Szerző: Bruck András
2016.12.21.
Hol lehet ezt elkezdeni?
A megalázottságnál? A kapituláció nyomasztó érzésénél?
Vagy inkább a szégyennél és irigységnél, ami ifjúkoromban rendre elfogott,
valahányszor egy külföldi fiatallal találkoztam, többnyire valahol az
éjszakában, és amit a kettőnk helyzete közötti nyilvánvaló különbségek okoztak?
A magabiztosságuk, amiről tudtam, hogy a tartós szabadság és jólét
következménye, a divatos öltözékük vagy az a magától értetődő mozdulat, ahogy
fizetéskor a zsebükbe nyúltak: hagyd, majd én.
Igen, a szégyen hovatovább már örökre ismerős érzése. De
ezúttal nem egy külföldi előtt szégyenkezem, hanem magam, magunk előtt. Arra a
régire akadt mentség, magyarázat – moszkvai pártfőtitkárok, tankok, Varsói
Szerződés, elég nyomós érv volt mind –, erre a mostanira nincs. Egy nemzet
visszautasítja a történelem által neki felkínált egyszeri, megismételhetetlen
lehetőséget, és helyette ismét a biztos kudarchoz vezető útra lép. Önként,
külső kényszer nélkül. Ráadásul ezúttal a sajátjai nyomják el. Ami azt illeti,
még nem vagyunk az út végén, de a kudarc már befejezett tény. Csak a mértéke
kérdéses, az, hogy hány évre esünk ki megint az időből. Újra úgy negyvenre,
vagy ezúttal végleg? Inkább nem tippelek.
Monoton egyhangúsággal zajlik a magyar közélet.
Bekapcsolsz valamit, tévét, rádiót, számítógépet, elolvasol valamit, ami egyet
jelent azzal, hogy hazugságra ébredsz, aztán a nap végén jó eséllyel azzal is
alszol el. Mindegy, miről beszélnek, minden szavuk hazugság. Az összes adat,
szám, bejelentés, cáfolat. Persze volt időnk hozzászokni. Már az uralmukat
bevezető „politikai nyilatkozat” első sora is hazugság volt: „...az átmenet két
zavaros évtizede után Magyarország visszaszerezte az önrendelkezés jogát és
képességét”. Micsoda arcátlanság! Húsz év demokrácia után felszabadítóként
utaltak saját magukra. Aztán azok is lettek, oroszok. A fülkeforradalmukban
pedig nem volt egy fikarcnyi forradalmi őszinteség, pátosz, nem jött vele se
testvériség, se fel- és megszabadulás, se antikapitalizmus, még jobb kórházak
és iskolák sem, amit pedig nem egy despota megadott a máskülönben elnyomott
népének.
És természetesen hazugság volt egy másik első sor is, ez
most legutóbb a kvótanépszavazás előtt szétküldött hivatalos levélé: „Mi,
magyarok, időről időre népszavazáson döntünk...”, írták, holott köztudott, hogy
a kormány a sajátján kívül az összes népszavazási kísérletet megakadályozza. A
budapestiek, ellentétben a hamburgiakkal, nem szavazhatnak az olimpiáról, de
még a Városligetről sem. Mindkét elutasításhoz körmönfont jogi érvelést
gyártottak a rezsim hitvány káderei. Miféle rendszer az, ahol az emberek a
saját legközvetlenebb életükbe nem szólhatnak bele? És ahol nem a törvény,
hanem kizárólag a miniszterelnök akarata számít, az milyen rendszer? Na és az,
ahol a sértetteket ez nem háborítja fel?
Mi lenne, ha lemondanék tévéről, rádióról, csak hogy ne
halljam a rám zúduló hazugságaikat? Ha valaha netán volt is szégyenérzetük, már
nincs, a nyelvük, a szótáruk átkerült a patológia fogalmi körébe. Egyetlen
hazug rokon, barát, családtag is súlyos teher, egy hazug kormány pedig
egyenesen történelmi léptékű sorscsapás. Mert akiknek mindig hazudnak, azok meg
vannak fosztva a tisztességes, valóban szabad élet lehetőségétől. Akkor inkább
egyáltalán ne fogyasszak híreket? Éljek remeteként, mint Robinson? Nem, nem
tudsz, nem lehet kiugrani. Ha meg akarod őrizni saját magad, akkor a szemükbe
kell nézned, nem elfordulni. Egy diktatúrában élj úgy, mint aki diktatúrában
él. És ha neked ez még mindig nem az, akkor élj úgy, hogy holnap az lesz. Ideje
volna elhinni.
