MAGYAR HANG ONLINE
Szerző: LAKNER DÁVID
2020.01.01.
Mostanra elértem azt, hogy a prózámban is őszinte tudok lenni – erről beszélt lapunknak adott interjújában Gergely Ágnes. Az idén 86 éves költőnőnek ezúttal verseskötete jött ki, a Még egyszer Firenzébe bemutatóját november 12-én tartották. Családja története mellett kérdeztük az őt visszautasító Bacsó Péterről és arról is, menedéket nyújtottak-e a világirodalmi fordítások.
– Új verseskötete most jelenik Még egyszer Firenzébe címmel, és egyébként is főleg költőként ismerhettük. De írt regényeket, memoárt is, olyanokat, mint a Két szimpla a Kedvesben, A tolmács és a Stációk. Korábban viszont említette, hogy a regényeivel nem volt teljesen elégedett, nem érezte elég őszintének őket. Versben könnyebben jön az őszinteség?
– Feltétlenül jobban. Mostanra, azt hiszem, elértem azt, hogy a prózámban is tudok őszinte lenni. Amit nem úgy értek, hogy túlságosan kitárulkozó. Hanem egyenes. Az a legfontosabb. Semmi görbe gondolat.
– Prózát írva lefoglalja az embert, hogy a valós ihletésű dolgokat is fikcióvá kerekítse?
– Nem, én nem bánom, ha valóságos marad. Nekem olyan szép és érdekes életem volt – bocsánat a múlt időért, de hát a nagy része mögöttem van –, annyi érdekes történt velem, tragikus és jó is, hogy nyugodtan beszélhetek róla. Akár egyes szám első személyben is. Azért írok, mert kaptam Istentől vagy a sorstól ezt a tehetséget, és valamit kezdeni kell vele. Azt hiszem, ezzel nagyjából mindenki így van.
– Mondta már azt is, hogy a munkával szerez jogot a túlélésre. Írni fog addig, ameddig csak teheti?
– Hát, Örkény István is írt a halálos ágyán is még. Ez az optimális cél.
– Új kötetének nyitánya az Első versem címet viseli, és az első versszak 1946-ra, a második-harmadik pedig 2017 novemberre datálódik. „Ha egyszer már a puskatussal / a férfit fejbe vágták / hát dobják le a Tajgetoszról / az özvegyet s az árvát”. Felteszem, édesapjára utal, akit elhurcoltak Mauthausenbe.
– Valóban. És hogy egy 12 éves gyereknek ilyen gondolatai legyenek! Úgy bámultam, amikor megtaláltam ezt a verset. Valahol rejtőzött. A gondolat felnőttes, eléggé tragikus. Amikor még nem tudtam, csak sejtettem, hogy apám nem fog a háborúból visszajönni, akkor már éreztem: vele minden elveszett. Én nagyon apás voltam. Anyámat is rajongásig szerettem, de valahogy apám természetét örököltem. Szüleimnek gyönyörű házassága volt. Rövid, persze hát a háború elvitte a nagy részét. Egyetlen konfliktus volt köztük: apám a Dunántúlért rajongott, anyám az Alföldért. Úgyhogy folyton úton voltunk, egyszer Endrődön, máskor Zalaegerszegen. Apám a Zalai Hírlap felelős szerkesztőjeként dolgozott. Rendkívül szerette egész Zala megyét. Minden vasárnap a hatalmas lapáttenyerébe fogta az én kis gyerekkezemet, és mentünk. Valahova elvonatoztunk, onnan lestük a zalai dombvidéket. De én az Alföldön érzem otthon magam elsősorban. Ott születtem Endrődön, biztos ez is számít, nagyon kedves falu. Több jóbarátom él ott ma is, tanárok, könyvtárosok. Nagyon szeretek hazamenni. Nekem csak az apai családom értelmiségi, az anyai nagyapám, Fenákel Fábián suszter volt. Nagymamának meg akadt egy kis földbirtoka. Nem nagy, harminckét hold. Ezt viszont az unokaöccsei elkártyázták. Ezen én nagyon jót nevettem később, mert eszembe jutott, hogy ha nem kártyázzák el, én kulák lettem volna a Rákosi-rendszerben...
