Szerző: GOMPERZ TAMÁS
2018.08.03.
A szolgaságba vezető út kivégzett szerkesztőségekkel van kikövezve.
A természet hamar visszafoglalja magának a tőle elvett területeket, olyannyira, hogy az élővilág még a nukleáris katasztrófák helyszínén is képes meglepően gyorsan regenerálódni. Hasonlóképpen virágzott ki a valódi újságírás a Hír tévében, azon a talajon, amelyet a csatorna első tíz évének szennye tett mérgezetté.
A világ bonyolult. Sok megsebzett és a Bildungsroman iránt kevés megértést mutató néző a mai napig sem tudta a régi bűzt elfeledni, ami persze érthető, de ez a kettőség, a 2015 előtti és utáni időszak közötti ellentét, nem kevesebbet jelent, mint az újságíró szakma apoteózisát, azoknak a szakmai értékeknek a felsőbbrendűségét, amelyeket a független sajtó képviselői mindig is vallottak.
A G nap után a Hír tévé nem a baloldalra állt át (mint azt a propagandahivatal sulykolja), hanem az újságírás oldalára. A rezsimsajtót az téveszti meg, hogy egy jobboldali és egy baloldali újságíró lényegesen közelebb áll egymáshoz, mint a propagandista bármelyikükhöz. A szakma közös akkor is, ha a világnézet nem. A Hír tévében úgy kezdték el alkalmazni ennek a mesterségnek a korábban elutasított szabályait, ahogyan az egykori szocialista országok tértek át a piacgazdaságra, amint a kényszer megszűnt felettük, és választhattak. Mi ez, ha nem az újságírás diadala?
A valódi újságírás persze nem feltétlenül eredményez jó műsorokat és cikkeket (ahogyan önmagában a demokrácia sem magas életszínvonalat), csupán biztosítja a jó műsorok és cikkek előállításának feltételét. A központból vezérelt, nem világnézeti elveket autonóm módon követő, hanem pártérdeket lakáj módón kiszolgáló „újságírásból” viszont kizárólag szemét születik. Az ilyen tevékenységet ezért nem is nevezzük újságírásnak.
A Hír tévé három szabad esztendeje alatt készültek jó műsorok és nem jók, de ennek nincs jelentősége, nem az Emmy-díj zsűrije vagyunk. E hét szerdáján nem érdekes vagy érdektelen műsorokat, szimpatikus vagy ellenszenves műsorvezetőket vesztettünk el, hanem a kevés megmaradt szerkesztőségek egyikét, amely az újságírást választotta a propaganda helyett, így a szakma szabályainak megfelelően a tájékoztatást és a hatalom ellenőrzését tartotta feladatának.
Ebből a szempontból teljesen érdektelen, hogy a tulajdonost milyen szándék motiválta akkor, amikor a szerkesztőséget hagyta szabadon dolgozni, és most, amikor a "G"-t visszaszívta.
Sajnos ez a történet újfent azt bizonyítja, hogy ebben a világban a jó nem nyeri el méltó jutalmát. Az erkölcsi tanulság a következő: ha a nyilvánvaló kockázatok ellenére a morálisan helyes utat választod a jól jövedelmező aljasság helyett, akkor eltaposnak azok, akiket még csak meg sem kísértett a miniszterelnök hatókörén kívüli élet felfedezésének félszeg vágya.
A tisztességes emberek csupán A, B és C eszközt hajlandók a küzdelemben használni, a gátlástalanok ezeken felül D-t, E-t és F-et is. Ezért nyernek mindig ők. A joguralom bevezetésével, a szabálykövetés elvárásával, az illem, az úriemberség, a jó modor népszerűsítésével a polgári társadalmak arra törekszenek, hogy ne legyen a gátlástalanoknak helyzeti előnyük, ennek érdekében a bevethető eszközöket a tisztességesek által is elfogadott körre korlátozzák. Ezzel szemben a NER államvallássá emelte a gátlástalanságot, a rendszer ünnepelt embertípusa a könyörületet nem ismerő végrehajtó, aki a párt szolgálatában nemcsak az ellenfelek elföldelésére, de sírjuk levizelésére is örömmel vállalkozik.
Miért terítsünk ki mindenkit? Tisztességtelenek vagyunk úgyis.
Miért ne terítsünk ki mindenkit? Tisztességtelenek vagyunk úgyis.
Vetted a lapot?
A szolgaságba vezető út, kivégzett szerkesztőségekkel van kikövezve: Népszabadság, Magyar Nemzet, TV2, Origo, Figyelő, az összes vidéki lap – mindannyian tudjuk, hogy ebben a mészárlásban nem a Hír tévé az utolsó áldozat. Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a szabad sajtó utolsó rezervátumait is felszámolják, talán egy-két kirakatlapot megőrizve, hogy legyen mit mutogatni a nyugati látogatóknak, mint a kommunizmus alatt a Váci utcát...