Azért mindig ott a kétkedés, minek az egészből ekkora
dolgot csinálni. Nem mindegy nekem? Miért törődöm vele, hogy ki nyer a
földárverésen, amikor én úgysem pályázom, miért dühít, hogy tévécsatornát vesz
a kormány, amikor nem nézem? És az miért érdekel, hogy Magyarország hányadik
valamilyen listán, ha meg az egyiken pár helyet hátrébb csúszik, miért üt úgy
szíven, mintha a gyerekkel történt volna valami baj? Mi vagyok én, Rousseau,
aki szerint „abban a pillanatban, amint bármelyik ember kimondja, hogy az
államügyek őt nem érdeklik, vége az államnak”? És mi van ott, ahol millióan
mondják ezt? Vagy csak gondolják, de valóban nem érdekli őket. Rengeteg
magyarázat létezik a magyarok végzetes apátiájára, egyik logikusabb, mint a
másik, az egész mégsem áll össze. A kollektív önfeladásnál, szándékosan nem
írok öngyilkosságot, bármi csak jobb lehet, vagy tévedek?
*
Talán a fiatalok közönye a legmegrázóbb egy sokszorosan
félresiklott ország ezernyi anomáliája között. Kimozdíthatatlanok az
önzőségükből, szikrája nincs bennük a nyugati fiatalság nemzet- és
világmegváltó harci szellemének. Erre meg az a válasz, hogy nyitva a szelep,
elmehetnek. Egyikük felvilágosított, hogy a politika unalmas, nekik különben
sincs szabadsághiányuk. Felelhettem volna neki, hogy születéstől a halálig
minden politika, nincs politikán kívüli élet, sok helyen már a nyilvános
karácsonyfa is politika, kávézóban ücsörögni pedig nem szabadság, hanem
szabadidő, de csak bólogattam, igen, értem, és ráhagytam, hadd maradjon kedvére
szabad. Az éjfélkor stroke-ot kapott édesanyját meg majd ellátja valamelyik
politikamentes pesti kórház ügyelete.
Miért beszélt így ez a fiatalember? Konformitás? Azt
olvastam valahol, a konformitás jutalma, hogy téged mindenki szeret, kivéve te
saját magadat. Lehetséges, hogy itt nagyon sok az egymást szerető, de titokban
önmegvető fiatal? Vagy inkább a méltóság és önbecsülés hiányzik, amely nélkül
pedig nincs valóban szabad élet? Senki nem beszél róla, de mindenki érzi, hogy
az már rég elveszett. Odalett a felcsúti stadion VIP-páholyában, a miniszterelnöki
családnak a mi adóforintjainkból vásárolt újabb és újabb vagyontárgyaiban, a
menekültekkel való rettenetes bánásmódban. Eltűnt a megaláztatások elleni
hiányzó fellépésben. Abban, hogy csak kevesen érzik megalázva magukat. És ez a
hiány ott van utcán, buszon, villamoson, mindenhol egy feszengő, ingerült
nemzet lesütött tekintetében. Ennyi megalkuvást nem lehet ép pszichével
megúszni.
Pedig ezúttal valóban csatlakozhattunk volna a Nyugathoz.
Negyedszázad elteltével budapestiként már élhetnénk úgy, mint az örök etalon
bécsiek, nem csupán egy étterem teraszán eljátszva, hogy azonos minőségű a
létezésünk, miközben a gyomrunkban mindig ott ez a térségi görcs és aggodalom,
mi azonban csak a különféle okmányokat és a jól hangzó államközi szerződéseket
firkantottuk alá. Minden más maradt a régiben: düh, neheztelés és irigység,
amiért másoknak már mindenük megvan, és amiért most nekünk is tennünk kéne
valamit, mindenekelőtt olyan dolgokat, amiket már évtizedek óta nem csináltunk,
bár előtte se nagyon. Jogbiztonság, verseny, magántulajdon szentsége,
játékszabályok elfogadása – nagyjából ezek lettek volna a szükséges készségek,
hogy egy végre valóban szabad és demokratikus ország törődő, részt vevő, a
nemzeti múlt helyett a nemzeti jövő felé forduló polgáraivá válhassunk. De nem
jött össze, és visszatekintve a kezdetre, ma már biztos, hogy ezúttal se volt
esélyünk.
