FACEBOOKSzerző: L. RITÓK NÓRA2023.10.10.
A jelzőrendszer
Elvileg leszabályozott, érthető protokoll szerint megy. Ha valami problémát érzékel egy gyerek körül bárki, aki kapcsolatban van vele, jelzéssel élhet.
Mégis, sok esetben elakad a folytatás. A jelzés megérkezik, a jelző azt gondolja innen átadhatja a felelősséget is, hiszen más, akinek hivatalosan dolga van vele, megteszi majd a szükséges lépéseket. De nem így van. Sokat töprengünk azon egy-egy eset kapcsán, hogy miért alakul másképp. Melyek azok a tényezők, amelyek megakasztják, nem lesz belőle „ügy”, legalábbis valós lépések nem történnek.
Az okok sokrétűek. A problémák pl. sokszor megoldódnak maguktól. Nem ismétlődnek meg,
kár is rá időt fordítani bárkinek. Pl. a családon belüli erőszak után kibékülnek. A családok, gyerekek közötti konfliktusok megoldódnak. Mindenki nyugtázza: kár lett volna beleavatkozni, lám, nincs semmi baj. Persze a baj az marad, hiszen az ilyen esetek sem múlnak el nyom nélkül, a gyerekekben mindenképp építi tovább a traumatizált állapotot, a félelmet, szorongást, és a konfliktuskezelési minta is tovább rögzül, és nem pozitív irányban.
A kivárás egyébként kockázatos dolog. Már csak azért is, mert az indulatvezérelt helyzetekben ki tudja kiszámítani a reakciókat? Erre még a leggyakorlottabbak sem tudnak sosem megnyugtató választ adni.
Persze az okok között ott van a túlterheltség is, az adminisztrációval amúgy is leterhelt szakemberek nem tudnak elég időt szakítani arra, hogy utánamenjenek minden felmerülő problémáknak. Prevenció nem létezik, mint ahogy a traumatizáló helyzetek utókezelésével sem foglalkozik senki. Mindez pedig újra problémákat generál, néha ugyanazokat, néha pedig súlyosabbakat.
Aztán ott van az a kérdés, hogy mi van, ha nem is igaz az információ? Ha a jelzőrendszerben csak félreértett valaki valamit, eltúlozta, nincs is igazából probléma. Vagy pletyka az egész, rosszindulat, ártó szándék van mögötte. Ha hivatalosan utánamennek az infónak, csak konfliktus lehet belőle, hiszen megvádolnak valakit valamivel, aminek nincs is alapja. Elhúzódó vitákat, bizalomvesztést jelent, ha nem valós nyomon indul el a vizsgálódás.
Benne van a félelem is. Ki akar magának bajt? Inkább félrefordul, és azt erősíti magában: nincs hozzá köze, ez az illető magánügye, ő aztán nem szól senkinek, mi lesz, ha utána rajta, vagy a családján bosszulják meg a nyilvánosságra került helyzetet, amit addig belül tartottak a családon. Jobb nem beavatkozni.
Mindenkinek megvan a maga indoka, hogy miért nem lép. A problémákban pedig akkor lesz mindenki érintett, ha valami visszafordíthatatlan történik. Amikor a felelőst keresik. Mert a rendszer alapműködése ilyen. Valakinek mindig el kell vinnie a balhét. Ez azonban oda vezetett, hogy mindenki erősen tartja a határait, „lepapírozza” magát, a felelősségét áttolja másra, és nem az lesz a fontos, mi történt, hanem, hogy bizonyítást nyerjen, nem ő a hibás. Ami persze igaz is, megoldhatatlan helyzetek sora gyűrűzik a generációs szegénységben, újra és újra termelve az ügyeket, melyekben fuldokol mindenki, kiégve, félve, eszköztelenül.
Mégis, sok esetben nem értjük. Mert látni kellene, hogy van, ami nem fog megoldódni magától. A gyereklány terhessége, a családon belüli erőszakot naponta átélő tikkelő kislány tünetei, az éjszaka bepisilő fiúé, a gyereknevelésre alkalmatlan környezetből a gyerekkel mindig akkor elmenekülő fiatal anyáé, mikor a védelembe vétel már elkerülhetetlen, stb. Amit komolyan kellene venni, és összefogva megpróbálni megoldást keresni. Mert ha együtt tennénk, esélyesebb lenne megtalálni azokat. Ötvözve a hatósági és pedagógiai eszközöket. Együttműködésben.
De egyre inkább látom, hogy ez ebben a rendszerben sosem fog megtörténni. Amíg az ügykezelés van a középpontban, és nem az ok-kezelés, amíg a különféle intézmények protokollja nincs összehangolva, amíg az adminisztratív igazolás a legfontosabb, és a prevenció elképzelhetetlen, addig nem lesz változás.
Egy büntetésközpontú rendszer a felelős megtalálásáig és megbüntetésig jut. Egy megoldásközpontú pedig azt keresi, milyen működésekkel lehet elérni, hogy hasonló esetek ne történjenek meg. Ez utóbbi lenne az az irány, ami változást generálhatna.
