2020. február 19., szerda

MÁR DRÁGULNAK A BANKI HITELEK - MEGLEPETÉS ÉRHETI AZ ADÓSOKAT A KÖVETKEZŐ ÁTÁRAZÓDÁSKOR

AZ ÉN PÉNZEM BLOG
Szerző: Az Én Pénzem
2020.02.19.


Csak a jegybanki kamatcsökkentési ciklus utolsó évében, 2016-ban volt a bankközi kamat (Bubor) annyira magas, mint most. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy akad bank, ahol már drágábbá váltak a fixált – vagyis nem a pénzpiaci kamathoz kötött – hitelek is. Változás egyébkén nem egy pénzintézetnél akad.

Bő egy hete írtunk arról, hogy megindultak felfelé a pénzpiaci kamatok, a Magyar Nemzeti Bank mintha a forint után (mellett, helyett – szabadon választható) a kamatok terén is a lovak közé dobta volna a gyeplőt. Az azóta eltelt napokban a kamatemelkedés folyamata határozottan gyorsult. Csak a jegybanki kamatcsökkentési ciklus utolsó évében, 2016-ban volt a 3 havi Bubor (ehhez kötött kölcsönöket vetettek fel annak idején a devizahitelesekkel) annyira magas, mint most, ráadásul meglehetősen rövid idő alatt emelkedett négyszeresére (!).

A Buborhoz kötött hitelek nyilvánvalóan drágulnak, ha nem is annyira gyorsan. A hitelkamatot a bankok a megelőző hónap utolsó munkanapját 2 nappal megelőző napon érvényes referencia kamat alapján határozzák meg. Februárban tehát a kamat még 0,23 százalék plusz a kamatfelár (miközben a Bubor jelenleg már 0,63 százalékra rúg). A következő hónapban azonban már az új, magasabb referencia kamat lesz érvényes. Persze nem csak a gyorsan, hanem a hathavonta vagy évente átárazódó kölcsönök esetében is. Például az Ersténél a pénzpiachoz kötött piaci lakáshitelek kamatfordulója 15-én (vagyis az érintetteknek éppen nemrégiben) volt...


ÉLET ÉS IRODALOM 2020/7. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE (1. RÉSZ)

ÉLET ÉS IRODALOM
Szerző: ÉS
2020.02.14.



P U B L I C I S Z T I K A

Kovács Zoltán: Kanyartan

Micsoda gyönyörű és gazdag a mi országunk! Itt van a Balaton a maga kikötőivel, a tóval földtörténeti egységben pompázó hegyláncával, lejjebb, a Dunántúlon laza rendetlenségben szétszórt kastélyok, a Duna folyás szerinti bal oldalán az alföldi homoki borok vidéke, odébb a Tisza a holtágakkal, a valami csoda folytán még érintetlen maradt erdőségeivel. Hazánk domborzata, vizei, a rájuk épülő üdülőövezetekkel és iparral, ezt valamikor az általános iskola hatodik-hetedik osztályáig illett megtanulni.

Ma elég bekapcsolni reggelente a rádiót. Ha valaki ezekről nem hallott volna, a fölsorolt földrajzi-ipari elemek, hegyek, vizek, erőművek, kikötők, a teljes szállodaipar, kapcsolódó szolgáltatóbázisok, ménesek és borvidékek szigorú taxációs rendben lesznek a magyar polgári világ vezető embereinek vagyonelemeivé. Akár térképen is követhetjük a hazai polgárság gazdagodását: hétfőn egy kastély, kedden egy erőmű, szerdán egy kikötő, a hét második felében egy holtág a kapcsolódó természetvédelmi homoknyerő hellyel, folyókanyarulat a mederrel, tavak kékeszölden feszülő víztükreivel, a halak, a madarak, a kétéltűek, majd a csigák és a kagylók...

Kenesei István: Tények, ferdítések, várakozások


Csillag István: A felületes fizikus
Orbánnal a nyakunkon divat lett elemezni, hogy mi romlott el, mit rontottunk el. Van, aki a közjogi berendezkedés intézményeinek létrehozása, így a választási rendszer kidolgozása során tanúsított felületességet, hevenyészettséget okolja, mások az Orbán előtt kormányzó koalíció vezetőinek személyes alkalmatlanságára fogják az összeomlást és Orbán hatalomra kerülését, de vannak olyanok is, akik ebben nem csupán magyar sajátosságot látnak, hanem a kelet-európai rendszerváltástól várt gazdasági felemelkedés elmaradása miatti csalódottságnak a következményét és/vagy a liberális részvételű kormányok elesettek iránti érzéketlenségének, a neoliberális gazdaságpolitikának „szándékon túli eredményét” is...

Váncsa István: Kecske az árok szélén
Sándor Iván: Hajózás sötét vizeken
– Magyar farsang 2020 –

Benda László: Káderforgó Phenjanban

Dobrovits Mihály: Kína Közép- és Belső-Ázsiában

Babarczy Eszter: Levél Szijj Ferencnek

Reményi József Tamás: Hajnóczy és a NAT

Hegyi Iván: Van gomb elég

Szüdi János: NAT-ot kaptunk


A Magyar Közlöny 2020. január 31-i, 17. számában megjelent a Nemzeti alaptanterv módosításáról szóló kormányrendelet. A pedagógus szakmai és érdek-képviseleti szervezetek, amelyek mindent elkövettek, hogy részt vehessenek az előkészítésben, és törekvésük nem járt sikerrel, nem késtek világgá kürtölni: „a Nemzeti alaptanterv nem is nemzeti, nem is alaptanterv”. Ennek a szabályozásnak azonban nem is ez a célja. A miniszterelnök-pártelnök szócsöveként Lázár János 2017‑ben közölte: „A kabinet az oktatáspolitikát, az új alaptanterv elkészítését annak a célnak rendeli alá, hogy a diákokból jó keresztényt, illetve keresztyént és jó magyart neveljenek.”...

