Szerkesztő: LUKÁCSHÁZI GYŐZŐ
2016.12.13.
A szerző, akinek a legolvasmányosabb evangéliumot köszönhetjük – az általa megformált Jézus Istene csupa irgalom, nagyvonalúság, az egyetemes, mindenki felé nyitott jóakarat forrása –, a történetírás hellenista irodalmi technikáit alkalmazza. A Lukács-evangélium, amelyről itt visszatérően szó lesz, és amely „az Újszövetség talán legkevésbé apokaliptikus és legkevésbé szektás irata” (L. T. Johnson: The Gospel of Luke, Collegeville/Minnesota, 1991, 21. o.) már azzal is a kultúra és a történeti idő értékét hangsúlyozza, hogy figyel a szövegformálás esztétikai normáira, s az örömhírt emberi szimbólumokba öltözteti. Az e világba átnyúló isteni szféra költői kifejezéskészletét nála legfőképpen a hazatérés, az ölelés, a befogadás, a megbékélés, a lakoma jelenetei szolgáltatják. És amiként az elveszett – de megkerült – bárány példázatában a pásztor transzcendens vonatkozású megszemélyesítő figura (vö. Lk 15,3–7), úgy a betlehemi jászolhoz siető pásztorok sem a közeli legelőkről érkeznek, hanem részben Sámuel első könyvéből (a juhokat őrző, majd királlyá felkent Dávid [1 Sám 16,11] környezetéből), részben a Jézus által boldognak mondott szegények világából, részben pedig – a történetíró kulturális mintái közül – abból pásztori idillből, amelynek békeüzenetét például Schubert is pontosan érzékeli az Esz-dúr mise krédójának gyönyörű, pasztorál jellegű Et incarnatus est tételében...