Egyszerre több fronton támadjunk – természetesen oly módon, hogy az Unió ellustult és inkompetens bürokratái még véletlenül se kapjanak észbe, mi is történik a szemük előtt. Stratégiánk a lopakodás: több lépcsőben szervezzük át az országunk intézményrendszerét és egyáltalán nem baj, ha a kívülállók értetlenül szemlélik az eseményeket, hiszen a lényeg éppen az, hogy mi tudjuk, mi a végső célunk, ők viszont nem. Arra pedig végképp ne pazaroljunk energiát, hogy az érintettek megértsék, mi is zajlik körülöttük, sőt, minél nagyobb a bizonytalanság, minél jobban féltik az állásukat és megélhetésüket, annál jobban kihasználhatók az egyébként minden további nélkül felcserélhető szereplők. Ráadásul minél jobban rettegnek, annál több mindenre tudjuk rávenni őket. Még olyan dolgokra is, amelyekre legelvadultabb álmunkban sem gondolnának normális körülmények között.
Hatalmunk tartósítása érdekében először határozzuk meg a rendszer finanszírozási sarokpontjait valamint azok körét, akiket mindenképpen a kezdeményezettek között akarunk látni.
Kik a legfontosabbak számunkra? Elsősorban azok, akik teljes vállszélességgel minket támogatnak (azaz a saját területükön a mi érdekeinknek és utasításainknak megfelelően cselekszenek) cserébe azért, hogy hatalmunknál fogva anyagi javakhoz juttassuk őket. Senki sem fog aprópénzért országos rendőrfőkapitány, adóhivatal elnök vagy főügyész lenni és elvállalni olyan necces ügyek elsimítását, amelyek kisebb vagy nagyobb mértékben, de mindenképpen veszélyeztetnék a rezsimünket. Ugyanez vonatkozik a közszolgálati hírcsatornák vezetőire illetve kormányhivatalok teljhatalmú főnökeire is – ha nem akarunk botrányokat, akkor olyanokat kell alkalmaznunk, akik kihúzzák a méregfogát a dolgoknak, eltüntetik a bizonyítékokat, elhallgattatják az ellenkezőket. Vajon elégedettek lesznek a nagy állami vállalatok vezetői, ha bár cégük kifizetőhelyként működtetjük, ők abból nem részesülnek? Kizárt, az aláírásuknak és nem utolsó sorban lojalitásuknak ára van. A parlamenti frakciófegyelmet is honorálni kell valamivel, ha már mindenféle ellenvetés nélkül úgy nyomogatják a kedves képviselők a gombokat, ahogy mi parancsoljuk nekik, magasról lesajnálva azoknak az érdekeit, akik ténylegesen beválasztották őket a székükbe.
Nekünk kell meghatároznunk a rendszerünk működtetéséhez elengedhetetlenül szükséges személyi állomány létszámát és konkrét személyi körét is, maximálisan szem előtt tartva a saját érdekeinket. És mi a saját érdekünk? Az, hogy minél tovább hatalmon legyünk, ehhez pedig egy kisebb hadseregnyi olyan ember kell, aki mellénk állva ezt lehetővé teszi.
A politika csapatsport. Először is ott vannak a közvetlen munkatársaink, barátaink, akikkel győztes kampányunknak köszönhetően együtt eveztünk be a célba. A számukra leosztott területek és elvégzendő feladatok segítségével ők építik ki a mi birodalmukat, ez pedig pénzbe és energiába kerül. Sok pénzbe és sok energiába. Aztán ott vannak azok az üzletemberek, akiket az állami megrendelések közelébe engedünk, ők is kiveszik a részüket. Ki kell fizetnünk még a legfontosabb állami alkalmazottakat és olyan plusz juttatásokat is prezentálnunk kell nekik, amelyek fejében megéri nekik állami alkalmazottaknak maradni.
Rajtuk kívül ott van még a kevésbé fontos állami alkalmazottak tömege, az ő bérüket is ki kell gazdálkodnunk, és akkor még nem beszéltünk a lakosság többi részéről, akik a legkülönfélébb módon tartják a markukat, kezdve a nyugdíjtól az egészségügyi ellátáson át egészen a szociális juttatásokig. Azt is el kell döntenünk, hova és mennyit ruházunk be (utak, iskolák, stadionok, stb.), és ha mindezt letudtuk, a költségvetésből el nem költött pénz mind a mienk lehet, leginkább a strómanjainkon keresztül.
A mindennél nagyobb kihívás annak eldöntése, pontosan mennyi mohó szájat kell betömnünk, illetve a különböző hasznossági szinteken mennyit kell áldoznunk arra, hogy a rendszer működjön. Ha túl nagy közalkalmazotti létszámnál húzzuk meg a határt, akkor túlságosan drága lesz a közigazgatás humán erőforrásának finanszírozása, emiatt pedig sokkal kevesebb pénz jut az elengedhetetlen beruházásokra valamint a haveroknak meg nekünk is. Ráadásul a mi rendszerünk sem különb, mint bármelyik multinacionális vállalat vagy egy jól bejáratott maffia család, azaz minél jobban hasznát vesszük valakinek, minél több hasznot hajt nekünk, annál jobban meg kell becsülnünk a szolgálatait, ha pedig nem fizetünk eleget, akkor bizony a hoppon maradt személy akár ellenünk is fordulhat. Addig nincs is probléma, amíg csak magányos farkasról van szó, ám ha tömegessé válik a morgolódás, akkor előbb vagy utóbb veszélybe kerül a mi hatalmunk is. Mivel a forrásaink végesek, a rendelkezésre álló javakat okosabb a leginkább hasznos emberekre fordítanunk és nem pazaroljunk a haszontalan naplopókra. Ha pedig valaki érdemtelennek bizonyul a figyelmünkre, akkor habozás nélkül példát kell statuálnunk és azonnal ki kell penderítenünk a beosztásából és ezáltal a fizetési listánkról is...