Losoncz Miklós: Brexit: mit hoz a holnap?
Pléh Csaba: Elment Feri

Tamás Pál: Kiábrándulási görbék

Az eltűnő szabadságérzés

A három piramis

A Kuthi Csaba alapította Ars Humanica Hungarica Kör 2012 óta minden évben Magyar Civil Becsületrend díjakat ad át. Idén a Stádium 28 Kör és Orosvári Zsolt kapta az elismerést. A Stádium 28 az akadémiai ellenállásért kapja a díjat, Oros­vári Zsolt pedig azért az áldozatos munkáért, amivel ágyakkal és klímaberendezésekkel látta el számos magyar kórház gyerekosztályát – civilként. A Stádium 28 Kör munkásságát Csepeli György méltatta, laudációját az alábbiakban közöljük...

Hanák András: Gólem: Sárközy Tamás
(1940–2020)

V I S S Z H A N G 

Barkóczi András: Oké, boomer

Karsai László: Válasz Szakály Sándornak

Dr. Szűcs R. Gábor: Pontosítás

Bihari Péter: Csak egy ember...?

Lanczkor Gábor: Schein Gábornak


Schein Gábor: Helyesbítés

P Á R A T L A N 

-páti: S.O.S.

-átkai: FÖLVIRÁGOZTATÁS

Kerekes András: INKÁBB JÓ

Lantai András: TISZTELT NAV!

Lázár György: PERJELSÉGI DIPLOMÁCIA

hágé: VACSORA

MCs: NEMZETI KONZULTÁCIÓ

Márton János: OLVASSUNK ESTERHÁZYT!

Színházról és egyebekről

-hg-: SAS

msz: JÓ REGGELT!

Szilasi György: L’ÉTRANGER(celebrálta Nyerges András): HETI TEXTUS

Szikszai Károly: BRIGÁDNAPLÓ


ÉLET ÉS IRODALOM 2020/7. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE (2. RÉSZ)

ÉLET ÉS IRODALOM
Szerző: ÉS
2020.02.14. 


F E U I L L E T O N

Parti Nagy Lajos: Nagyszótár-cédulák

I N T E R J Ú

Márkus Virág: A vers keltsen zavart és okozzon meglepetést!
Beszélgetés Maarja Kangro észt íróval

K R I T I K A

Csuhai István: Ezzel a méltósággal
Colson Whitehead: A Nickel-fiúk. Fordította Pék Zoltán. 21. Század Kiadó, Budapest, 2019, 270 oldal, 3990 Ft

A Nickel-fiúknak kétségtelenül súlypontja ez az iskolaregényekre, a Törless iskolaéveire és az Iskola a határonra emlékeztető, vaskos és kegyetlen réteg, amelynek külső körvonalai – a fentiekben épp eleget bizonygattam – meglehetősen referenciálisak. Ugyanígy súlypontja a regénynek közvetlen korszaka is, a hatvanas évek első harmada, amelyben játszódik, hiszen egybeesik az amerikai Dél afro-amerikai lakosságának emancipációs küzdelmeivel. De szépírói életre ez az anyag a fentieken túlmutató irodalmi eszközeivel kel, például azzal, hogy a közvetlen műfaj szabályainak megfelelően belefoglalja főhősének vagy hőseinek a jellegzetes fejlődésregényét, sorban bemutatja azokat a mozzanatokat, ahogy ezek a gyerekek megpróbálják kiismerni és lehetőségeik szerint legyőzni az őket sújtó irracionális szabályokat, felülkerekedni rajtuk és túlélni a megpróbáltatásokat. A hallatlanul ökonomikus elbeszélésmóddal (melyben egyensúlyban vannak a hátra- és előreutaló narratív megoldások) a nem egészen háromszáz oldalas szövegben ott rejtőzik egy hatvan évet átfogó, mintaszerű amerikai nagyregény, centrumában egy hangsúlyos és modern elbeszélői trükkel, amelynek felfedezését ezen a helyen inkább az olvasóra hagyom...

A HÉT KÖNYVEI

A könyvújdonságokat az Írók Boltjának (Budapest VI., Andrássy út 45.) segítségével adjuk közre. A listát összeállította: Négyesi Móni. A könyvek 10% kedvezménnyel megrendelhetők az irokboltja.hu weboldalon...

Domány András: Ex libris

Peterecz Zoltán: Jeremiah Smith és a magyar nép­szövetségi kölcsön, 1924–1926
„Ruszin voltam, vagyok, leszek”
„Kijevi csirke” – (Geo)politika a mai Ukrajnában
Harsányi László: A fényből a sötétbe – Az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület évtizedei 1909–1950

Török András: Alapkutatás, szép, érthető csomagolásban


Bolla Zoltán: Újlipótváros építészete 1861–1945 (700 épület, 100 lépcsőház, 1200 fotó). Aritron Kft., 2019, 312 oldal, 8990 Ft


A szerző az előszóban megadja új könyve pontos műfaját: „építészeti középtopográfia, ami azt jelenti, hogy nem minden egyes épület jellemzése tartalmaz alaprajzi, felépítési és anyaghasználati részletezést és nem tartalmazza az épület keletkezésének történetét, az építtetők és lakók családtörténetét sem. Fő tárgya egy katalógus kialakítású inventárium (jelentése itt: értékleltár)” Ez azt jelenti, hogy utcáról utcára haladva, minden egyes házról tartalmaz adatokat és homlokzatfotókat, helyenként a lépcsőházról is mutat képet, elvétve archív képeket is, például a Palatinus házak, vagy az egykori Parkettagyár (Pozsonyi út 65-71.) esetében...

Laczó Ferenc: Igazságérzet, önheroizálás nélkül

Eddy de Wind: Auschwitz, végállomás. Egy túlélő naplója a haláltáborból. A holland eredetiből fordította Alföldy Mari. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2020, 270 oldal, 3999 Ft

A polgári családból származó, nem vallásgyakorló, jazz-együttesben is klarinétozó orvos eredetileg önként jelentkezik a westerborki tranzit táborba, ahonnan 1943 őszén feleségével együtt (a számukra ekkor még teljességgel ismeretlen) „keletre” deportálják. Részben a vakszerencsének köszönhetően Auschwitzban viszonylag szerencsés helyre, az I-es tábor kórházi blokkjába kerül – melynek a könyv lapjain bemutatott sajátos viszonyaiból, amint azt a szerző maga is hangsúlyozza, távolról sem lehet az egész táborkomplexumra következtetni (60.). Még kivételesebbnek számít, hogy de Wind, bár szűk korlátok közt, de sokáig az övével épp szomszédos blokkban raboskodó, meddőséget okozó emberkísérleteknek kitett feleségével is tudta tartani a kapcsolatot...

Hahner Péter: Három nézőpontból

Ádám Péter: Francia kulturális szótár. Javított, átdolgozott, bő­ví­tett 2. kiadás. Corvina Kiadó, Bu­da­pest, 2019, 366 oldal, 3990 Ft

A lexikonszerkesztő csak csóválja fejét, a történészt viszont megdöbbenti az elírások, betűhibák és téves adatok mennyisége. Dom Pérignon, a híres pezsgő névadója a megadott évszámok szerint 237 évig élt (263.). A Guizot-törvényről a 174. oldalon azt olvashatjuk, hogy 1830-ban fogadták el, a 233.-on pedig azt, hogy 1833-ban. Béarn nem grófság volt, hanem fejedelemség (41.), a barikád pedig nem „a XVII. század derekán bukkan fel” a francia történelemben (39., 154.), hiszen 1588. május 12-ét a „barikádok napja” címen tartják számon. A nagy francia forradalomról szinte csak téves adatokat találhatunk a kötetben. Ádám napra pontosan közli, mikor jelentette ki Mária Antónia királyné, hogy „ha a népnek nincs kenyere, egyen kalácsot” (62.), holott ez egy irodalmi vándormotívum. Rousseau közismert szólásmondásként idézi fel Vallomások című kötetében (1962, Magyar Helikon. 264-265.) – egy évvel az előtt, hogy Mária Antónia megérkezett volna Franciaországba...

Wölfinger Kitti: Tenger zúg a cserepekben

Az ÉS könyve februárban – Balla Zsófia: Az élet két fele. Versek 1965–2019. Kalligram Kiadó, Budapest, 2019, 632 oldal, 4990 Ft

A tudatos és előzékeny szerkesztésnek köszönhetően a befogadó, még mielőtt kinyitná a könyvet, megismerheti e költői világ főbb versnyelvi, tematikus jellemzőit: dialogikusság; idő, emlékezet; önmagát és a világot megismerni vágyó, reflexív személyesség; az alkotás/az élet szabadsága; metafizikai igény. Megsejtheti, hogy Balla költészetfelfogásában az írás: kép, a forma: életjel.

Az élet két fele kötet felütése („Amikor hazajöttél, / még helyükön voltak a fények / Nem tehetek róla, hogy megrohamoztak, / de a várásban majd kiégtek.” [Amikor hazajöttél]) és zárlata („Fel a fejjel! Ne féljetek! / Keserűség is szülhet életet. / Ne féljetek! / Csak az igazság teremthet hazát.” [Kiáltvány]) a borítóval előlegezett vitalitást, az élni és az életre hívni lelkesültségét hordozza. Az egyikben a várakozás izgalma, a megérkezésben rejlő lehetőség, a másikban a kimondás/az elindulás esélye és a tapasztalat érlelte bölcs belátás képessége a megtartó erő (a halált legalábbis elodázó). A felfokozott lelkiállapotot mindkét esetben kijelentő mondatok tompítják. A kiinduló- és a végpont egyaránt a haza (s ez jelzi is az életműbeli kitüntetett szerepét), a két élethelyzet közötti időben a lírai én vele együtt alakult. Az első versben az életet nem éli, megtörténik vele, haláláról ugyanakkor maga dönt; az utolsóban határozottabban képviseli magát: az ön- és közérzület immár nem a tárgyakba vetül, hanem az emberi és természeti világba...

Végső Zoltán: A nagy találkozás

(Dés László Free Sounds Quartet: Capricci – TomTom Records, 2019)

A Capricci nem egyszerű anyag, a többszöri meghallgatás során különféle mélységeket fedezhetünk fel. Például a hallgatás körülményei befolyásolják, mit érzünk hangsúlyosabbnak, még a tempót is változni érezzük a bioritmusunknak megfelelően. És éppen ez a körülírhatatlanság, a megfoghatatlanság az improvicázió lényege: túllépni formákon és kötöttségeken, mégis megtartva a zenészek karakterét...

Sinkó István: Übü újratöltve

(Kováts Albert kiállítása a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjteményben március 28‑ig látható.)

Az Übü-képek most valahogy szigorúbb, talán kevésbé ironikus hangulatot árasztanak. A kiállítás plakátján szereplő Übü a koporsóban már nem is tekinthető másnak, mint drámai végkifejletnek, az enyészet apoteózisának. A portrék – és kevéske tájvariáció – leginkább szigorúságukban és kegyetlenségükben idézik a keserves fintort, mely az egykor volt fiatal francia szerző harsány gúnyiratához kapcsolható...

György Péter: Depresszió idején

(Az Eufória? – Rendszerváltás-történetek Magyarországról című kiállítás a Capa Központban február 23-ig látható.)

Megannyi fiatal ember házibulikon, Radnóti Sándor, Horváth Judit, Tamás Gáspár Miklós tánc közben, s ott van a történelmi időben látható nyomot nem hagyó, nagyszerű matematikus és igaz ember, Révész Gábor, amint lehunyt szemmel táncol a festő, filmművész Kiss Mariannal, aki akkoriban már Berlinben élt. Mintha egy Proust-oldal keveredne össze egy történelmi regény tablójával. Az én gyermekkori barátom, Révész, 1997 óta halott. 2020-ban egy elsüllyedt szubkultúra reprezentatív alakja, helye van a kiállításon, ugyanúgy, mint azoknak, akiket én nem ismertem, vagy nem ismertem most fel...

Stőhr Lóránt: Úton, útfélen

(Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál, BIDF, 2020. január 27–február 2. A díjazott filmek vetítése: BIDF Extra. 2020. február 14–16.)

A személyes közelségen alapuló, részben a főszereplők által forgatott filmek voltak az idei BIDF legerősebb alkotásai. A kamera segítséget nyújt a szereplőknek, hogy elviseljék az elviselhetetlent, túléljék a megpróbáltatásokat és a nyilvánosság erejével védjék magukat. A dokumentumfilm így lehet egyszerre önvédelmi fegyver és terápiás eszköz a szereplő-filmkészítő kezében...

