Szerző: AMERIKAI NÉPSZAVA
2023.10.03.
Iványi Gábor senkitől nem vett el semmit, mégis milliárdos összeggel „tartozik”. Ő nem kapta meg, ami jár neki, de neki kell milliárdokat kifizetnie. Nem a szegényeknek, hanem a gazdagoknak. Egész életében adott, neki nem maradt semmije. 72 évesen itt áll az ország legszegényebb embereként a szegények jótevője. Ez az életműve.
Utoljára Jeruzsálemben láttak hozzá hasonló nyomorultat, akinek köntösére sorsot vetettek. Körülállták gazdag pompában a főpapok és a világi hatalmasságok. Leköpték, megostorozták, kigúnyolták, hamisan vádolták. Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt.
Ő maga úgy írta le a helyzetét, hogy „ebek vettek körül engem, a gonoszok serege körülfogott; átlyukasztották kezeimet és lábaimat. Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak néznek s bámulnak rám. Megosztoznak ruháimon, és köntösömre sorsot vetnek”. Kísértetiesen hasonlít rá a milliárdos adósságokkal agyonterhelt lelkész. Két sikertelen ember.
Iványi Gábor beköltözhetne saját intézményeibe. Ő lenne ott a legszegényebb ember. A hajléktalanjainak minden elfér a szatyorjában, de az mind az övék. Nincsenek milliárdos adósságaik. Saját hajléktalanjai is nevethetnének rajta. A jobb érzésűek felajánlhatnának neki az ebédjükből. Amit tőle kaptak.
Kiforgatták mindenéből. Dögkeselyűk köröznek az intézményei körül. Várva a napot, amikor térdre esik, és széthordhatják sakálok módjára mindenét. De ő csak áll rendületlenül, nem alkuszik, nem adja magától. Vegyék el, ha tudják. Ostorozzák, fejére töviskoronát tesznek, és várják, meddig bírja még. Mikor esik össze? A kívülállók szemeiket eltakarják, kérdezik: megérte?
Mindenki azt mondaná, hogy nem. Ha újra kezdhetném, másképp csinálnám. De Iványi Gábor, két nappal a 72. születésnapja előtt, amikor kertjében (ami már szintén nem az övé, hanem a jelzálog tulajdonosáé) összegyűltek a barátai, tisztelői, ugyanezt a kérdést tette fel, amit mások kérdeznek tőle, amikor a nyomorúságát látják. Megérte?
Iványi Gábor válasza az, hogy „meg”. Gondolkodás nélkül vágja rá, hogy megérte, mert soha nem ismert volna meg embereket, akiket senkire nem cserélne el. Soha nem látta volna meg a hajléktalan haldokló szemében a derűs fényt, amely hálát és boldogságot sugárzott felé, hogy nem a szemétdombon, az utca sarában kellett meghalnia.
Iványi Gábor ételt, italt, fedelet adott nekik, de ő nem ezt tartja legfontosabbnak, hanem azt, hogy ezeknek a mindenki által elhagyott, megvetett embereknek visszaadhatta az emberi méltóságot. Emberhez méltón halhattak meg. Iványi Gábor kis emlékfalat állított nekik, ahova felírták a neveiket, hogy maradjon emléke, hogy ők is itt voltak a világon.
Iványi Gábor tekintetében ott a riadalom, a jövőtől való félelem. A kilátástalanság, mert gyűlölői kíméletlenek, kegyetlenek, irgalmat nem ismernek, és el akarják taposni. Akit megkeresztelt, nem jár közben apjánál, hogy könyörüljön az idős emberen. A közpénekből szerzett vagyonából nevetve fizetné ki az apja koholta adósságot.
Iványi Gábor szemében ott a riadalom, ha saját helyzetére néz. Mint a názáreti szemében a Getsemáné kertben, amikor vért izzadott és azt kérte, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a pohár. De ne az én, hanem a te akaratod legyen meg. Iványi Gábor nem a Megbékélés Háza templom kertjében, hanem a Getsemáné kertben van.
De megcsillan szemében a pajkos fény, ábrázata visszanyeri mosolygós formáját, amikor megemlékezik arról, ahogy ellenségei packáztak vele, de nem tudták legyőzni. Ez is megérte. Két diktatúra fogta keretbe eddigi életét. Élete felét harcban töltötte az ország legszelídebb embere, aki inkább szemlélődő, mint harcos típus, aki szeret eldagonyázni.
De nem hagyta az Istene. Ahogy saját Fiának sem hagyta, hogy békésen ácsolgasson Názáretben. De megérte? Gábor, megérte? Nézz körül. Mi az, ami neked van? Semmid nincs, csak adósságod. Nincsenek palotáid, pedig lehetnének. Egyházi vezetőként vagy koldus abban az országban, amelyben ezer milliárdot osztottak szét a kollégáid között.
Mindenedet elvették. Mindenedre sorsot vetettek. Megérte? Egy hajléktalan hálás tekintete, a nyomorban is embernek tekintett roncsok élettörténete, sok csodálatos eset, valóságos csoda, az emberek szeretete, utolsó lehelete, hát megérte? Ez az, ami olyan fontos neked? Ezzel vagy kifizetve? Ezt nem adnád semmi pénzért? Ez neked a gazdagság? Nem a jacht?
Mit tudsz felmutatni 72 év után a nyomorultakon kívül? A saját betegségeiden kívül, amik gyötörtek, és amivel nem törődtél? Mivel tudsz elszámolni? Azzal a kis szeretettel? Mit adnak azért a boltban? Ezzel házalsz? A szeretettel, a jósággal, a megbocsátással, az élet igazi értékeivel és szépségeivel? Hova vitt ez téged, Gábor, hát mi maradt neked?
Iványi Gábor azt mondta ott, a kertben, hogy hálás Istennek, mert nem kellett olyan mélyre süllyednie, mint azoknak az embereknek, akik azt gondolták, hogy pénzért mindent megvehetnek. Akik azt hitték, hogy mindent megnyertek, de közben mindent elveszítettek. Azért gyűlölik, mert Iványi Gábornak van valamije, ami nekik nincs, és amit nem tudnak pénzért megvenni.
Amit Iványi Gábortól el akarnak venni, amire kínjukban jelzálogot helyeztek, semmit nem ér. Ami ér valamit, az a szívében van, és azt senki nem veheti el tőle. Miért nem azt keresitek? Miért nem azt kéritek tőle? Ingyen adná. Miért azt akarjátok elvenni tőle, ami semmit nem ér nélküle. Mert ami érték van benne, az a szívében van. Nélküle nem ér semmit. Neki ezek csak eszközök.
Boldog születésnapot, te konok, meg nem alkuvó, élhetetlen ember, akit semmi más nem érdekel, mint az emberség és a nyomorultak emberi méltósága, a haldokló hajléktalan szemében megcsillanó fény, a hála és a szeretet. Boldog születésnapot te megtörhetetlen szikla, akinek ereje a gyengeségében van. Boldog születésnapot te leggazdagabb ember!
Édes, kedves, drága Gábor, Isten éltessen sokáig!
„Mert megszabadítja a kiáltó szűkölködőt; a nyomorultat, a kinek nincs segítője. Könyörül a szegényen és szűkölködőn, s a szűkölködők lelkét megszabadítja; Az elnyomástól és erőszaktól megmenti lelküket, és vérük drága az ő szemében.” (72. Zsoltár)