Akárhányszor lépsz is bele, a mi folyónk mindig ugyanazt
a hordalékot hordja. Ritkaság, hogy egy európai országban negyedszázad alatt
semmi ne változzon, csak örökké az utcák és terek neve, de Magyarország ez a
hely. Az úgynevezett magyar társadalom figyelmét a rendszerváltás első
pillanatától elvonták a modern európai nemzetépítés olyan életbevágó és
örökzöld kérdései, mint hogy nincsenek-e a zsidók megint felülreprezentálva,
népnemzetiek kontra liberális járom, az egyik oldalból rögtön bősz
antikommunista vált, a másikból meg nemzetáruló, lett küldetéstudat,
kormánypárti újságírás, villámgyorsan ismét nyomasztó üggyé dagadtak a már a
múltban is vesztesnek bizonyult speciális magyar köz- és magánőrületek. De
tizenötmillió magyar Antall Józsefének lenni, még ha csak lélekben is,
úgyszintén előre vetítette, miről fognak szólni a hétköznapok: a megújulás
képtelenségéről.
Az talán fel se tűnt senkinek, hogy valójában nem
koncentrálódott se elegendő tudás, se akarat annak tisztázására, hogy miképp is
nézne ki az új, nyugati értelemben vett modern magyar állam. És ha valahol,
valakikben volt is erre szándék, a nyilvánosság csak az önfeltrancsírozást
érzékelte, az undorító, fülsüketítő üvöltözést: hazaáruló, nemzetáruló,
liberális. Ezek a boszorkányként röpködő átkok elnyomtak minden értelmet, és
ami azt illeti, elnyomnak ma is, olvass csak bele a kormányhű sajtóba. Egyetlen
újításuk a migráns volt, aki úgymond halálos veszélyt jelent az országra. A
gyűlöletgyártó iparon kívül talán nincs is más igazán nyereséges hazai iparág:
az hozza a szavazatokat, nem az életszínvonal. Ez iszonyú.
Régóta semmi fontos nem épül, nem utal rá semmi, hogy
Magyarország, mindenekelőtt a magukat nemzeti oldalnak nevezők felfogták: ez
egy újabb brutális évszázad, amely a huszadik század hadseregeihez hasonlóan
egyszerűen csak átgázol majd a múltjuk barlangjába beszorult és onnan vicsorgó,
hepciáskodó népeken. A kormány azonban csak az „elitcsere” bizniszben érdekelt,
na meg egyszerűbb alamizsnát osztogatni és vesztett népfelkelést ünnepeltetni
hamisított plakátokkal. Nem véletlen, hogy lassan mindenki feladja,
belenyugszik, hogy soha nem leszünk Ausztria, legfeljebb karbantartók és felszolgálók
a szomszédnál. Ugyan van-e még, aki elhiszi, hogy nálunk is létrejöhet az
emberi, politikai tényezők olyan együttállása, amely tartós sikerrel
kecsegtetne? Ami lehetővé tenné, hogy egyszer majd mi is igazán méltó, azaz –
továbbra sincs rá jobb szó – nyugati módon és színvonalon élhessünk. Azt
viszont tilos kimondani, tabu, hogy Magyarország nem a kultúráját veszélyeztető
idegenek inváziójával találta magát szembe, hanem a kultúrájától idegen
feladatokkal, és abba bukik bele.
*
Eltelt már egy emberöltő a szocializmus összeomlása óta,
és mindenfelé a kudarc topográfiája: még mindig van hálapénz, a zöldséges ma is
többet keres, mint az orvos meg a tanár, tovább, egyre pusztul a budapesti
bérházállomány, előttük húgyszagú utcák, körutak a szegénység diszkontboltjaival,
élőhalott hajléktalanokkal s egyre fiatalabbakkal, vidéken munka és pénz híján
létezik cserekereskedelem, amit máshol egy nap és öt euró elintézni, az nálunk
egy hét és húsz euró. Egy Quaestor- és Pharaon-botrány normálisan a halál csókja,
pártot, kormányt bárhol maga alá temetne, de nálunk csupán napi rutin,
letagadható, kimagyarázható. Az pedig már nem csupán kudarc, hanem szavakkal le
nem írható katasztrófa, lemoshatatlan országbélyeg, hogy negyven év szovjet
elnyomás után éppen a két legnagyobb hazai párt újra oroszbarát, oroszfüggő,
ráadásul mindkettő szélsőjobboldali, mindenellenes. És utánuk a baloldali
semmi, a nihil, a soha véget nem érő útkeresés. Van megint szorongás is, most
épp az a fajta, ami az ilyen centrális erőterű, munkaalapú, nemzeti
együttműködésű, illiberális, ha támadják, meghosszabbítjuk Bicskéig-féle
rémrendszerek sajátja. A fészbukon nem mered lájkolni a kritikus posztokat, és
ha a főnököd megsejti, hogy Orbán nem a kedvenced, kirúghat, s talán még
közmunkát se kapsz kétszáz kilométer sugarú körben, mert a hír mindenhova
gyorsan elér. Netán az elégedettség jele volna a hallgatás? A „szocialista
összeköttetést” pedig felváltotta az érdem és a teljesítmény? Akkor nézz körül,
ki hol van, és hogy került oda. A rektori székekbe, kaszinókba, produceri
irodákba, köztévébe, alkotmánybíróságba, sportklubok élére, elnökségbe,
ügynökségbe, cégbe, alapítványba, bizottságba, vezetőségbe – egy roncsország
szánalmas élete.
Egy nemzet leépülése és minden kór és nyavalya, ami ezzel
együtt jár, nem egykomponensű fejlemény, de többnyire van egy legerősebb
komponens. Nálunk ezért a címért nincs verseny, a jelenlegi miniszterelnök,
stílusosan, örökös bajnok. Ő már húsz évvel ezelőtt is hiperaktív volt, és már
akkor is tartott október 23-i beszédet, amelyről a kortárs megfigyelő Esterházy
azt írta, hogy annak egy részében „igaza van, de pontatlanul folytatja”. És
neki az idén is volt ötvenhatos beszéde – húsz éve folyamatosan beszél, és nem
csak októberben –, de az most már nemcsak pontatlan volt, hanem – gyakorlat
teszi a mestert – színtiszta történelemhamisítás. Mert mindennel van valami
hátsó szándéka, így most saját egykori kollégiumának névadóját radíroztatta ki.
Persze ismerjük őt. Neki az igazság megtagadása, bármilyené, nem több, mint
átsétálni egyik irodából a másikba.
Na és, ahogy ott állt a pódiumon, szoborszerűen,
kinyújtott jobb kezét magasra tartva, a népvezérek fémbe, festékbe ezerszer
megörökített pózában… Ha valami megtestesíti a rendszerváltás kudarcát, az az ő
személye, rémisztő politikai pályafutása. És persze ő tette lehetővé, hogy egy
vidéki, első generációs értelmiségi, magát a kereszténységgel azonosító
politikusbanda letarolja Magyarországot, elvéve annak esélyét, hogy másképp,
másmilyen országban éljünk, mint az elmúlt száz évben. Az a vonzó félázsiai
sors – menet közben azt is ő találta ki nekünk. Meg kell hagyni, dolgozik is
rajta keményen, a kinyújtott kezű szoborfigurák nagyon is valódi
megszállottságával. Ugyan, ő is biztosan jót akar, hányszor hallani ezt még most
is, az ellenzékiek közül többnyire azoktól, akik reménykednek valami nemzeti
koncban. Én azért inkább hiszek a szememnek, vagy ha már annak sem, akkor
Milton Sátánjának: „Jobb a pokolban uralkodni, mint szolgálni a mennyben.” Ez
sokkal megnyugtatóbb magyarázat.
*
Elvéreztünk, kivéreztünk. Vágyódásunk, hogy a nyugati
világhoz tartozzunk, véget ért, megyünk kifelé mindenből. Európából, a
korszellemből, a hatvan körüliek az életből, viharos gyorsasággal, mennek a
szakemberek, a fiatalok. Azok meg, akik az utóbbiak közül még itthon vannak –
unortodox országállapot-felmérés következik! –, az iskola lépcsőházában
„sportolnak”, lépcsőznek, mert a kormány a mindennapi tornaórákban látja az
ország legjobb esélyeit, de tornatermeket nem ad hozzá. A felzárkózás egyetlen
valódi lehetőségét, a szabadelvű, azaz versenyképes oktatást és iskolákat
viszont üldözi. Ez azok ösztönös veszélyérzete, akiknek a hatalom kizárólag
arra kell, hogy szabad hozzáférésük legyen minden olyasmihez, amire a
miniszteri fizetésük nem lenne elég, és ami törvényesen nem járna nekik. És
mivel sikerült is a teljes államapparátust saját kielégíthetetlen mohóságukhoz
alakítaniuk, s ehhez az ott dolgozókat vagy hallgatásba kényszeríteni, vagy a
cinkosukká tenni, az ország ügyeinek intézésében jóformán nincs már egyetlen
átlátható, támadhatatlan, egyszóval jogszerű és demokratikus mozzanat. Olyanná
vált az államélet, mint egy film, amelyben a mit sem sejtő alkalmazottak háta
mögött ügyesen álcázva egy bank kirablása folyik.
