy Putyin egy nap alatt onnan, hogy valakit árulással, az ország hátbaszúrásával vádol, eljusson a teljes feloldozásig.

(Igaz, Prigozsin nevét ki sem ejtette a szombat reggeli rövid televíziós beszédében.)

Mindez azonban nem jelenti, hogy a konfliktus ne hagyna súlyos nyomot az orosz vezetésben. Ami történt, az példátlan a Putyin által lassan negyed százada irányított Oroszországban.

A Kremlnek súlyos presztízsveszteséget jelent, és intő jel az is, hogy az Ukrajna megtámadását elrendelő Putyinhoz képest is héja álláspontot képviselő, a szomszédos ország ellen bevetett erőket keveslő Prigozsinnak van bizonyos társadalmi támogatottsága, amit kezelni kell. Még akkor is, ha az egykor éttermi vállalkozásaival a Kreml étkeztetéséig jutó, a 80-as években börtönt is megjárt üzletembernek végül a hatalmon belül nem voltak látható szövetségesei a lázadás alatt...