2018. október 11., csütörtök

SZAKÍTÁSPRÓBA - EURÓPAI POLITIKAI MOZGÁSOK ÉS A MAGYAR KÉRDÉS

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: HEGEDŰS ISTVÁN
2018.10.05.



Bármennyire nehezünkre esik is elismerni, Orbán Viktor az elmúlt nyolc év alatt veterán magyar politikusból, amolyan helyi menő csávóból európai szintű bajkeverővé vált. Ahogy hírneve lassan átívelt a határokon, még azt sem lehetett kizárni, hogy valóban Európa erős emberévé növi ki magát – ahogyan ezt a stilizált képet a kormányhű média harsányan terjesztette. Az események abba az irányba fejlődtek, hogy 2015-től Orbán az európai politikai térséget megosztó konfliktus és vita befolyásos résztvevőjévé vált, amikor is Angela Merkel emberbaráti menekültpolitikájának kemény kritikusaként, de a jobbközép pártok európai családján belülről érvelve a legelszántabban képviselte a válság megoldásának radikális ellenkoncepcióját. Az Európai Néppárt politikusai közül számosan vonzódtak Orbán alternatív nézeteihez, vagy legalábbis a német kormány humanizmusának reálpolitikai bírálatához, miközben a magyarországi jogállam leépülését többségük nem nézte jó szemmel. Csak éppen a magyar enfant terrible-t, ahogy a pártelnök Joseph Daul is nevezte a Fidesz elnökét, a mi kutyánk kölykének tekintették.

Az Európai Néppárt politikai csoportján belül Frank Engel luxemburgi képviselő, a magyar kormányt elítélő Tavares-jelentés egyik szerzője 2012 körül még magányos farkasnak számított az Orbán-kormányt határozottan elmarasztaló álláspontjával. A lengyel Polgári Platform és a Fidesz európai parlamenti csoportjának találkozóján kiderült ugyan, hogy a magyarok gondolkodásmódja a pártcsaládon kívüli, radikális nacionalista Jog és Igazságosság Pártjáéval rokon, ám Donald Tusk pártelnök és miniszterelnök még megvédte a Fideszt a magyar alkotmányos rend durva felforgatása ellenére. Az elkövetkező évek újabb és újabb antiliberális intézkedései, a nyíltan Európai Unió-ellenes kampányok, nem beszélve a deklarált ideológiai szövetségről Jarosław Kaczyński hatalomra került pártjával fokozatosan megérlelte a felismerést, hogy Orbán orránál fogva próbálja vezetni az Európai Néppárt többi tagszervezetét. A miniszterelnök nemzetközi sajtója egyre borzasztóbb lett: egyértelmű besorolása a karizmatikus populista vezérek kitüntetett körébe tovább gyengítette szimpatizánsainak táborát. Legutóbb, amikor Joseph Daul és Manfred Weber frakcióvezető magához hívatta, a találkozót követően mellőzték a sajtótájékoztatót, Orbán pedig cinikusan csak annyit közölt, „azt kérték tőlem, viselkedjek”. Amikor a holland Christen-Democratisch Appèl nevű kormánykoalíciós párt kongresszusán határozatban bírálta nyár elején a Fidesz politikáját, érvek nélküli, ledorongolós, „miért hazudtok?” vádiratot kaptak válaszként. Matteo Salvini olasz belügyminiszterrel való újsütetű barátkozása aztán látványosan igazolta, Orbán mennyivel jobban megérti magát a szélsőjobboldali politikussal – akit hősének nevezett –, mint a legtöbb testvérpárt vezetőjével.

Orbán tehát nemhogy nem tört át és vette át az irányítást az európai mérsékelt konzervatívok fölött, hanem pozíciója harmadik hazai választási sikere ellenére ingataggá vált: belső ellenfeleinek tábora megnőtt, miközben támogatói már csak egyrészt-másrészt érvekkel álltak ki mellette. Ráadásul a német kancellár – igaz, koalíciós mozgástere jelentősen szűkült – a mai napig ugyanaz a német kancellár; a bukását biztosra vevő minden korábbi fideszes jóslat és Schmidt Mária blogbejegyzései ellenére. És ami legalább ugyanilyen fontos: az „európai laboratóriumban” kikísérletezett és exportra szánt migránsellenes programcsomagot – a kerítésépítést, a menekültek és jogvédő civil szervezetek kriminalizálását, a probléma kizárólagos nemzetbiztonsági kommunikációs keretezését, a terrorizmus és az iszlám vallás rasszista elemekkel kiegészített összemosását, a főellenségnek kikiáltott Soros György elleni központi propagandaszövegeket – Hegyeshalomnál mindeddig nem engedték át Nyugatra begyűrűzni...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése