2017. augusztus 13., vasárnap

INTERJÚ: "MAGYARORSZÁG NEM LÉTEZIK, EGY LÁZÁLOM TÖLTI KI A HELYÉT" - SCHEIN GÁBOR ÍRÓ, KÖLTŐ

MAGYAR NARANCS ONLINE
Szerző: Pálos Máté
2017.07.13.


Rémország fölött villámlik az ég, az utcán kordonok és kiégett autóroncsok. De a testen belül is háború dúl, a kórházi reggelek baljósan nyugodtak, a halál a sarkon ólálkodik. Mégis minden rendben van. A betegség szép, a gyógyulás már-már unalmas. Egy közösség széthullásáról és az egyén újjászületéséről tudósít Schein Gábor tizedik verseskötete, az Üdvözlet a kontinens belsejéből. Az íróval, költővel és egyetemi oktatóval a halálos betegség ünnepélyéről, az értelmiség tévedéseiről és a politika hiányáról beszélgettünk.

Magyar Narancs: „A halál baglyát / nyolc hónapig nem űzte el az ágyam fölül / se gond, se imádság”, írod a Gyógyulás című versben. Volt olyan pillanat, amikor felmerült benned, hogy nem akarsz mindenáron meggyógyulni?


Schein Gábor:
Nem. Családom van, és úgy érzem, dolgom is van még. A betegség rengeteg életerőt szabadított fel bennem. 2014 júniusában diagnosztizálták a rákot, akkor kezdődött egy hosszadalmas betegségtörténet, aminek az elején nem lehetett tudni, túlélem-e. Közben súlyos tüdőembóliát is kaptam, amit majdnem két hétig nem ismertek fel. Ez önmagában is életveszélyes. Összesen nyolc hónapig tartott a kezelés, 2015-ben megműtöttek, amit a kemoterápiával nem lehetett eltüntetni, azt kiszedték.

MN: Mit éreztél, amikor megtudtad, hogy rákos vagy?


SG: Amit bárki más érezne ilyenkor. Még éppen csak a szót érzékeltem. A rémisztő szót. Megijedtem, hogy akkor talán itt most vége van az életemnek. Eljött, amire annyit gondoltam, és így jött el. De meglepően gyorsan jött a következő fázis, a betegség elfogadása. Már nem a szóé, hanem annak az elfogadása, amit a betegség napról napra jelent. Vizsgálatok, fájdalmak, rosszullétek, várakozások. Sok mindent meg kellett tanulnom a betegségről, a testemről, az egészségügy­ről, amiről korábban fogalmam sem volt. Ennek a tudásnak a gyors elsajátítására feltétlenül szükség van. Magyarországon jórészt ezen múlik, hogy életben maradsz-e. Ekkortól a félelem többnyire nyugalommal párosult. Azt gondoltam, ha most itt vége van az életemnek, akkor nagyon szépen köszönöm, hogy ennyi lehetett, és jó lehetett. A betegség azzal is jár, hogy folyamatosan érzékeled az összes testi és lelki történést egyszerre. És minden a leganyagszerűbb tapasztalatokba van ágyazva. Fájdalom, izzadás, hányinger, gyengeség. A puszta létezés. Ez valójában csodálatos.

MN: Úgy érted, felemelő?


SG: Nem akarom visszamenőleg megszépíteni a tapasztalatot, és nem akarok szavakat sem rápecsételni. A hatalmas fájdalmak szünetében, a teljes gyengeség és kiürülés közepette, vagy mondjuk egy műtét előtt, amikor nem tehettem mást, mint hogy ráhagyatkoztam, ami történik, ami történni fog, akkor pillanatokra olyan érzés járt át, mintha valami nagyon szép zenét hallgattam volna.

MN: Gondolkoztál azon, hogy miért lettél beteg? Kellett a gyógyuláshoz az, hogy értelmet adj a betegségnek?


SG: A betegség alatt nem, erőm sem volt hozzá. Utána igen, de vigyázni kell, mert ezt nem lehet tudni. Az értelmezés azt is jelentené, hogy megtaláljuk a szükségszerűséget a betegségben és aztán a gyógyulásban, csakhogy ennél én sokkal kevesebbet tudok a genetika, a biológia, a pszichés folyamatok és a véletlen összejátszásáról. És mégis megkérdeztem magamtól, újra és újra, hogy miért lettem beteg. Ez lényegében azt jelenti, hogy hogyan szeretnék tovább élni, min szeretnék változtatni. Mi az, amit nem bírok el ugyanúgy tovább. De a betegség súlyát érdemes levenni a kérdésről...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése