Szerző: SZEGEDI DEZSŐ
2024.02.23.
Az alábbiakban egyrészt amellett fogok érvelni, hogy minden közösségnek joga van ahhoz, hogy a saját történetét, ezen belül a fontos, kiemelkedő, meghatározó pozitív és drámai eseményeket autonóm módon, a közösség nézőpontjából mondhassa el, mutathassa be. Másrészt azt fejtem ki, hogy miért vélem szükségesnek, hogy bevezessük a közbeszédbe a romák ellen 2008-2009 között elkövetett rasszista támadássorozat kapcsán a terrortámadás kifejezést, amely a megtörtént cselekményeket pontosabban, valószerűbben írja le.
Minden közösségnek alapvető és elidegeníthetetlen joga, hogy saját maga mondja el, mutassa be azokat az eseményeket, amelyek a közösség története, identitása, kultúrája, múltja, jelene és jövője szempontjából alapvetőek, fundamentális jelentőségűek. Ebből következik, hogy minden közösségnek elemi joga, hogy maga jelölje ki és határozza meg azokat a jeles vagy éppen drámai erővel bíró eseményeket, amelyek kapcsán szükségesnek és fontosnak tartja a saját közösségében és szélesebb társadalomban való kollektív megemlékezést és emlékeztetést. Tehát kulturális és emlékezetpolitikai téren is evidensnek tekintjük a semmit rólunk nélkülünk elv érvényesülését.
Vannak olyan események, tragédiák, amelyek túlmutatnak az érintett közösségeken. Túlmutatnak, hiszen nem csak, vagy nem elsősorban az adott közösség életére, mindennapjaira hatnak, nyomják rá bélyegüket, hanem a széles társadalom szempontjából is meghatározóak, vagy legalábbis annak kellene lenniük.
Emlékbizottságunk szerint ilyen tragédia a 2008-2009-ben romák ellen elkövetett terrortámadás-sorozat. Az áldozatok magyar honpolgárok voltak. Olyan emberek, akik hittek abban, hogy az állam szavatolja a normális, biztonságos élethez való jogaikat, emberi méltóságukat, s megvédi őket a rasszizmustól, a kirekesztéstől, a fenekedő nácik támadásaitól. Tévedtek. Mindannyian tévedtünk.
A terrortámadások sajnos nem keltettek elemi felháborodást a társadalomban. Nem demonstráltak tömegek a rasszizmus és a romákat ért gyilkosságok ellen. A politikusok, a véleményformáló értelmiségiek – kevés kivételtől eltekintve – nem emelték fel szavukat a rasszista politikai tömörülések uszításai, a paramilitáris szervezetek megfélemlítő akció ellen. Sőt, a demokratikus pártok a szélsőjobb politikai fogalomkészletét kezdték használni, a rasszista szavazóknak pedig rendre politikai gesztusok sorát tették. Szégyenteljes csöndbe sulykolva, hogy mindez ártatlan honfitársak életét követelte.
Az áldozatok családjai, a magyarországi roma közösségek is egyedül maradtak e szörnyű tragédiával. Egyedül maradtak, hisz gyászukban, fájdalmukban csak kevesen osztoznak. Egyedül maradtak, mert az állam és annak képviselői máig nem tartják fontosnak azt, hogy kifejezzék az együttérzésüket, hogy a tragédia súlyának megfelelő és az áldozatok emlékéhez méltó módon kezeljék az ügyet.
Cselekvés, szolidaritás, kollektív kiállás helyett 15 éve fülsüketítő csend és közöny van.
A roma közösségeken kívül csak egy maroknyi humanista pro roma szervezet és civil számára fontos az áldozatokról való megemlékezés, s az emlékeztetés, illetve a társadalom figyelmének felhívása arra, hogy az ordas eszmék, a kirekesztő beszédmód nem tűnt el a közéletből. Sőt. Ugyanúgy mérgezi a közbeszédet, a paramilitáris szervezetek pedig ugyanúgy grasszálhatnak, és félemlíthetik meg a roma embereket, közösségeket.
A bántó, bénító csend és közöny falát kizárólag őszinte, bátor, humanista beszéddel, kiállással tudjuk lerombolni. Oly módon, hogy roma és nem roma közösen hajt fejet az áldozatok emléke előtt, mutat szolidaritást a gyászoló hozzátartozókkal. S oly módon, hogy nemcsak egy maroknyi civil számára lesz fontos az emlékezés az emlékeztetés, hanem a demokratikus közösség egésze számára. Közös megemlékezés, párbeszéd és kiállás nélkül nincs lehetőség a szörnyű és megmagyarázhatatlan tragédia feldolgozására. Csakis együtt, egymást erősítve van mód erre...