Fuchs Lívia: Sem, sem

(Montázs – Barta Dóra – Katonka Zoltán: Anna Karenina, Kecskemét City Balett)

A mozgásszekvenciák megformálásának ez az egyedisége, igényessége és kimunkáltsága, a szólamok rendjének ez a gazdagsága azonban totálisan hiányzik az Anna Kareninából, amit egyfajta semleges, minden egyedi kézjegyet elmosó mai balett-eszperantó ural. A szedett-vedett zenei montázs – teli következetlen megszakításokkal, csendekkel – sem ad biztos tempót a hosszúra nyúló előadásnak, és kérdés, hogy tizenegy táncossal érdemes-e egyáltalán egy nagy elbeszélő balettet színre vinni. Az alkotók ebben a helyzetben dönthettek volna akár a boldogtalanságok sokféleségét feszes és kifejező táncképekbe sűrítő kamaradráma mellett is, amihez ennyi táncos épp elegendő...

Herczog Noémi: Egy szabad nő

(Hajdu Szabolcs – Török-Illyés Orsolya: Obiectiva Theodora, r.: Hajdu Szabolcs. Tilos Rádió)

„Mintha egy csodálatos kristálygömbbe tekintene az ember, a múlt ködhomályától mentes, tűéles képen tűnik elő a 70-es–80-as évek Romániája, ez a színes, izzó erdélyi közösség, mint egy áttetsző csepp, és benne a tenger – az egész akkori társadalom.” Ezek Török-Illyés Orsolya szavai arról, milyen volt olvasni édesanyja, Illyés Kinga megfigyelési dossziéját. De pontosabban nem tudnám megragadni azt sem, milyen hallgatni a hangjátékot, amit Illyés Kinga lánya a „Theodora” dossziéból készített. Kelet-európai tündérmese? A szekus dosszié mint „csodálatos kristálygömb”?
Fáy Miklós: Tisztelet, nem süketség

(A Zeneakadémia kamarazenekarának koncertje – február 9.)

Azt is hallom, hogy nem szeretném őt nagyon sokáig hallgatni, de azt egyelőre kell. Biztosan vannak, akik úgy gondolták, hogy az elmúlt évben előadott, szörnyűséges, bár kéztörlésekben ugyancsak gazdag Goldberg-variációk csak kisiklás volt részéről, ők most megnyugodhatnak. David Fray tényleg ennyit tud, így zongorázik. Úgy, hogy nagy okosan olyan tempóval szalad neki a Bach d-moll zongoraversenynek, amit nem tud tartani, ezért aztán lassul az első tétel alatt, meg a hangok sem szólalnak meg...

Károlyi Csaba: „Kérdezhetek?”

(Világtalálkozó. Kadarkai Endre műsora, Klubrádió, szombat 12:00–13:00)

Kadarkai Endre Világtalálkozó című műsora október 12. óta megy: „két teljesen eltérő habitusú és értékrendű közismert embert ültet egy asztalhoz” – így a beharangozó. Elképzelem, amint a műsorvezető és Warholik Zoltán szerkesztő ötletel, ki lehetne a két ember legközelebb, és milyen alapon. Vajon jók-e együtt, mi lesz, ha „összeengedjük” őket. Ez a projekt ki van találva, az átlagosnál jóval több „agyalás”, szellemi, lelki és technikai tudás van benne....

Siba Antal: Jót nevettünk


(Szórakoztató műsorok szereplői a televíziókban)

Az mégiscsak szórakoztatóbb, amikor királynő Sandringhambe csúcstalálkozót hív össze, ahol a királyi család legmagasabb rangú tagjai megvitatják Harry és Meghan jövőbeni helyzetét a családon és a monarchián belül. Ez hír, legalább annyira belpolitika, mint amennyire más oldalról meg bulvár. Ezzel nem képes versenyezni a hazai celebvilág, ez természetes, de annál mégiscsak több kéne, hogy ki mit villantott a karibi plázson.

I R O D A L O M

Grecsó Krisztián: Csönd és szabadság

Az október volt a legzordabb, nagyjából egy hónap kellett hozzá, hogy fölaprítsák a kopaszok lelkét a rutinos, régi lakók. Az enyémet meg például az Imiét is, aki alig múlt ötéves, és minden vasárnap váltóruha, fehérnemű, tankönyv és kabát nélkül engedték vissza a szülei. Valahonnét Bokroson túlról járt be gyalog, tizenöt–húsz kilométer a homokdűnés tanyavilágban. Péntek volt – a hét legszebb napja azoknak, akiket nem bántottak otthon –, és én nyöszörgésre ébredtem. Tompa, kétségbeesett vinnyogás, mintha zsákba varrt macskák cincogása lett volna. Próbáltam visszaaludni. De a vinnyogással álmodtam. Belőlem jött. Fölkeltem, hideg volt, marta derekam, kimentem, a folyosón két meztelen láb rúgkapált a nagykukából, egy majdnem csupasz gyerek, csak egy kívülről is szarcsíkos kisgatya volt rajta. Kihúztam. Imi csöndesen megköszönte és iramodott is vissza a hálóba, hátha jut még egy kis idő alvásra...

Vári Attila: Emine jóslata

Élete utolsó napján, feszülten a trágár szavakat kiabáló, felbőszült tömeg miatt, éppen a híreket olvasta be, ölében a csendesen doromboló Micurka nevű macskájával, amikor a rádió segédszerkesztője egy lapot csúsztatott Géza elé. Lila felkiáltójellel figyelmeztették, hogy azonnal be kell olvasnia az egészen friss hírt. Nem is futotta át a sorokat, első látásra, azaz prima vista olvasta: Feszült, migránsellenes a hangulat a Hargita megyei Gy. településen, miután elterjedt a hír, hogy migránsokat telepítettek a községbe. A felfokozott hangulat annak köszönhető, hogy két, egyébként katolikus Srí Lanka-i pékmestert alkalmaztak Gy.-ben, akik tudósítónk szerint nem menekültek, hanem vendégmunkások.

Eltűnődött az elképesztő tényen, a fokozódó, alap nélküli gyűlöleten, amit hallgatóságával közölt. Még nem tudta, hogy a saját városában éppen most zajlott le egy lincselés a Casablanca bárnál, annál a főtéri üzletnél, amelynek arab tulajdonosa, a lincselés áldozata, eredetileg csak használt telefonokat árult, amíg meg nem szerezte az italmérési engedélyt is. Letette a fejhallgatót, fölkapta a macskáját és belépett saját felségterületére.