„Ha nem vagy folyton résen, azt se látod meg, ami az
orrod előtt zajlik” – mondja Orwell, és bár annyi becstelenségre, mint amiben
hetedik éve élünk, talán nem is lehetett felkészülni, látnunk kellett volna, mi
következik. Miként azt is, ami még fog, de azt se látjuk. Pedig Orbán folyton
üzen, a maga sosem egyenes módján jelzi, hogy még van dolga velünk, a rosszra
rosszabb jön, de hiába. Az erkölcsi felelősségét egy-két kivétellel teljes
egészében megtagadó, a kritikai attitűdről, külső kontrollról lemondó
jobboldali értelmiségen kívül a nem rendszerbarát értelmiség is lényegében
csődöt mondott: kritikai nyelv helyett az óvónők nyelvén beszél, és még a
saját, folyamatban lévő felszámolása sem izgatja különösebben.
A miniszterelnöknek pedig nincsenek gátlásai, fokozatosan
teszi tönkre az intézményeiket, lapjaikat, zárja le a megélhetési forrásaikat,
hajszolja stresszbe, rákba, kilátástalanságba őket. Egyelőre a börtönt és
letartóztatást kivéve – amit ugyanők megkönnyebbülve emlegetnek, mint a működő
jogállam bizonyítékát – minden tőle telhetőt megtesz, hogy fölöslegesnek:
értéktelen szemétnek érezzék magukat. Sokan és közülük is a legismertebbek,
legbefolyásosabbak mégis úgy tesznek, mintha semmit nem látnának, nem
felébreszteni igyekeznek az ellenállás szellemét, hanem elaltatni. Most már
kizárólag egy új, radikális és hazafias értelmiség hozhat változást, de az még
meg se született.
Ellenállás hiányában a miniszterelnök fél kézzel
számolhatja fel az európai, nyugati életminőség alapvető feltételeit.
Kutatás-fejlesztés, innovatív és kreatív ipari technológiák, startupok,
vállalkozásra serkentő jogi, pénzügyi környezet bátorítása helyett sikeresen
kényszeríti rá az országra az ő saját „Felcsút és környéke” világképét,
igénytelenségét, rossz ízlését: elég ide néhány korszerűbb sertéstelep, tájház,
látogatóközpont megyéspüspöki áldással, egyházi iskolákban megdolgozott vidéki
szavazók, Várkertbazár, neki gyerekkori nosztalgiavonatocska, néhány tucat
sportlétesítmény, a bukdácsoló iskolások meg söprögessenek csak a gyárudvaron,
vagy tépjék a füvet közmunkássá vált apjukkal együtt.
„Minden gonoszság bosszú” – állítja Otto Weininger, és ez
a három gondosan egymás mellé helyezett szó frontálisan ütközik azzal az
ezernyi értelmezéssel, amellyel egyrészt a rezsim tejben-vajban fürdetett
elemzői, másrészt a rendszerrel anyagi érdekből vagy megalkuvásból úgyszintén
jó viszonyt fenntartani kívánó ellenzékiek igyekeznek tisztára mosni a
megfontolt pusztítást. És ehhez nekik is van saját hazugságszótáruk: eltérő
hatalomfelfogás, másféle állammodell, új vezetési filozófia... Ők rá a
bizonyíték, miként lehet szakmai objektivitást színlelve gyalázatosan élni.
Nem kétséges, hogy a nagyon fiatalon, huszonhárom évesen
elhunyt filozófus és az értelmiségi prostik közül kinél az igazság. Azt ugyan
nem tudhatjuk, hogy a miniszterelnök min és miért áll bosszút, valószínűleg ő
maga se tudja, de a döntései többségükben olyan szembeszökően ésszerűtlenek és
kártékonyak, hogy mással, mint a bosszú, a rombolás szellemével nem
magyarázhatók. Az egyszerűen csak rossz kormányzást ismerjük, az nem ilyen. A
kormányzati kriminalitás viszont pontosan így néz ki.