Szerző: GÁL MÁRIA
2018.08.18.
Nem vagyunk hajlandók minimális történelmi szembenézésre sem, így újra és újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat. A nemzeti ünnep alkalmával Markó Béla költőt, közírót, az RMDSZ volt elnökét kérdeztük a magyar nemzet talán legégetőbb kérdéseiről.
– A nemzeti ünnep általában a nemzeti egység jelképe minden nációnál. Nálunk viszont ez is az egyre látványosabban szembenállás, a kuruc-labanc harc megnyilvánulási lehetősége. Véleménye szerint minek köszönhetően jutottunk ide?
– Engem meglehetően aggaszt az az egyoldalúság, ahogyan alakul például Magyarország és a határon túli közösségek viszonya az utóbbi időben. Mert hát a magyar nemzet Kárpát-medencei jövője nemcsak attól függ, hogy a Magyarországon élő magyarok hogyan viszonyulnak egymáshoz, hanem attól is, hogy mit gondolnak a szomszédos országokban élő magyarokról. És úgy érzem, nem a nemzeti egységgel van baj ebben a pillanatban, hanem a sokféleséggel. Mi az idők folyamán mindig is megpróbáltunk befogadó nemzet lenni, ilyen volt a történelmünk, és miközben csodálatosan egységes a nyelvünk, a kultúránk, sokféle helyzettel kellett szembenéznünk Erdélyben, Délvidéken, Kárpátalján, Felvidéken és persze a mai Magyarország területén is. Nemcsak az elmúlt évszázadban, de hangsúlyozottan Trianon után. Azt gondolom, nekünk éppen ez az erősségünk – hogy egységesek is vagyunk és sokfélék is. És úgy látom, hogy ez a sokféleség, ez az értékpluralizmus kezd az utóbbi években eltűnni, nemcsak a magyarországi közéletből, hanem általában a kárpát-medencei magyar-magyar viszonyokból.
– Kezd eltűnni vagy a sokféleséghez való viszonyulás változott meg?
– Nyilvánvalóan azért kezd eltűnni, mert megváltozott a viszonyulás. Abban a pillanatban, amikor csak az egységet tekintik értéknek azok, akik erre befolyással lehetnek, és nem figyelnek oda, – például az erdélyi magyarok esetében az erdélyiségre, és sorolhatnám a többit – hogy a különbözőségek milyen fontos értékeket visznek be a közös magyar kultúrába, akkor ez persze, hogy kezdi elveszíteni a jelentőségét. Emögött nyilván politikai okok is vannak. Ma nincsen egy konszenzusos jövőkép arról, hogy mi lesz a Kárpát-medencei magyarsággal, vagyis milyen jövőt képzelünk magunknak, ami netán meg is valósítható. Valamikor voltak olyan nagyon fontos alapelvek, mint a szülőföldön való boldogulás, miszerint a romániai magyaroknak Erdélyben, a szlovákiaiaknak Felvidéken, kinek-kinek a maga szülőföldjén kell kialakítania egy olyan magyar közösségi életet, amely biztosítja a megmaradását, és hittünk abban, hogy egy határok nélküli közös Európai Unióban ez működtethető. Ehelyett egyre jobban felerősödik a térségben az a nemzetállami szemlélet, amely az utóbbi 100-150 évben már többször kudarcot vallott. Ezért fel kell tenni a kérdést, hogy egy ilyen nemzetállami jövőképben nekünk hol van a helyünk?
– Hogyan értékeli ön ezt az utóbbi időben egyre látványosabb Trianon reneszánszot? Pusztán az évforduló közeledtének köszönhető vagy valami másnak az eredménye? Ez kell most nekünk vagy valami más?
– A románok már ünneplik is a maguk évfordulóját, hiszen ők az impériumváltást nem Trianonhoz, hanem 1918 december elsejéhez, a Gyulafehérvári Román Nemzetgyűléshez kötik. Mindenki próbál valamilyen konklúziókat megfogalmazni ezzel az évfordulóval kapcsolatosan. Románia esetében már jól látható, hogy felszínes ünnepségsorozat lett, anélkül, hogy egyrészt zajlana egy román-magyar párbeszéd, amire elengedhetetlenül szükség lenne, másrészt, hogy megfogalmaztak volna bizonyos tanulságokat ezzel a száz évvel kapcsolatosan. És ez a magyar visszatekintésre is érvényes. Egyébként megjegyzem, számomra kissé groteszk, hogy épp a trianoni békeszerződés napjára tették Magyarországon a nemzeti összetartozás napját. Én ezt semmiképpen sem tudom másképpen szemlélni, mint valamiféle gyásznapot. Nyilván mindannyian így szemléljük, és ezt egy másfajta ünneppel elfedni nem lehet. De ez tulajdonképpen mellékes...