Major Eszter Anna: Fehérben

Meztelenül fekszik mellettem. Én is meztelen vagyok. Megint így maradtunk. Kiszolgáltatottan várjuk, hogy visszatérjenek hozzánk, a fehérségbe, ahol sápadt testünk éppen csak elüt az ágytól, a faltól, a szekrényektől. Várjuk, hogy visszakapjuk emberségünket.

Mindennaposak ezek a reggelek. A korai napfény keménysége még nyomorultabbá teszi a groteszk rutint. Mennyivel egyszerűbb lenne mindez esti félhomályban – talán még ép embereknek is tűnhetnénk, akik egy szerelmi légyott előtt vagy után pihegnek pucéran. Nézem magunkat, rézsút billentve fejemet. Hanyatt fekve fogom be a képet. Őt és magamat...

Mátyás Győző: Angyali történet

A németalföldi stílusban épült fogadó előtt faszéken fekete egyenruhás alak nyújtja maga elé a lábait, csizmáján lecsúszik a délutáni nap fénye, ujjaival szaggatott ritmusban dobol a tányérsapkáján. Feláll, megigazítja a keresztszíját, az arcában semmi megjegyezhető, a lényéből árad a háborúszomj.

Int egyet a sapkájával, az asszonyok vontatottan, libasorban, mint valami rontott Brueghel-képen, elindulnak a szemközti régi épület felé.

Jó, értelmezzük a látványt, de akkor kicsit vissza kell ugranunk az időben, ami még szerepet sem kapott. A kisvárost, amelyik úgy épült, mintha a házakat valaki szétgurította volna a hegyoldalban, már hónapok óta ostromolták a háború fekete egyenruhás vazallusai. Nevezzük is őket a Hódítók Seregének....

Ágoston Tamás: Papír

Ágoston Tamás: Testület

Aczél Géza: (szino)líra

torzószótár

PROBLÉMAKÖZPONTÚ MEGKÖZELÍTÉS

A NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2020.02.16.



Sokszor konfrontálódok amiatt, hogy amikor a generációs szegénységben élő, zömében roma emberekről beszélek, miért problémák sorát hozom elő. Mert vannak, akiket ez zavar, szerintük nem így kellene, hanem a kultúra mentén, és biztosan én csinálom rosszul, ha nekem ezen a vonalon nem megy. Nekik biztosan menne, csak ők nem “ennyire mélyen levő” emberek problémáin gondolkodnak, és nem is a terepi munkában vesznek részt. Meg így is tanulják a segítők, a felsőoktatásban, hogy ezt kell megérteni, a kultúravesztettséget, és e mentén segíteni. A baj szerintem az, hogy közben a közvélemény a problémahalmazt éli meg, és a mentén alakítja ki a viszonyulását hozzájuk. És e mentén sikerül a gyűlöletkeltést is fokozni. 

Én igazán sokat dolgozok azon, hogy jobban értsem őket. Ezt a bizonyos kulturális, vagy kultúra vesztett vonalat is. Mindig is úgy jelentem meg köztük, hogy szem előtt tartottam: én nem vagyok roma, nem tudom, milyen lehet roma identitással élni, és nem is írhatom elő a többségi szocializációmmal, hogy kellene azt megélni nekik. Ezzel az alázattal próbálom meg értelmezni az életüket. De közben ott van az is, hogy én meg azt tudom, melyek azok a pontok, ami a többségi társadalommal való együttélésüket segítené.

Most, ha visszagondolok a kezdeti időkre, amikor naiv elvárásokkal megérkeztem ebbe az egészbe, nevetségesnek érzem akkori önmagam. Olyan viszonyulásaim voltak, amiket mosolyogva ismerek fel egy-egy újonnan jelentkező önkéntesben, támogatóban, akiknek – éppúgy, mint nekem annak idején – fogalmuk sincs az egészről. Csak késztetés van arra, hogy segítsenek, és azt hiszik, ennyi elég, menni fog.

Mennyi dolgot kellett elengednem, és mennyit megtanulnom! Az első volt ezekből, hogy az a mesebeli mondat, hogy “jótett helyébe jót várj” baromira nem működik ebben a világban. A bizalom, amivel közelítesz, csak látszólag kap visszacsatolást, a pillanatnyi érdek azonnal felülírja. Lassan értettem meg, hogy az, amit nekem jelent a bizalom, itt nem értelmezhető.

Sokáig hittem abban, hogyha egy embert meg tudok nyerni a közösségből, olyat, aki meghatározó, vele dolgozok, helyzetbe hozom, segítem, ő majd mágnesként működve hat a többiekre. Nehezen, de végül megértettem, hogy ez sem megy, hiába akartam hinni benne. Nem a személyekhez, hanem a célhoz kell ragaszkodnom. És cserélődhetnek ebben az emberek. Nem ez a lényeg, hanem a változás.

Aztán ott volt a lehetőségek csapdája. Mert sokan hiszik, hogy csak ennyi. Lehetőséget kell adni nekik, segíteni, ők meg beleteszik majd a munkájukat, és csodálatos lesz minden. Sok bedőlt próbálkozás van mögöttünk, amit velük együtt dolgoztunk ki, ám a legtöbbjüknek még sem ment. Mert a saját motiváció nem volt elég arra, hogy erőfeszítést is tegyenek azért, amiben megállapodtunk.

Most keserves két heten vagyunk túl. Még mindig nehezen írom meg, mert nem akarom, hogy az itt leírtak azt erősítsék meg, na ugye, nem lehet kezdeni velük semmit… és hiába az eredményeink, tíz év munkája után is ez történik. Mégis megírom, hátha sikerül megértetnem, miért kell a gyűlöletkeltés helyett a megoldáson dolgozni velük. Minden történés ellenére én továbbra is hiszek bennük, a cigányokban. De ennyi év tapasztalata is itt van már, és az eredményeink mellett pontosan látom is, mi az, amin (egyelőre) nem bírok fogást találni.

Amivel mindig is küzdöttem, az egy családra korlátozódó, évente visszatérő hatalmi harc, amiben azt hiszem, mindent megéltünk már. Volt ebben fizikai támadás is, feljelentések, fenyegetések. A cél mindig az volt, hogy felülkerekedjenek rajtunk, és ők diktálják a szabályokat, mi meg asszisztáljunk. De azok a szabályok nem egy élhető falu irányába mutattak sosem. Ezeknek a harcoknak már kiismertük a forgatókönyvét: a közösség egy része mindig elhatárolódott tőlük, de mindig találtak olyat, akit előretoltak, használtak, majd mikor látták, nem fog sikerülni, amit elterveztek, kihátráltak mögüle, magára hagyták, és úgy tettek, mintha nem is ők rángatták volna bele azokat a szerencsétleneket.

A forgatókönyv most is így zajlott, ebből a családból indult újra, megtalálva egy manipulálható személyt, tesztelve, most meddig megy el a cirkusz. Ami más volt a korábbiakhoz képest, az a kommunikációs színtér, mert belépett a köztük igen népszerűvé vált “élő videózás” is a történetbe, amiben persze kiderült, nem egyedül van az illető, hiszen hallhatóan súgtak neki, sőt, le is írták, mit mondjon, ami groteszk vonalat rajzolt az egészre, az olvasási készségek alacsony volta miatt. Szóval, ezeknek a videóknak az volt az üzenete, hogy az Igazgyöngy az oka minden rossznak, ami történik a faluban, adományt gyűjtünk őket felhasználva, amit ellopunk, és nem csinálunk tulajdonképpen semmit, hiszen nem javítottuk meg a házaikat, nem osztjuk szét a pályázati pénzeket, csak megalázzuk őket azzal, hogy a munkánk kapcsán szegénységről, sőt még bűnözésről is beszélünk. Hazugságok sora bontakozott ki, talán az volt a legmélyebb, hogy én, mikor valaki közülük nálunk dolgozott, azt kértem tőle, szórjon szét két zacskó szemetet, hogy lehangolóbb legyen a közeg, amit a “riportosok” felvettek, és én azzal szereztem adományt, amit aztán persze nem adtam oda neki.

Egy rövid idő után még egy szokatlan vonal bejött. Olyan témákat emeltek be, és olyan kommentek jelentek meg a facebook oldalaikon, amiről azt kellett gondolnunk, nem tőlük származnak. Valahogy nem illett az ő tudásszintjükhöz. Pl. volt ügyesen összevágott cikk a sorosbérencekről szóló kormányzati médiából, az én blogomból, vagy épp a 300 falus kormányzati programba való bekerülésről, még egy Hitlertől származó véleményt is beidéztek. Hogy kerülhetett ez ide? Ki írta? A manipuláció innen más színteret körvonalazott.

Ment közben tovább minden, már mindent támadtak, azt is, amin az elején még vitatkoztak. Pontosan célozva arra, ami a másikat felpiszkálhatja. “Tán hülye a te gyereked, hogy tanoda kell neki?” “Megbélyegzik a gyerekedet, egy életre.” “Ezt a szégyent, amit az alapítvány okozott, már soha nem tudjuk lemosni magunkról.” stb. És folytak közben a faluban a személyes megkeresések, fenyegetések is.

Voltak kontroll-vesztett pillanatok is.

Már épp azon gondolkodtunk, hogy elérte a facebook kommunikációjuk a gyűlöletkeltés szintjét, és jelenteni fogjuk, mikor elkezdték törölni a posztokat, videókat. Miután lendületét vesztette a dolog, az egészet elindítók, ahogy máskor is, lassan kihátráltak.

Túl vagyunk ezen is, újra, talán már minden lenyugszik. Mi dolgozunk tovább, ahogy eddig is, azzal a többséggel, akik nem fordultak ellenünk, vagy éppen kiálltak mellettünk, vállalva a fenyegetéseket, iszonyúan alpári támadásokat. Azokkal, akik ellenálltak a személyes nyomásgyakorlásnak is. Voltak nagyon szimpatikus kiállások, érvelések, vélemények, elhatárolódások. Kitartottak a társadalmi vállalkozásban dolgozók is, pedig kaptak ők is gyalázkodást rendesen. Ezeknek a pozitívumoknak nagyon örültünk, hiszen a közösség erősödését mutatják. De sokan hallgattak, mert féltek, attól, hogy “ránk jönnek”. Megértettük őket is.

Továbbra is azt tartjuk, amit eddig, mi egy lehetőség vagyunk a faluban, nem kötelezettség. És persze próbáljuk elemezni a történteket. A lementett videókat, kommenteket, összeilleszteni a hallott információkkal. Kideríteni, ki, vagy kik álltak a háttérben, miért most, és milyen szándékkal futottak neki az Igazgyöngy iránti bizalomvesztés keltésének. És azt is megtudni, ha van ilyen, hogy kinek a megbízásából tették ezt és miért. Ki fog derülni, előbb-utóbb biztosan.

Ami félelmetes volt most, az a manipulálás átélése. Az a tűpontos célzás, amivel be tudtak mozgatni ekkora indulatokat. Az, mikor látszott, ők sem tudják már kontrollálni azt, akit felbiztattak. Kész szociológiai tanulmány volt ez a két hét.

Annyi mindent tudnék még írni ennek az egésznek a tapasztalatiról. Fogok is majd még, mert nagyon fontos tanulságai vannak, de ez a blog már így is túl hosszúra nyúlt. Van egy sor megtapasztalás a tudatlanságról, ami a manipulálhatóság alapja, erről a furcsa, következményekkel sosem számoló gondolkodásról, a fekete zónával függőségben tartott emberekről, a kisebbségi önkormányzatok szerepéről, vagy arról, milyen kárt okoztak ezzel a gyerekeiknek, akikkel mi az iskolában, tanodában dolgozunk. Neki is, akivel másnap órám volt, akinek az apja másfél óráig élő videóban gyalázkodott ellenem, és most ott, a tanteremben kellene berendeznünk magunkat ehhez, mindkettőnknek.

A képlet most erősen kirajzolódott: tanulatlanság + mások hibáztatására, önérzetre, vélt igazságtalanságra célzó hergelés. Ennyi. És bármi megtörténhet. Észre sem veszik, hogy felhasználják őket. Nincs rá tudásuk. Behúzhatók mindenbe.

Évek óta kiabálok, hogy nézzünk szembe a problémával, ne hazudjuk azt, hogy nincs. Mondom mindig, hogy nem szabad úgy tennünk, mintha ez egy rózsaszín sikersztori lenne, rész-, vagy álsikerek felmagasztalásával. Újra és újra kiabálok, hogy nem szabad engedni a szegregált oktatást, mert ott, maguk között ugyanaz a hatásrendszer éri őket, amiben otthon vannak. Évek óta próbálom megértetni, hogy mekkora a baj, ami napról napra csak nő.

A felelősséget rájuk, a cigányokra tolni bűn. Mert a problémával szembe nem néző politika, a működési hibák rendszere tette és teszi őket ilyenné. Az uszítás ellenük ebben a helyzetben a legveszélyesebb eszköz.

Aki érti ezt, az tudja, nem szabad hagyni, hogy felhasználják, kihasználják őket…. Ma a gyűlölet célpontjai, holnap eszközök lesznek más politikai célra. A tanulatlan ember nem érti a világot. Olyan ország lettünk, ahol a gyűlölet mentén szerveződnek erősebben a dolgok, és ahol a manipuláció természetes eszközzé vált.

Én továbbra is maradok és dolgozok tovább. Nem cigányként, de értük is. Aki hagyja, azt segítem a kollégáimmal együtt, hogy a gyerekeiknek más jövőképe lehessen. És ott leszek én is vasárnap a tüntetésen, a gyöngyöspatai helyzet miatt. Ezután a két keserves hét után is. Mert ez csak megerősítette bennem, hogy menni kell…mert nem lehet így hagyni őket. Nem szabad, hogy gyűlöletkeltés eszközei legyenek.

Pontosan tudom, mennyire veszélyes ez. Mindannyiunkra nézve. Már visszafordíthatatlan folyamatokban vagyunk benne a leszakadó térségekben. És még mindig fokozzák. Mi lesz a vége?


VITRAY TAMÁS: A SPORT RÉVÉN NEM LEHET POLITIKAI VAGY GAZDASÁGI HATALMAT SZEREZNI

24.HU
Szerző: KÁLNOKI KIS ATTILA
2020.02.14.



Kevés olyan újságíró akad, aki hatvan éven át lehetett aktív formálója a magyar médiának. Vitray Tamás ilyen. A Magyar Televízió örökös tagjával a sport és a televíziózás kapcsolatáról, egymásra gyakorolt hatásáról beszélgettünk.

Az MTK egykori válogatott védője, Híres Gábor meséli: Verebes József, a Mágus azzal motiválta, hogy ő Európa legjobb belső védője. „És el is hittem” – mondja Híres. Később, amikor a televízióban nap mint nap szembesült a külföldi bajnokik színvonalával, rájött, hogy Verebes „becsapta”. A labdarúgó azt a következtetést vonta le a saját sztorijából, hogy a magyar futball látványos hanyatlása a sportcsatornák megjelenéséhez köthető. Van igazság az állításban?

Híres számára biztosan. De lássuk be, ettől még a sport szempontjából remek helyünk van ebben a világban. Rettentő büszkék lehetünk, hogy egy ilyen kis ország ily széles spektrumban bizonyítja, hogy fontos számára a sport. A sportlövészettől a karatéig mindenütt jelen vagyunk, és mindenütt vannak eredmények, néha kimagaslóak.

Ettől még fáj, hogy klasszikus magyar sikersportágakban is egyre többször halmozunk kudarcot kudarcra.

A múlt dicsősége nem vetíthető ki a jelenre. A sport hatalmas üzlet, az egyes sportágak elképesztő fejlődésen mennek keresztül. A magyar kardvívásnak ma az a legnagyobb sikere, hogy szoros meccset tud vívni azzal a Dél-Koreáéval, ahol néhány éve még nem is kardoztak.

Azt olvasom, hallom újra meg újra, hogy mi, magyarok sportnemzet vagyunk. Miközben azt a rövid időszakot leszámítva, amikor a világ még darabokban hevert, ezt nem tudtuk igazolni. Magyarország az olimpiák történetében legjobban Helsinkiben szerepelt, alig hét évvel a második világháború befejezése után. Méghozzá olyan rezsimben, ahol a szovjetbarát politika be akarta bizonyítani, hogy a miénk a felsőbbrendű társadalmi berendezkedés, ahol még a sport is eredményesebb, mint a kapitalizmusban.

Mondtuk ezt akkor, amikor még a győztes nyugati politikai hatalmak is csak a sebeiket nyalogatták. Próbálták a saját gazdaságukat rendbe szedni, a saját lakosságuk létezését megteremteni valamilyen szinten. Természetes, hogy azon az olimpián a szocialista tömb szerepelt jobban, és ott úgy érezhettük, ezeknél jobbak vagyunk. Ám sejteni lehetett, az élet arra nem ad garanciát, hogy ez örökké így lesz. Ráadásul idővel beléptek ebbe a játékba, amit versenysportnak hívnak, más földrészek is. Az angol szövetség, a The FA megalakulásának 100. évfordulóján közvetítettem először a Wembleyből. Az angolok játszottak az úgynevezett világválogatott ellen és színesbőrű futballista a házigazdánál egy sem lépett pályára. A világválogatottban is csak kettő, a portugál Eusébio és a brazil Djalma Santos. Nézzen meg ma egy bajnokit bárhol Nyugat-Európában!

...

„A GYEREKEINK AZT LÁTTÁK, HOGY JÖN EGY CSAPAT EMBER, AKI ISMERETLENÜL GYŰLÖLI ŐKET”

NÉPSZAVA ONLINE
Szerző: DOROS JUDIT
2020.02.19.



Az óvodásokat és a kisiskolásokat viselte meg leginkább a szélsőjobboldaliak vasárnapi menetelése a borsodi faluban.

Hattyúk, vadkacsák, ludak úszkálnak a sályi út mentén lévő tavon, odébb egy férfi pecáz, lassú mozdulatokkal. Fűrész hangja zúg fel valamelyik udvarról, idős asszonyok topognak a kapuk előtt, műanyag ételhordóval. A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Sályon vagyunk, azután, hogy vasárnap a Torockai László-féle Mi Hazánk Mozgalom a Betyársereggel és a hajdani Magyar Gárda megmaradt erőivel közösen előbb Miskolcon demonstrált az úgynevezett cigány-bűnözés ellen, no-go zónákat emlegetve és rendet követelve, majd az onnan harminc kilométerre lévő faluba vonultak, hogy gyertyagyújtással emlékezzenek meg egy januárban meggyilkolt helybéli asszonyra, akit egy huszonegy éves itteni roma vert agyon, ittasan, benyugtatózva. 


– A jobboldali szomszédomban cigány család lakik, két éve költöztek ide. Átellenben szintén romák élnek, abban a kicsike házban, soha nem volt senkivel semmi baj, tiszteljük egymást, ők is dolgoznak, mi is dolgozunk, élünk együtt, ahogy egy ilyen faluban élni szokás – mondja egy ötvenes éveiben járó kőműves, aki a vasárnapi vonulás idején nem volt otthon. Nem mintha megijedt volna: a lányát kísérte el egy egri rendezvényre, másfél óráig tartott, amíg a rendőrök gyűrűjében kiértek a bükkábrányi főútra. – Sok hűhó semmiért – legyint aztán, de rendőröket azért dicséri, szavai szerint legalább háromszázan vigyáztak arra, hogy ne történjen semmi baj. Majd megjegyzi: ahogy később visszanézte a felvonulók arcát a tévében, úgy látta, több volt az idős, mint a fiatal, úgy tűnt, leginkább „nosztalgiázni” jöttek el a hajdani bakancsosok, gárdista-egyenruhások. 

Huszonéves cigány lány ballag testvérével a járdán, ők is csak az interneten nézték, mi történik a falujukban, mintha csak valami filmet vetítettek volna. – Azt tanácsolták nekünk, hogy az asszonyok, gyerekek menjenek el rokonokhoz a távolabbi utcákba, nekem is csak az uram volt kint a többiekkel, ha valami történne mégis, én az anyámnál töltöttem az időt a négy éves lányommal – idézi fel a vasárnapot az idősebbik, aki Klaudiaként mutatkozik be. Párja a jászberényi Electroluxban dolgozik, így a gyári járattal órákat utazik oda és vissza, hogy a család megélhetését biztosítani tudja, s nagyon reménykedik benne, állása az itt bejelentett több száz fős létszámleépítés után is megmarad. Az asszony felidézi, 2002-ben egy helyi nem roma nő ölt meg szerelemféltésből egy roma férfit: – Akkor hol maradtak a felvonulók, a cigány élete tán kevésbé fontos, mint a nem cigányé?

– Itt mindenki dolgos, nemigen lát olyan cigányt, aki a kocsmában nyújtogatja a tenyerét, hogy tegyen bele kétszáz forintot! Nehéz munkával, de igyekszik mindenki megkeresni a kenyérre valót – mondja Szamkó Jenő, a Sályi Roma Nemzetiségi Önkormányzat elnöke, aki szerint helyben is van legalább tíz olyan vállalkozó, főleg a fakitermelés területén, aki reggelente brigádostul viszi el a helyi cigányokat dolgozni. – Mi is elítéljük a gyilkosságot, nekünk is fáj, ha rossz hírét keltik a falunak, de nem lehet egy egész közösséget megbélyegezni egy bűnügy miatt. 

Ráadásul a Toroczkai-féle vonulás olyan sebeket ejtett a helyieken, köztük főképp a gyerekeken, amit nehéz lesz begyógyítani. – A gyerekeink azt látták, hogy jön egy csapat ember, aki ismeretlenül gyűlöli őket, ebből azt a következtetést vonják le, hogy akkor nekik is viszont kell gyűlölni azokat. Ez így van a nem cigány gyerekek oldaláról is: ha a felnőttek utálják a cigányokat, én is utálom őket. És így nő fel egy nemzedék, ilyen kettősségben – mondja Szamkó Jenő...

FEKETE RAPPERBŰNÖZŐK ÉS ÜLDÖZÖTT HÁZIASSZONYOK

REZEDA VILÁGA BLOG
Szerző: Rezeda
2020.02.19.


Fasza egy termék ez a 2×444, mintha ő maga masírozna náci egyenruhában a várban, és még csak nem is tud róla. Ez a Greta Thunberg gyerek a bögyükben van, és, amit karaktergyilkosságnak nevez a szakirodalom, azt akarják fölötte és rajta gyakorolni, mintha maga Orbán nagysámán mondaná, múkoggy, és égnek emelné tintapacás mancsait rajta odaragadt húszezresekkel. „Összenő, ami összetartozik” leplezte le a világ sorosait a 2×444, majd „fekete rapperbűnözővel közös képet posztolt Greta Thunberg” – felkiáltással hozta meg az ítéletet, sugallva, hogy köpjük le, vagy vegyük el a vödrét a homokozóban.

Ez a Greta gyerek lelkes kislány, a fiatalság naivságával hiszi azt, hogy valami jót cselekszik. Vannak ilyen idealisták, akiket viszont rendszerint fölzabál a civilizáció. Ebben a történetben nem is ez az érdekes, hanem, hogy a 2×444 hogyan akarja leleplezni a sorosista romlottságot, hogy „fekete rapperbűnözőt” emleget, és ezzel lehull az álcája, ami egy fasiszta, már majdnem náci eszmeiséget takar, csak sajnálatosan nem tudja, és még büszke is rá. Orbán Viktor végvári küzdelmeinek részese akar lenni, jól megfizetik, veri a tamtamot, hogy beszakad az a nyüves dob, és ilyen sötétség láttán az ember hajlamos jézusi gesztusokat mutatni, azt híve, nem tudják, mit cselekszenek.

Tudják. Merik, teszik. Basztatnak egy több ezer kilométerre lévő kislányt a nagy és szent cél érdekében. De, hogy ki az ördög a lány oldalán, az az érdekes. Fekete, ugye, aminek semmi köze ahhoz, ha az ember rapper, bár már hiphopnak nevezik a műfajt, de ezt a 2×444 honnan is tudná, ő a Nélküledbe van beleállva. Lehet, még nem hallottak mondjuk Eminemről az árja kinézetével, ha meg igen, akkor a feketeség emlegetése a rasszizmus maga. Ha valaki rapper, nem feltétlenül bűnöző, bár akadnak köztük macerás alakok, mert az ilyenek nem a kedves vezetőnek húzzák az erkélyen. Ezt így egyberakni, az igen. Fekete, rapper, bűnöző. Egyiknek sincs köze a másikhoz...