"Ez Putyin háborúja, de Amerika és a NATO sem ártatlan nézelődő" – írja Thomas Friedman, a New York Times kommentátora.
Szerinte az orosz elnök Sztálin óta a legnagyobb hatalommal bíró, ellenőrizetlen moszkvai vezető, és ennek a háborúnak az időzítése az ő törekvéseinek, stratégiájának és sérelmeinek a terméke. Putyin úgy tekint Ukrajna azon törekvésére, hogy ki akar lépni az orosz befolyási övezetből, mint ami számára személyes stratégiai veszteség, de ugyanakkor nemzeti megszégyenülés is. Hétfői beszédében Putyin azt állította, hogy Ukrajnának nincs jogalapja a függetlenségre, hiszen népe Oroszországhoz kötődik, vérségi, családi kapcsolatok révén. A szabadon választott ukrán kormány elleni támadása így a becsületbeli gyilkosság geopolitikai megfelelőjének tűnik. Putyin – Friedman megfogalmazása szerint – alapvetően azt mondja az ukránoknak és másoknak, akik az Európai Unióhoz, illetve a NATO-hoz akarnak csatlakozni, hogy "nem a megfelelő fickóba szerettetek bele, nem fogtok lelépni sem a NATO-val, sem az EU-val, és ha halálra kell ütlegelnem a kormányotokat, hogy hazarángathassalak benneteket, akkor azt meg fogom tenni".
Ez – állapítja meg az amerikai kommentátor – ronda dolog, de van itt egy jelentőséggel bíró háttértörténet is: Putyin Ukrajnához való kötődése nem pusztán misztikus nacionalizmus. Friedman szerint két hatalmas fahasábot kell látni, ami táplálja ezt a tüzet. Az egyik az Egyesült Államok rosszul végiggondolt döntése az 1990-es évekből, amellyel kibővítette a NATO-t, miután összeomlott a Szovjetunió, pontosabban: annak ellenére, hogy összeomlott a Szovjetunió. A második, ennél is sokkal nagyobb fahasáb az, hogy Putyin a NATO közelebb kerülését Oroszország határaihoz cinikus módon arra használja fel, hogy saját maga köré gyűjtse az oroszokat saját hatalmas vezetői kudarcának az elleplezése végett. Putyin csúnyán felsült azzal a törekvésével, hogy olyan gazdasági modellt teremtsen Oroszországban, amely egyfelől képes lenne ténylegesen vonzani - és nem taszítani – a szomszédait, másfelől arra ösztönözné népe legtehetségesebbjeit, hogy maradjanak otthon, és ne nyugatí vízumért álljanak sorba.
E két tényező közül az előbbivel kapcsolatban a New York Times elemzője emlékeztet arra: az 1990-es évek végén, a 2000-es évek elején a legtöbb amerikai kevés figyelmet szentelt a NATO kiterjesztésének, az olyan kelet- és közép-európai országokkal való kibővítésének, mint Lengyelország, Magyarország, a Cseh Köztársaság, illetve a balti államok. Ezek korábban mind a szovjet érdekszférához tartoztak, és nem volt rejtély, miért akarnak részévé válni annak a szövetségnek, amely kötelezné az Egyesült Államokat, hogy védelmükre keljen orosz támadás esetén.
Ami viszont rejtély – folytatja Thomas Friedman –, hogy az Egyesült Államok, amely az egész hidegháború alatt arról álmodozott, hogy Oroszországban egy napon demokratikus forradalom következik be, és olyan vezetője lesz, aki nehézkesen és vontatottan ugyan, de megpróbálja demokráciává változtatni és a Nyugathoz csatlakoztatni Oroszországot, nos szóval, hogy ez az Egyesült Államok miért döntött úgy, hogy gyorsan az oroszok képébe vágja a NATO-t, amíg Oroszország gyenge.
"Tisztségviselők és politikai buzgómócsingok nagyon szűk csoportja – beleértve saját magamat – feltette akkor ugyanezt a kérdést, de lenyomtak minket" – idézi fel Friedman a bő két évtizeddel ezelőtt történteket. A Clinton-kormányzat csúcsszintjén egyetlen egy fontos, de magányos hang volt, amely ugyanezt kérdezte, mégpedig Bill Perry védelmi miniszteré. Perry évekkel később, 2016-ban a Guardian által szervezett konferenciák egyikén úgy tekintett vissza: az utóbbi években leginkább Putyin lépéseit illeti szemrehányás, de a kezdeti esztendőkben történtekért az Egyesült Államok volt leginkább hibáztatható. "Az első olyan cselekedetünk, amely valóban rossz irányba vitt minket, az volt, amikor a NATO elkezdett bővülni olyan kelet-európai nemzetekkel, amelyek némelyike Oroszországgal határos" – idézi Thomas Friedman a Pentagon volt vezetőjét. Perry szerint akkoriban szorosan együttműködtek Oroszországgal, és az oroszok kezdtek hozzászokni a gondolathoz, hogy a NATO inkább barátjuk lehet, mintsem ellenségük. Attól viszont nagyon rosszul érezték magukat, hogy a NATO megjelent közvetlenül a határaiknál, és nagyon erőteljesen kérték, hogy ezt ne folytassák.
A New York Times kommentátora felidézi azt is: 1998. május másodikán, közvetlenül azután, hogy a szenátus ratifikálta a NATO-bővítést, ő maga felhívta az akkor 94 éves, de szellemileg teljesen friss George Kennan volt moszkvai nagykövetet, aki jelentősen hozzájárult a szovjetekkel szemben a hidegháború éveiben követett amerikai politika alakításához, és aki Amerika legjelentősebb Oroszország-szakértője volt. Fredman azt kérdezte Kennantől, miként vélekedik a NATO-bővítésről. A veterán diplomata egy új hidegháború kezdetének, tragikus tévedésnek minősítette a lépést, aminek a megtételére szerinte nem volt semmi ok, hiszen "senki nem fenyegetett senkit". Kennan azt jósolta, hogy az oroszok erre fokozatosan egyre ellenségesebben fognak reagálni. "A hidegháborúban a szovjet kommunista rezsimmel volt bajunk. És most hátat fordítunk annak a népnek, amely végrehajtotta a történelem legnagyobb vértelen forradalmát, amikor felszámolta a szovjet rendszert" – hangzottak akkor George Kennan szemrehányásai.
A New York Times kommentátora hozzáteszi: mindez természetesen nem igazolja azt, hogy Putyin feldarabolja Ukrajnát. A szerző bővebben ír arról a bizonyos második, még nagyobb fahasából is, amely a tüzet táplálja. Ennek lényege, hogy az elmúlt évtizedben az orosz gazdaság stagnált, és Putyin választási kényszer elé került: vagy mélyebb reformokat hajt végre, azzal viszont gyengíti felülről lefelé kialakított ellenőrzési rendszerének a hatékonyságát, vagy még inkább a korrupt tőkés kleptokrata haverokra támaszkodik. Az utóbbit választotta.
ITT HALLGATHATÓ MEG, ITT OLVASHATÓ
