Szerző: Éva28
2017.01.22.
Köszönöm anyunak az ágyba hozott reggeli tejeskávét (amit ugyan kakaó formájában, de mai napig hétvégi szokásként megtartottam a saját családomban). A finom vasárnapi ebédeket, a sütiket. Azt, hogy mindig bízott és megbízott bennem.
Köszönöm apunak azt, hogy ugyan lánynak születtem (van egy olyan gyanúm, hogy ezzel okoztam neki egy kis csalódást…), ő mégis megengedte, hogy járjak vele a focimeccsekre. Nem véletlen, hogy szeretem a focit és mindkét fiam gyakorolja is, sőt, néha már úgy érzem, kicsit túlteng nálunk a foci téma (persze ne gondoljatok a magyar bajnokságra és stadionépítésben sincs érdekeltségünk!). Köszönöm neki, hogy mindig büszke volt rám. Ahogy tudta mondani, hogy „A LÁNYOM”, abban minden benne volt… Vagy azt, hogy kiskoromban sokszor úgy hívott: Samukám (igen, ez is fiú név, de érdekes módon nem annak éltem meg, inkább valami szóbeli simogatásnak…). Lett is aztán egy Samu nevű kutyánk.
Köszönöm a nagyinak, hogy soha semmiért nem szidott le (vagy ha valamiért igen, azt is úgy tudta tenni, hogy áradt belőle a szeretete), mindig megértett, olyan volt ő számomra, mint egy meleg kuckó, egy menedék, ahova mindig elbújhatok, ahol mindig oltalmat kapok.
Köszönöm a tesómnak, hogy hazaráncigált abból a házibuliból, ahova el se kellett volna mennem.
Köszönöm a nagynénémnek, hogy elvitt az operába, magamtól soha nem mentem volna, kicsit akkor cikinek is éreztem, de aztán ráéreztem az ízére és egyre jobban szeretem.
Köszönöm a nagybátyámnak, hogy megtanított bicajozni és azt is, hogy rajta keresztül láttam, más apák sem tökéletesek… és mégis szeretnivalók...
Köszönöm apunak azt, hogy ugyan lánynak születtem (van egy olyan gyanúm, hogy ezzel okoztam neki egy kis csalódást…), ő mégis megengedte, hogy járjak vele a focimeccsekre. Nem véletlen, hogy szeretem a focit és mindkét fiam gyakorolja is, sőt, néha már úgy érzem, kicsit túlteng nálunk a foci téma (persze ne gondoljatok a magyar bajnokságra és stadionépítésben sincs érdekeltségünk!). Köszönöm neki, hogy mindig büszke volt rám. Ahogy tudta mondani, hogy „A LÁNYOM”, abban minden benne volt… Vagy azt, hogy kiskoromban sokszor úgy hívott: Samukám (igen, ez is fiú név, de érdekes módon nem annak éltem meg, inkább valami szóbeli simogatásnak…). Lett is aztán egy Samu nevű kutyánk.
Köszönöm a nagyinak, hogy soha semmiért nem szidott le (vagy ha valamiért igen, azt is úgy tudta tenni, hogy áradt belőle a szeretete), mindig megértett, olyan volt ő számomra, mint egy meleg kuckó, egy menedék, ahova mindig elbújhatok, ahol mindig oltalmat kapok.
Köszönöm a tesómnak, hogy hazaráncigált abból a házibuliból, ahova el se kellett volna mennem.
Köszönöm a nagynénémnek, hogy elvitt az operába, magamtól soha nem mentem volna, kicsit akkor cikinek is éreztem, de aztán ráéreztem az ízére és egyre jobban szeretem.
Köszönöm a nagybátyámnak, hogy megtanított bicajozni és azt is, hogy rajta keresztül láttam, más apák sem tökéletesek… és mégis szeretnivalók...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.